Egy lépésben a világ – Malonyai Péter publicisztikája

Ahány világbajnokság, annyi tapasztalat. A nagy futballseregszemle után visszatérő az elemzés, a hozzáértők és a laikusok egyaránt igyekeznek megállapítani, hol tart a sportág. Csalóka értékelések ezek, hiszen két világbajnokság között is él a futball, mostanság, amikor sorozat követ sorozatot különösen, de hát alkalom szüli a tolvajt.

Visszatérően. A magyar futballban is. Eleddig – 1934 és 1986 között – kilenc vb-n jártunk, valamennyi után értékeltek itthon. Magyar szokás szerint. Utólag nálunk is mindenki okos volt, de ez még hagyján ahhoz képest, hogy az eredmények, de főként az érdekek, s nem ritkán a személyes indulatok mentén tették. Amit tükröz, hogy változás csak ritkán történt a pályáink környékén.

Érdekes, hogy első fellépésünk, az 1934-es torna után volt talán leginkább reális az értékelés. A negyeddöntőben búcsúztunk, Ausztriától kaptunk ki (1:2), „természetesen” volt sérülés (Avar István), jogtalan kiállítás (Markos Imre) és még a bíró (Francesco Mattea) is kifejezetten ellenünk fújt.

A Nemzeti Sport szakíróját, Mamusich Mihályt ez nem befolyásolta, leszögezte (először, de nem utoljára), hogy futballistáink nem elég gyorsak, az állóképességük sem megfelelő, a technikájuk pedig már rég nem olyan kiváló, mint hiszik, hisszük. És szól az utánpótlásról is, igazán látványosan: „Egy Sárosinak lehet rossz napja, de tizenegy Sárosinak nem.” A tudósítás szerint ugyanis: „Puha, erőtlen, halvány volt a magyar futball nagy Gyurkája.”

Négy évvel később döntőt játszhattunk, veszteset. Olaszországtól kaptunk ki (2:4). Az okokról szólva előkerült az összeállítástól a politikai összeesküvésig rengeteg magyarázat, de megint Mamusich elemzése a legpontosabb. Kiindulva abból, hogy azt az olasz csapatot senki sem győzte volna le aznap. Mi azért nem tudtuk, mert a játékosok gondolkodásban és a mozdulatok kivitelezésében lassúak, a technikájuk egyre elavultabb, a taktikai érzékük szinte nulla. Ezért azonban nem ők a felelősek, hanem a magyar futball rendszere, amely „csak elkésve, a külföld után sántikálva igyekszik levetkőzni a régi, elfajzott stílus sallangjait”.

A legfájóbb világbajnokságunk persze hogy az 1954-es. Újabb ezüstérem, jobb csapatként kaptunk ki az NSZK-tól (2:3), mert éppen a fináléban nem volt arany a csapat. Az okokról Feleki László írt értékelést, le is váltották a Népsport főszerkesztői posztjáról. Ez Sebes Gusztáv bosszúja volt, ám a kapitány reakciója nem változtat azon, hogy a kudarc okai a lelkén száradnak. A csapatnak sem az erőnléte, sem a formája nem volt jó éppen a legfontosabb meccsen, jellemző, hogy a védelem volt a legjobb csapatrészünk. Köszönhetően annak, hogy „a nyugatnémet csatársor játéka például jobban hasonlított ezúttal a jó magyar csatársor játékára, mint a mienké”. És az sem mellékes, „hogy a csapatot óvni kellett az elbizakodottságtól, s hogy egyáltalán szó eshetett az elbizakodottság lehetőségéről” – egy világbajnoki döntő előtt.

Négy évvel később, 1958-ban Svédországban nem jutottunk túl a csoporton. Ismét Feleki értékelt, a legjellemzőbb megállapítás talán ez: „A magyar labdarúgás, sajnos, úgy hagyta ott az idei világbajnokságot kiesése után, mint az elkényeztetett gyerek, akinek valami nem sikerült, s durcásan hátat fordít a játékainak.” Bukovi Márton a szakmát nézve megállapította, hogy a legendás technikánk egyszerűen elmúlt, a játékosok többségének a labda elrúgása és birtokbavétele is gondot okoz. Barcs Sándor, a szövetsége elnöke azt látta, hogy futballistáink „testileg gyengébbek”, ezt pedig a legjobb erőnléttel sem lehet kiegyenlíteni, s hol voltunk mi a legjobb erőnléttől. És persze az utánpótlás, ehhez legyen elég csak egy adat: Budapesten 365 úttörő és ifjúsági csapatnál mindössze 27 képesített edző dolgozott.

Chilében (1962) jól szerepelt a válogatott. Ugyan kiesett a negyeddöntőben, de senki sem elemezte, hogy Csehszlovákia ellen (0:1) miért maradt ki éppen egytucatnyi helyzet, miért nem tudtak a játékosok mit kezdeni azzal, hogy az ellenfélnek feltörte a hátát a háló. Barcs Sándor büszke volt arra, hogy mi játszunk, nem küzdünk, és hogy többre lettünk volna képesek. Az viszont jellemző, hogy a futballisták hazafelé a repülőn szorongtak, attól féltek, hogy itthon kapnak hideget-meleget.

Az angliai világbajnokságot (1966) is megúszták komolyabb elemzés nélkül, a legendás magyar–brazil (3:1) mindent vitt. Tabák Endre ugyanakkor megállapította, hogy „a szépséges pasztellekhez hozzá kellett volna adni még néhány erőteljesebb kontúrt, az ehhez való színek azonban most még csak az ellenfeleik palettáján vártak ecsetre”. Borbély Pál pedig a vesztes negyeddöntő után leszögezte, hogy a Szovjetunió ellen (1:2) a szoros emberfogás megbénította klasszisainkat – és ennyi.

Argentína (1978) után (három csoportmeccs, három vereség) az a kiindulópont, hogy nincs értelme a szakmai elemzésnek, annyira katasztrofális volt a produkció az argentinok elleni első meccs (1:2) után az olaszok és a franciák ellen. Azért azt szerkesztőségi cikkében megállapította a Népsport, hogy a technikánk korszerűtlen, a gyorsaságunk lassúság, a védőink nem tudnak váltani, indítani, nincs irányítónk és nincs kapusunk. A zárszó pedig: „A vb-n nem az egész magyar labdarúgás méretett meg és találtatott könnyűnek, hanem csak a válogatott csapat!” Ami persze logikátlan, de a hangulatnak megfelelt.

Nem jutottunk tovább a csoportból 1982-ben, Spanyolországban sem. Az sem változott, hogy a futballistáinkból évtizedek óta hiányzik az erő, az állóképesség, a rutin, a technikai és taktikai tudás. Miközben – és ez máig ható tanulság – „a hetvenes évek elejétől kezdve megpróbáltunk futballozni angolul, olaszul, németül, hollandul, argentinul, és közben elfelejtettünk – magyarul!” Arról nem esik szó, hogy ha létezik is még magyar stílus, az alapképességek (erő, technika) nélkül nem több elméletnél. Talán azért is – tudjuk meg, és ez sem csak akkori gond – mert „éljátékosaink évek óta csak elvétve játszanak teljes erőbedobással a fontos mérkőzéseken”. És az sem érdektelen megállapítás, hogy nálunk rendre a világbajnokságra való kijutás a fő cél, máshol pedig csak egy állomás a célhoz. A zárszó pedig: „Semmi értéke és gyakorlati haszna nincs annak, hogy Chile óta minden világbajnokságon csak egy lépés választotta el együttesünket a sikeres szerepléstől, de abból a tényből, hogy ezt egyszer sem sikerült megtennünk, következtethető: ebben az egy lépésben benne van – a világ.”

S végül Mexikó... Ahogy 1966-ban a magyar–brazil, ezúttal az irapuatói, Szovjetunió elleni 0–6 meghatározott mindent. Szakmai elemzésről szó sem volt, megjegyzem, arra a Mezey György fémjelezte csapatra minden mondható volt, csak az nem, hogy ne lett volna játéka, koncepciója, stratégiája, legalábbis a világbajnokság előtt. Ezt senki sem fogalmazta meg, inkább nekiestek Mezey kapitánynak, kifogásolva szinte mindent, amit csinált. Leginkább azt, hogy elzárta a csapatot a külvilágtól, miközben más válogatottaknál nyitottak voltak az edzések, szabadon mozoghattak a játékosok. Történt, ami történt, de bennem a kisördög, hogy ha sikerrel jár a csapat, a fröcskölők meg tudták volna magyarázni, hogy miért volt szükség a kudarc után elfogadhatatlannak tartott megoldásokra. Hiába, régi igazság, hogy jobb nyerni, mint veszíteni. Azt pedig ne feledjük, hogy a világbajnokságokról szólva 1986 óta folyamatosan vesztesek vagyunk, hiszen – nem vagyunk ott. Erre persze több a magyarázat, mint amennyi a jelenlétünk, a szereplésünk után előkerült – annak idején.

Egyelőre azonban nem csupán a két „t”, hanem a futball-vb is a múlt idő jele nálunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!