Orvosra éhesen – Malonyai Péter publicisztikája

Legjobb barátom, az sem túlzás, hogy a testvérem jóvoltából képességeimhez mérten otthon vagyok a sportorvoslás dolgában, vagy talán jobb megfogalmazás, hogy amit egy érdeklődő kívülálló megtudhat belőle, azt legalábbis sejtem.

Óvatosan fogalmazok, mert a téma komoly, nem csupán hétköznapi mércével, tudományosan is. Hogy tényekkel folytassam, a sportorvosok szeptemberi világkongresszusán is kiderült, hogy multidiszciplináris, azaz tudományokon átívelő a terület. A tanácskozásról beszámoló dr. Martos Éva professzor írásából kiderül, hogy az olyan, úgymond hétköznapi esetek, mint például a megelőzés és a rehabilitáció mellett látszólag mellékes területek is szóba kerültek, így a sportfogászat, az időeltolódás, az utazási fáradtság, a gének kölcsönhatása vagy éppen a mesterséges intelligencia szerepe a gyógyításban.

A legjobban talán a Puerto Ricó-i egyetem volt professzora, Walter F. Frontera rögzítette a lényeget, szerinte a sportorvoslás az egészség és a fizikai aktivitás kölcsönhatásának stúdiuma.

Ebben a körben a gyakorlat oldaláról nézve talán a legfontosabb, hogy mikor térhet vissza a sérült versenyző. Kényes téma, mert egyrészt az emberi szervezet működését képtelenség hatalmi szóval befolyásolni, másrészt az időt még senki sem győzte le, márpedig az elitsportban az a legfontosabb, hogy minél előbb meggyógyuljon a beteg. A sikerhajsza miatt éppen úgy, mint a páciens egzisztenciális érdeke (kereset) jóvoltából.

Dr. Tállay András, a MOB orvosbizottságának elnöke nyilatkozta, hogy volt olyan profi, aki elülsőkeresztszalag-pótló műtétje után három hónappal visszatért a jósolt hat–kilenc helyett. Tőle tudom azt is, hogy volt olyan verseny a sebészek között, amikor a műtétek sikerét abban mérték, kinek a betege jut túl a leghamarabb a rehabilitáción. Nagy butaság volt – mondhatom kívülállóként is –, szerencsére ma már nem az idő, hanem a különféle mérések, vizsgálatok döntenek a visszatérésről. Ideális esetben – teszem hozzá, mert az ördög nem alszik.

Manapság meglehetősen sok a keresztszalag-szakadás, betudhatóan a hatalmas terhelésnek, s persze a körülmények változásának is, gondoljunk például a műfűre.

Tállay doktor – jó orvoshoz illően – a megelőzésre is gondol, a nevéhez fűződik például a labdajátékedzésekbe illesztett feladatsor, a proprioceptív (más néven neurofacilitációs vagy neuromuszkuláris) tréning. Ne ijedjünk meg a tekintélyt parancsoló latin kifejezésektől, arról van szó, hogy a gyakorlatok segítenek megelőzni a láb sérüléseit.

A sportorvoslás tehát igyekszik megfelelni az élsport követelményeinek. Ahogy én látom, a szemlélet is változott. Régebben a sérülések után jöttek az orvosok, most már az esetleges károsodások előtt is – igen, a már említett megelőzés.

Egyébként a szakma rangját a múlt is emeli, a magyar sportorvosok visszatérően az élen jártak hivatásukban. Decemberben lesz hatvanöt esztendeje, hogy elhunyt dr. Kreisz László, s nem csupán a műfaj közhelyének köszönhető, hogy „halálának hírét mély megrendüléssel fogadta az egész magyar sporttársadalom”, évtizedeken át szolgálta ugyanis – elsősorban a futballt.

Mondhatjuk, hogy történelmileg, hiszen már a két világháború között is jelen volt. Amikor például 1938-ban Kalmár Jenő hazajött Franciaországból, hogy a Hungáriában folytassa, egyértelműen közölte, hogy porcleválása van, operálni kell. Mégpedig sürgősen, hiszen ő már akkor megállapította a bajt, amikor a játékos külföldre szerződött, s nyilván eltitkolta, hogy nem teljesen egészséges. Kreisz doktor megoperálta, s közölte, legalább három hónap, amíg újra játszhat. Kalmár fegyelmezett volt, s végül kihagyta az 1938-as őszi szezont.

Nem úgy Korányi Lajos. A világbajnoki ezüstérmes (1938) hátvédnek a válla sérült meg a válogatott edzésén. Kreisz doktor háromszor is megröntgenezte, s megállapította, hogy törés nincs, egy hatalmas vérömleny okozza a panaszokat. Figyelmeztette Korányit, hogy meg kell várnia, amíg teljesen felszívódik, ezért négy hét múlva edzhet, meccset pedig hat hét elteltével játszhat. Korányi két találkozót hagyott ki, a türelmetlenség tehát akkor sem volt ritka.

Kreisz doktor hírére, rangjára, tekintélyére jellemző, hogy amikor a Bologna 1934-ben Bécsben a Közép-európai Kupa döntőjének első mérkőzésére utazott Bécsbe, a balszélső Carlo Reguzzoni megszakította az útját Budapesten, hogy megvizsgáltassa magát vele. A diagnózis megnyugtató volt, Reguzzoni játszhatott az Admirától vereséget szenvedő (2:3), ám a visszavágón sikeres (5:1), így kupagyőztes csapatban.

Ismerve a magyarországi közeget, talán a legnagyobb elismerés az volt, hogy Sebes Gusztáv rá szavazott orvosként az Aranycsapat mellett. Miközben enyhén szólva sem árultak egy politikai gyékényen, ám a szövetségi kapitány egykori profi játékosként (Hungária: 1928–1940) pontosan tudta, mit várhat Kreisz doktortól.

Aki az 1954-es világbajnokságon, az NSZK elleni első meccsen (8:3) Werner Liebrich durva belépője után harcképtelenné tett Puskás Ferenc állapotáról valós diagnózist adott: „Már volt hasonló bokasérülése, s akkor aránylag hamar rendbejött. Ez a sérülése súlyos, de remény van rá, hogy vasárnapig meggyógyul. Attól függ, hogyan zajlik le a vérömleny felszívódása.”

Egyébként ha már itt tartunk, érdemes végigmenni azon, hogy a magyar–brazil negyeddöntő (4:2) után, ideszámítva a lefújás utáni öltözőfolyosói csetepatét is, milyen sérüléseket szenvedtek a játékosok, a vezetők – Kreisz doktor tálalásában. Sebes Gusztáv: három centiméteres szakadás a jobb arccsont felett, két kapoccsal összekapcsolva. Tóth II József: izomrostszakadás hátul a combon. Már nem játszhat a vb-n. Mándl Gyula edző: a bal tenyéren egy szakadásos seb. Czibor Zoltán: a bal kéz kisujján mély vágás egy üvegszilánktól, a jobb lábban görcsszerű fájdalmak. Bozsik József: a jobb lábszáron és az állkapocs bal oldalán fájdalmas zúzódás. Grosics Gyula: a bal sarkán rúgásból eredő zúzódás. Buzánszky Jenő: a jobb lábfejen rátaposásból eredő komoly zúzódás, ezen kívül több apró zúzódás a testen, különböző rúgásoktól. Tóth Mihály: több zúzott seb a bal arccsonton, a bal szem véraláfutásos. Krajcsovics István vezető: zúzott seb a jobb halántékon.

Jelentős lista, ezek után még nagyobb tett, hogy a csapat Uruguayt legyőzte az elődöntőben (4:2), hiszen mindössze három napjuk volt rá a játékosoknak, hogy a sebeiket nyalogassák. És – ez persze csak feltételezés – kérdés, hogy maradtak-e, s milyen nyomai a sérüléseknek a vesztes döntőig (NSZK, 2:3).

Persze a rehabilitáció más volt akkoriban. Például a Benczúr utcai Sportszanatóriumban, Kreisz doktor főhadiszállásán, ahol a futballisták kórtermeiben nagy élet folyt. Látogató követett látogatót, s persze mindenki hozott magával valami finomságot.

Szükség is volt rá, mert mint a Nemzeti Sport 1932-es riportjából kiderül, leginkább az éhség kínozta az operáció után lévő játékosokat. A III. Kerület fedezetének, Steiner Jánosnak például hiába adtak dupla adagot, mindig korgott a gyomra. Aztán egy óbudai drukker hatalmas zsákkal állított be a kórterembe, s mint kiderült, vagy tíz kiló almát hozott.

Érdekes még egy Hungária-játékos esete. Történetét érdemes idézni: „Sárvári György itt is fukarságával tűnt fel; a megmaradt feketekávét egy üvegben összegyűjtötte és hazaküldte. Ez a Hungária-csatár azután betegsége végén is rászolgált a »skót« jelzőre... A kórházat egy keddi nap délutánján kellett volna elhagynia. Déltájban egy kelenföldi látogatója érkezett, akinek érvényes átszállójegye volt. Sárvári gondolt egyet, megvette 10 fillérért a még érvényes jegyet, tíz perc alatt felöltözött, mindenkitől elköszönt és a megvásárolt jeggyel hazament Óbudára... Mondanunk sem kell, hogy az ebédjét becsomagolta és – hazavitte.”

Hiába, az ember nem bújhat ki a bőréből sérülten sem. Ezzel együtt hozhatják zsákszámra az almát, ihatják otthon a kórházi kávét, egyértelműen átível korokon, korszakokon, hogy mindig az a jó orvos, akinél – meggyógyultunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!