Az emlékeket nem lehet ellopni – Malonyai Péter publicisztikája

Gyarló az ember, igazi ünnepnek azt tartja, amikor nem kell dolgozni mennie. Miközben van olyan jeles nap, amelynek éppen a munka a lényege. Itt van például a mai. November 25., a Magyar labdarúgás napja. Nem elég emlékezni, koszorúzni, kitüntetni, hosszasan szorongatni egymás kezét, ahhoz, hogy értelme legyen a gesztusoknak, sokat kell tenni. Egyszerű: akkor jó, ha van aktuális tartalma is a fényes napnak.

Amikor az MLSZ 1993-ban úgy döntött, legyen (ünnep)napja a magyar labdarúgásnak, nem volt éppen a legjobb formájában nálunk a játék. Méltatlan volt az apropóhoz, a világszenzációhoz, amitől még ma, csaknem hét évtized múltán is van ok a büszkeségre: a magyar válogatott 6:3-ra nyert Londonban az Évszázad mérkőzésén. Akkor 40 évvel voltunk a diadal után, s a válogatott kifejezetten pocsék esztendőt produkált. Kilenc meccse volt, háromszor nyert (Japán: 1–0, Írország: 4–2, Luxemburg: 1–0) mindössze, visszhangja csak a dublini sikernek lehetett, az egyetlen iksz sem bravúrdöntetlen (Egyesült Államok: 0–0). Az öt vereség viszont nem kevés, főként, hogy Izland is tort ülhetett ellenünk (0–2), az oroszok pedig, ha két meccsen is, de hozták irapuatói termésüket (0–3+1–3=1–6). És még a görögöktől és a svédektől is kikaptunk (0–1, 0–2).

Ehhez a rémes sorozathoz nem volt elég egy szövetségi kapitány, 1993 januárja és decembere között hárman ültek a válogatott kispadján: Jenei Imre (3 mérkőzés), Puskás Ferenc (4) és Verebes József (2).

Mélyről indult tehát az ünnep (is), kiírásának és kiindulópontjának 29., apropójának 69. évfordulóján viszont már van ok a büszkeségre, hiszen a válogatott az idén tíz meccséből ötöt megnyert, legyőzte idegenben Németországot (1–0) és Angliát, az angolokat roppant simán (4–0). Szövetségi kapitányunk csak egy volt és van, Marco Rossi – van-e, ki e nevet nem ismeri? (Lopok Petőfi Sándortól).

A jeles nap persze elsősorban a múltról mesél, ezért már csak a játék kedvéért sem érdektelen megnézni, mi történt november 25. táján a magyar futballban az ünnep kiírása (1993) előtt és után, évtizedes bontásban.

Éppen az osztrákoktól elszenvedett vereségen voltunk túl 1923-ban, ám volt miért aggódni. Hugo Meisl ugyanis nem csupán a győzelemre lehetett büszke, arra is, hogy csapata ambiciózusabban, vehemensebben, lelkesebben, több szívvel és lélekkel, nagyobb akarással futballozott, mint mi. „És ez a mi igazi dicsőségünk!” – kiáltott fel, ezek után nyilvánvaló a magyar együttes szégyene. A Nemzeti Sport szerint szánalmas szerep jutott a csapatunknak, amelynek játékosai „mintha nem is egy csapatba tartoznának. Idegenek, hidegek egymáshoz. Nincs megbeszélni valójuk, nem kíváncsiak egymásra”. Meglehet, „igazi” profik voltak...

Tíz évvel később (1933) már pénzhiány sújtotta a magyar futballt, jellemző rá a szegedi példa. A Szeged FC elnöke, Egry Miklós felkereste Somogyi Szilveszter polgármestert, hogy a következő évi támogatás terhére utaljon már ki némi előleget, hogy rendezzék adósságaikat, s kapjanak végre fizetést a játékosok.

Ünnep volt viszont 1943-ban, amikor a Nemzeti Sport arról írt, hogy előkelő (futball)vendége lesz Budapestnek, köszönhetően annak, hogy az NB I-ben már őszi első Nagyvárad a fővárosban lép fel. Addig még nem volt példa a magyar labdarúgás történetében arra, hogy vidéki csapat álljon az élen fél­időben, arra sem, hogy végül bajnok legyen, mint a NAC az idény végén. A csapat igazolta az esélyeket, 2:0-ra legyőzte a BSzKRT csapatát, ám formán kívül játszva, egyáltalán nem kiszolgálva a Sport utcában megjelent 12 ezer nézőt.

Azt azért a Nagyvárad iránti minden tiszteletem mellett hozzáteszem, hogy mondhat akárki akármit, az Újpest FC az első vidéki bajnokunk, hiszen 1930-ban Újpest még önálló település volt, megyei városi rangban, csak 1950-ben lett Budapest IV. kerülete. Az egykori elemzőket meglehet, a villamosközlekedés zavarta meg, a 3-as és a B-jelzésű ugyanis akkoriban a Nagykörúttól indult, s Újpesten, illetve Megyeren zárt (és megfordítva). S a negyvenes évek elején a WMFC is volt első, s Csepel szintén 1950-ben lett a főváros XXI. kerülete.

A következő, az 1953-as november 25-ére itt aligha kell sok szót vesztegetni, hiszen az Évszázad mérkőzésének napja. Ha nincs... De hál' istennek volt, s itt most legyen elég a Népsport (egyébként téves) címét idézni: „Minden eddigi játékát felülmúlva vívta ki a magyar csapat csodálatos győzelmét és törte meg az angol válogatott 90 éves hazai veretlenségét.”

Vidéki bajnoktól volt hangos labdarúgásunk novembere 1963-ban is. A Ferencváros kikapott Dorogon, és ezzel a Győri ETO lett 1963 őszének bajnoka. Hogy hányadik vidékiként, édes mindegy, az viszont érdekes adalék, hogy a csapat edzője Hidegkuti Nándor volt, aki ugyebár 1953-ban, a Wembley-ben varázsolt az Évszázad mérkőzésén. „Együttesünk jó csapat, de hiba lenne, ha bárki is azt gondolná, hogy a legjobb magyar együttes” – mondta, mert edzőként is volt mire szerénynek lennie. Az pedig ide tartozik, hogy a szintén futball-legenda Szusza Ferenctől vette át a gárdát, s hogy a BEK-ben a legjobb négyig jutott az ETO.

Nálam a legőszintébb ünnep a sorban az 1973-as. Akkor ugyanis az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv trombitálta össze fiait a Thököly úti Sárospatak étterembe egy kis emlékezésre. „Elszállt felettünk az idő, de az emlékeket, az eredményeket senki soha el nem veheti tőlünk” – mondta Sebes. Igaza volt és van, az emlékeket nem lehet ellopni. Szavainak különös hangsúlyt adott, hogy az esztendő utolsó válogatott meccsén a Népstadionban 1:0-ra kikaptunk az NDK-tól. Nyolcezer (ismétlem: 8000!!!) néző előtt.

Nem volt épp a legjobb állapotban futballunk 1983 őszén sem, visszaköszönt az 1933-as szegedi múlt, hiszen Nyíregyházáról az a hír, hogy a helyzet „odáig fajult, hogy megoldást már csak a városi és a megyei vezetés segítsége révén remélhetünk”. De csak akkor, ha mindenki félreteszi személyes érdekeit. Nem tette. A bajnokság végén a Nyíregyháza ki is esett.

Aztán a futballunk napja lett 1993-ban november 25., említésre még csak az érdemes, hogy kitüntették az Aranycsapat és az akkori keret még élő tagjait, Buzánszky Jenő, Czibor Zoltán, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Gellér Sándor, Kovács Imre, Sándor Károly és Várhidi Pál produkcióját ismerte el az állam.

Tíz évvel később (2003) már hivatalos az ünnep, miközben szókimondó egykori játékvezetőnk, Puhl Sándor rögzíti a lényeget: „A magyar labdarúgás önmaga rabja, ezért lehetetlen megreformálni. Azok választják a tisztségviselőket, akik a futballból élnek, és nem hoznak olyan intézkedéseket, amelyek ellentétesek a pillanatnyi érdekeikkel.”

Újabb évtized: 2013. Ekkor is a Nemzeti Sport ünnepel a legméltóbban, „Van mire emlékezni” – áll a címlapon, belül pedig cikk Sándor Csikarról. „Én egy öltönyt kaptam aláírási pénz gyanánt, de fontosabb volt, hogy megváltozott az életem. Az MTK-ba kerülésemig még nem laktam jól, félcipőm, nyakkendőm nem volt, tájszólásban beszéltem” – mesélte nem tanmeseként, csak hogy tudjuk, honnan indultak nagyjaink.

Eddig az emlékezés, az esetek kiragadottak, nem lehetnek mások. Ugyanis annak, aki igazi híve a futballnak, minden nap ünnep, amikor meccs van. Emlékszem, ha fölmentem egy stadion lépcsőjén, megálltam, megláttam a zöld gyepet, már kisgyerekként is lett bennem valami le nem írható, semmi máshoz nem hasonlítható emelkedettség (fogalmazom meg ma). A futball napja volt, azaz inkább a játéké, mert az örök.

Ahogy persze egykori nagyjaink emléke is. Van az a film, a 6:3, avagy játszd újra Tutti... Ilyenkor, a Magyar labdarúgás napján mindig előkerül, nézem is rendületlenül. Miközben – már bocsánat – nem egy Oscar-díjas mozi, de az Aranycsapat, az Évszázad mérkőzése a centruma.

Ugye, mi mindenre használható a futball.

Ha jó.

Hát még, ha nagyon jó.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!