Búcsúzni csak szépen – így szerepeltünk a selejtezők utolsó csoportmeccsein!

A magyar labdarúgó-válogatott eddig kilencszer szerepelt világbajnokságon, fájdalom, legutóbb három és fél évtizeddel ezelőtt, Mexikóban. S még jobban fáj, ha kiszámoljuk, 1986 óta éppen annyi vb-ről maradt le nemzeti együttesünk, mint amennyin korábban részt vett. A most zajló vb-selejtező utolsó, lengyelországi csoportmérkőzésének sem lesz már nekünk tétje, így – jobb híján – nem marad más hátra, mint bízni a sorozat méltó, nem vereséggel végződő befejezésében. Már ha egyáltalán bízhatunk ebben. Hogy ezt eldönthessük, segítségképpen végignéztük a korábbi sikertelen vb-selejtezők utolsó magyar csoportmérkőzéseinek eredményét.

2018, Oroszország
(Magyarország–Feröer 1–0)

A 2016-os Eb-részvétel, s még inkább az elért eredmény (csoportelsőség a későbbi győztes portugálok előtt) alapján a fanatikus szurkolók már azon mele­gében tervezgetni kezdték a két év múlva esedékes oroszországi vb túraútvonalát, ehhez képest az első őszi selejtezőn a 0–0-s döntetlennek is örülhettünk – Feröeren. Hogy a folytatásban Portugália és Svájc is oda-vissza megverte együttesünket, kevésbé fájt, mint az andorrai önalázás (1–0-s vereség és morális mélypont), ha onnan nézzük, a szériát lezáró Feröer elleni hazai mérkőzés – menetrend szerint érkező Böde Dániel-góllal a hajrában – kisebb sikerrel ért fel.

2014, Brazília
(Magyarország–Andorra 2–0)

A brazíliai vb-re kvalifikáló sorozat utolsó csoportmérkőzésén nem okozott gondot Andorra elnáspángolása, más kérdés, hogy annak a 2–0-s hazai győzelemnek a négy évvel későbbi történet fényében van csupán sikerértéke. A maga valós idejében, 2013. október 15-én, négy nappal az amszterdami 8–1-es pusztító vereséget követően nagyjából annyit ért a győzelmünk, mint a ring padlójáról feltápászkodó bokszolónak a nyakába fröccsenő hideg víz. Viszont ezen a mérkőzésen volt először és utoljára a magyar válogatott szövetségi kapitánya az addigi másod­edző, Csábi József (balra).

2010, Dél-Afrika
(Dánia–Magyarország 0–1)
Több szempontból is emlékezetes ez a győzelem, még ha a magyar válogatott nem is ment vele semmire. Akkor még nem lehetett tudni, de ezzel a találkozóval ért véget a holland szövetségi kapitány, Erwin Koeman magyarországi ténykedése, aki a vb-re ugyan sok más kollégájához hasonlóan nem vezette ki a nemzeti tizenegyet, de 16 ponttal és pozitív mérleggel büszkélkedhetett a kvalifikáció zárásakor. No meg azzal, hogy sikerült összevesznie az együttes akkori legjobbjával, Gera Zoltánnal, aki már nem is lépett pályára a koppenhágai selejtezőn. Azon a 2009. október 14-én játszott meccsen egyébként Buzsáky Ákos szerezte az egyetlen gólt, a dánok pedig a vereség ellenére is csoportelsőként készülhettek a dél-afrikai tornára, miközben a svédek hozzánk hasonlóan csak tévén keresztül nézhették a spanyol vb-címmel végződő világbajnokságot.

2006, Olaszország
(Magyarország–Horvátország 0–0)

A Magyar Labdarúgó-szövetség mindent bevetett, hogy húsz év után Magyarországon is újra legyen miért izgulni a vb-csoportok sorsolásakor, ám hiába a játékosként extraklasszis Lothar Matthäus (középen) kapitányi kinevezése, varázslatot az edzőként átlagos képességű német sem tudott bemutatni. Sőt, a nyúl már az első selejtezőn a cilinderben ragadt, miután a Matthäus-brigád Zágrábban sima 3–0-s vereséget szenvedett (Huszti Szabolcs a 10. percben piros lapot kapott) Horvátország legjobbjaitól. A csoportzárás, szintén a horvátok ellen lényegesen jobban sikerült, igaz, a budapesti 0–0 sem a vb-részvételt akkor már réges-régen kivívó vendégcsapatnak, sem a döntetlennel újabb légvárak építésébe kezdő magyar futballnak nem jelentett valódi értékmérőt. Mi egyébként így álltunk fel: Király Gábor – Bodnár László, Vanczák Vilmos, Gyepes Gábor, Stark Péter – Böőr Zoltán, Korsós György, Huszti Szabolcs – Bárányos Zsolt, Hajnal Tamás – Kovács Zoltán.

2002, Dél-Korea, Japán
(Olaszország–Magyarország 1–0)

Az 1986-os mexikói kvalifikáció óta mindössze két olyan világbajnoki selejtezősorozatot játszott végig a magyar labdarúgó-válogatott, amelynek utolsó csoportmérkőzésén ne szerzett volna legalább egy pontot. Az egyik ilyen a 2002-es részvételért rendezett csoportküzdelem volt, amelynek záró felvonásában Olaszországgal mérkőzött meg az együttes, méghozzá Parmában. És bár 1–0-ra kikapott, szégyent nem vallott Gellei Imre szövetségi kapitány együttese: Alessandro Del Piero szabadrúgásból vette be Király Gábor kapuját, és slussz. S ha azt vesszük, hogy az első selejtező, szintén az olaszok ellen (de még Bicskei Bertalannal a parancsnoki hídon) 2–2-es döntetlennel zárult, azt hihetnénk, kevésen múlt az a távol-keleti vb-részvétel. Pedig ez volt a csoport végeredménye: 1. Olaszország 20 pont, 2. Románia 16 pont, 3. Grúzia 10 pont, 4. Magyarország 8 pont, 5. Litvánia 2 pont.

1998, Franciaország
(Finnország–Magyarország 1–1)
Szögezzük le: csoportja utolsó mérkőzését nem veszítette el a magyar együttes az 1998-as franciaországi vb-részvételért vívott selejtezősorozatban. Sőt, ha elveszíti, helyesebben, ha nincs az a mindmáig valamiféle isteni beavatkozást sejtető finn öngól a 92. percben (hej, mit nem adott volna ezért a jó öreg Homérosz!), ott és abban a pillanatban véget ér válogatottunk világbajnoki részvételről szőtt álmodozása. Ám tudjuk, ez történt a végjátékban: „Már a ráadás percei teltek, amikor egy szöglet után Mahlio rúgta ki a kapu előteréből a labdát, pontosabban csak ki akarta rúgni, mert eltalálta Moilanen karját és onnan a labda bevágódott a finn kapuba.” Így Magyarország a pótselejtezőt érő második helyre futott be a csoportban, jöhetett a jugoszlávokkal szembeni pótselejtező párharc. A kétszer kilencven perc eredményének ismeretében (Dejan Szavicsevicsék 12–1-es összesítéssel fújtak ébresztőt) ma már bátran kijelenthetjük, bárcsak maradt volna Helsinkiben az 1–0 egészen a lefújásig...

1994, Egyesült Államok
(Magyarország–Luxemburg 1–0)

Alig kétezer drukker látta a helyszínen, hogy Détári Lajos 20. percben szerzett góljával („Egy jobb oldali bedobást Klausz fejjel továbbcsúsztatott, az ötösön álló Csertői nem találta el a labdát, de érkezett Détári, s öt méterről a kapuba bombázott.”) a magyar válogatott 1–0-ra legyűrte ellenfelét a vb-selejtező utolsó csoportmérkőzésén. Az össznépi érdektelenséget nem Luxemburg, hanem a nemzeti együttes addig mutatott pocsék és lélektelen játéka váltotta ki! Ez volt az a sorozat, amelyben másfél év alatt három kapitány is megfordult a kispadunkon (sorrendben Jenei Imre, Puskás Ferenc és Verebes József), s a nyolc selejtezőből ötöt elveszítettünk. Az amatőr izlandiaktól itthon és Reykjavíkban is kikaptunk, s a kvintettünkből – a következő nyári vb-n majd egyaránt súlytalan futballt bemutatva lebőgő – orosz és görög válogatott jutott tovább.

1990, Olaszország
(Spanyolország–Magyarország 4–0)

Az egyik legsúlyosabb vb-selejtezős vereségét szenvedte el 1989-ben a magyar csapat, és a 4–0 tényén még az sem enyhít, hogy a nagy blama Sevillában történt – alig egy hónappal korábban, Budapesten bezzeg 2–2-re végeztek a felek. Luis Suárez együttese nem állt kiemelkedő képességű futballistákból a Real Madrid „Keselyűjét”, Emilio Butraguenót nem számítva, így a négy gól még fájdalmasabban hatott. Mondjuk a vb-kvalifikáció nem a spanyolok elleni meccseken ment el, hanem a Málta elleni két döntetlenen, valamint a dublini 2–0-s vereségen. A spanyolok ellen egyébként így lépett pályára Bicskei Bertalan tizenegye: Disztl Péter – Simon Tibor, Pintér Attila, Bognár Zoltán, Keller József – Kozma István, Kovács Ervin, Bognár György, Szekeres József – Fischer Pál, Kovács Kálmán.

1974, NSZK
(Magyarország–Svédország 3–3)

Nem kapott ki a válogatott, de csak statisztikailag számított elfogadható eredménynek az 1973-as vb-selejtezős búcsú. Valójában az a 3–3 kiábrándító vereséggel ért fel, hiszen Illovszky Rudolf kapitány csapata csak győzelemmel vívhatta volna ki a világbajnoki részvétel jogát. A svédek viszont jól hajráztak: az utolsó csoportmérkőzésüket megnyerték, amivel pontszámban és gólkülönbségben is beérték a csoportban élen álló Ausztriát, így a két együttes játszott egymással ki-ki mérkőzést a nyugat-németországi repülőjegyért. A magyar csapat pedig bosszankodhatott, mert Ralf Edström minden előzetes figyelmeztetés és intelem ellenére nyugodtan fejelhetett a 76. percben (azzal a góllal lett 3–3), ám mindez nem számított volna, ha legalább az egyik Ausztria elleni mérkőzését megnyeri a társaság, vagy itthon kettővel több gólt rámol be Máltának. Persze tudjuk, utólag mindenki sokkal okosabb.

1970, Mexikó
(Magyarország–Írország 4:0)

1930-ban és 1950-ben Magyarország nem vett részt a labdarúgó-világbajnokságon, a többi alkalommal pedig mindig eljutott a részvételig, sőt 1938-ban és 1954-ben a második helyen végzett. Ez a („Ha elindul, be is kerül”) gyakorlat 1970-ben szakadt meg. Együttesünk egyenes ágon nem tudta kivívni a kvalifikációt a mexikói vb-re, mert csoportjában azonos pontszámmal végzett Csehszlovákiával. Akkor még nem számított, hogy a mieinknek jobb volt a gólarányuk, hogy több gólt rúgtak, de még csak az egymás elleni eredményt sem vették figyelembe. Semleges helyszínen (Marseille-ben) jött az újrajátszás, amelyet (vö. „A mi időnk lejárt!” ) a csehszlovák együttes nyert meg 4:1-re. Ám az ezt megelőző utolsó csoportmérkőzését megnyerte Sós Károly kapitány csapata, még ha sokra nem is ment vele: Halmosi Zoltán, Bene Ferenc, Puskás Lajos és Kocsis Lajos góljával simán, 4:0-ra múlta felül Írország válogatottját.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 13-i lapszámában jelent meg.)