Amikor a múlt is változik – Ballai Attila publicisztikája

EGYETLEN SZÁZADMILLIMÉTEREN múlt a győzelem! Ennyi választotta el egymástól a sikert és a bukást. Sőt nem is század-, hanem tízezredmilliméternyi pontossággal mérte le a videóbíró: Svédország azzal nyerte meg az Egyesült Államok elleni tizenegyespárbajt a női labdarúgó-világbajnokság ausztráliai nyolcaddöntőjében, hogy Lina Hurtig csak látszólag kivédett lövése 0.0144 milliméterrel vánszorgott át teljes terjedelmében a gólvonalon. Egy századmilliméter – nemhogy szabad szemmel, átlagos nagyítóval is észlelhetetlen, emberi elmével felfoghatatlan hosszúság. Azaz rövidség. Mégis mindenről – legalábbis ebben a párharcban mindenről – ez határozott.
EGYETLEN SZÁZADMILLIMÉTEREN múlt a győzelem! Ennyi választotta el egymástól a sikert és a bukást. Sőt nem is század-, hanem tízezredmilliméternyi pontossággal mérte le a videóbíró: Svédország azzal nyerte meg az Egyesült Államok elleni tizenegyespárbajt a női labdarúgó-világbajnokság ausztráliai nyolcaddöntőjében, hogy Lina Hurtig csak látszólag kivédett lövése 0.0144 milliméterrel vánszorgott át teljes terjedelmében a gólvonalon. Egy századmilliméter – nemhogy szabad szemmel, átlagos nagyítóval is észlelhetetlen, emberi elmével felfoghatatlan hosszúság. Azaz rövidség. Mégis mindenről – legalábbis ebben a párharcban mindenről – ez határozott.

Ehhez képest egy hajszál maga a szembeötlő vastagság. És hányszor éreztük, mondtuk, írtuk – mondták, írták eleink –, hogy válogatottunkat egy hajszál választotta el a túléléstől, bravúrtól, csodától! Bizony, ha a sokszor bírált videóelemző rendszer, a VAR az idők, de legalábbis a vb-k kezdetétől létezett volna, Magyarország talán világbajnok – minimum egyszeres – és akár négyszeres döntős. Persze csak talán. Az viszont biztos, hogy az igazságérzetünk nem szenvedett volna maradandó sérülést, legalább hat-hét alkalommal. Meghökkentő és ma már tét nélküli ez az állítás, de kifejtése megér egy időutazást. Haladjunk hát vb-ről vb-re, traumáról traumára!

1934. Az osztrákok elleni bolognai negyeddöntő 63. percében, 1:2-es állásnál a Nemzeti Sport korabeli tudósítása szerint ez történt: „Markos Smistikkel összecsap, Markos egészen ártatlan faultot vet, a bíró nyomban int és jelzi azt, hogy Markost kiállította. Meg van ez őrülve?! Az egész magyar csapat elképed. A közönség hatalmas füttykoncerttel kíséri az ítéletet.” Nyilván semmi garancia nincs rá, hogy ha Markos pályán maradhat, kiegyenlítünk, az viszont tény, hogy a mieink innentől Avar (és nem a VAR, elnézést) sérülése miatt kilenc emberrel folytatták, maradt az 1:2. A mérkőzést amúgy az olasz Mattea vezette, a győztes – mint azt előre tudni lehetett – az elődöntőben Olaszországgal találkozott. Érdekes egybeesés.

1954. Az NSZK-val szemben 3:2-re elveszített döntő 85. percéről ismét idézzük az addigra Népsportra átnevezett sportnapilapot: „Kocsis előre adja a labdát Puskásnak, a balösszekötő a kapu baloldalába vágja a labdát. Közben azonban megszólalt a bíró sípja, és a játékvezető a legnagyobb meglepetésünkre les címén nem adja meg a gólt.” Ha megadja, 3:3, jön a hosszabbítás, mint az elődöntőben, ahol 2:2-ről 4:2-re a címvédő Uruguayon is sikerült felülkerekedni. Sőt, a Népsport szerint eleve minimum 3:2 ide, mert Ling angol játékvezető „három sorsdöntő hibát vétett... Nem adta meg a magyar csapat szabályos harmadik gólját, nem ítélt Kocsis nyilvánvaló elgáncsolásáért 11-est, és azt sem vette észre, hogy a harmadik német gól előtt Bozsikot dancsolták”.

(1958. A zárójel indokolt, ezúttal semmi nem múlott a bíráskodáson. Ellentétben az aktuális versenykiírással, amely nem értékelte, hogy a csoportban egyaránt 3-3 ponttal végzett és egymással 1:1-re ment két fél közül a magyarok gólkülönbsége 6:3, Walesé pedig 2:2 volt. Megismételt mérkőzés következett, amelyet a britek 2:1-re megnyertek, így ők jutottak tovább, és vívhattak negyeddöntőt a brazilokkal. Ott a tinédzser Pelé góljával 1:0-ra maradtak alul.)

1962. A Csehszlovákiával szemben Rancaguában nyomasztó fölényünk ellenére 1:0-ra elveszített negyeddöntőben csatáraink „ezer” helyzetet dolgoztak és hagytak ki. Ezeregyet azonban nem, az egyik ugyanis bement. A 28. percben Tichy Lajos 25 méteres szabadrúgásáról ezt írja a Népsport: „Tichy labdája a kapufát találta el, a labda a gólvonalon túlra pattant, a játékvezető azonban továbbot intett.” Ha ehelyett kettőt fütyül és középre mutat a sokszor elátkozott szovjet Latisev, valószínűleg enged a görcs, és ha az Aranycsapathoz mérhető együttesünk továbbjut, az elődöntőben Jugoszláviával találkozott volna, amellyel szemben tizenkét mérkőzésen át, 1939 óta őrizte veretlenségét. Nem jelenthetjük ki, hogy Latisev meghiúsított egy magyar–brazil finálét, de a gondolattól nehéz szabadulni.

1966. Ekkor bezzeg létrejött a magyar–brazil, és a liverpooli 3:1 futballhistóriánk egyik legfényesebb diadala. Kiütés akkor lett volna, ha a 77. percben, Albert szólója után Farkas újabb káprázatos, jobb felső sarkos bombáját nem érvénytelenítik tévesen les címén. Bár még egy gól nem ekkor hiányzott, hanem a szovjetek elleni 1:2-es negyeddöntőben – jó vagy rossz hír, de e vereségért kizárólag a mieinket okolhatjuk.

Innentől aztán tizenkét esztendőn át nem is adtunk alkalmat a játékvezetőknek a hibázásra, hiszen az 1970-es és '74-es vb-t kihagytuk. Nem úgy a következő hármat.

1978. Az előző fejezetekhez képest itt némileg váratlan „bukfencként” el kell ismernem, hogy kollektív szurkolói memóriánk téves képet őriz a Buenos Airesben, Argentínától elszenvedett 1–2-ről. A közvélekedés „mocskos csalásról”, két szabálytalan hazai gólról, no meg a Törőcsiket büntetlenül „lemészárló” Passarelláról szól. Ezzel szemben, a meccset évtizedek után újranézve szomorúan tudatom, hogy mindkét bekapott gólunk szabályos volt, Daniel Passarella pedig keményen, fizikai – és talán mentális – fölényének tudatában és azt érvényesítve, de „határon belül” maradva lökdöste és őrölte fel szegény „Törőt”.

1982. A belgák elleni elchei 1–1-gyel, így kiesésünkkel záruló csoportmérkőzésre viszont nagyon is híven és bosszúsan emlékszik az én generációm. A 65. percben, 1–0-s vezetésünknél minden úgy történt, ahogyan azt a Népsport tudósította: „Fazekas középen teljesen egyedül kiugrott, a kapujából messze kifutó Pfaff azonban kíméletlenül leterítette. A magyar csapat szabadrúgás-lehetőséget, a belgák kapusa sárga lapot kapott... A nyilvánvaló piros lap helyett, hiszen tiszta gólhelyzetben, utolsó emberként tarolt. Pedig ha nyerünk, a Salvador feletti 10–1-nek köszönhetően (pontegyenlőség esetén még az összgólkülönbség számított) csoportelsőként lépünk be az argentinok helyett az olaszok és brazilok elleni középdöntős trióba.

1986. Az irapuatói 0–6 miatt jogos és múlhatatlan az önvád. Bár így is mindössze két gólon múlt, hogy a csoportharmadikok összevetésében a mieink ötödikek lettek. Méghozzá 2 ponttal, 2–9-es gólkülönbséggel, a negyedik Uruguay pedig ugyancsak két ponttal, 2–7-tel továbbevickélt. Csakhogy a szovjetek hatodik gólját egyértelmű szabálytalanság előzte meg – Alejnyikov estében felborította Garabát, aki simán megszerezte volna a labdát Rogyionov előtt –, a franciák ellen, a második félidő elején, 0–1-nél pedig egy akción belül két tizenegyest is kaphattunk volna, a Népsport szerint ezért:„Esterházy tört a jobbösszekötő helyén a büntetőterületen belülre, ütközött Bossisszal, a labda Kovácshoz pattant, aki viszont Amoros lábán esett át. A játékvezető mindkét esetben továbbot intett.”

Pedig, ha a szovjetektől „csak” 5–0-ra kapunk ki, majd a franciáktól 3–0 helyett 3–1-re, gólkülönbségünk 2–9-ről 3–8-ra módosul, így több lőtt gólunkkal megelőzzük a harmadikok minitabelláján Uruguayt. A nyolcaddöntőben persze hanyatt eshettünk volna. Vagy magához tér szépreményű csapatunk, és ki tudja, ez mire elég?

Lám, gondolatban máris vb-aranyig (1954), elődöntőig, de akár döntőig (1934, 1962) repítettük válogatottunkat, és háromszor is továbblöktük a csoportból (1958, 1982, 1986). Azaz kilenc vb-részvételünkből csupán az 1938-as ezüst, az 1966-os negyeddöntő és az 1978-as vesszőfutás maradt volna változatlan a VAR-érában.

Csank János alaptézise – a lesgólt sohasem rúgjuk, mindig kapjuk – ismeretében természetesen illő felvetni: a fentiek fordítottja is megesett valaha? Született-e világbajnokságon, komoly tétért számunkra kedvező téves játékvezetői ítélet, amelynek köszönhetően érdemtelenül nyertünk, értünk el döntetlent, jutottunk tovább? Mai tudásom szerint a válasz nem. Ez viszont így egy újabb „0–6”.

Mégis tiszta szívből kívánom, hogy válogatottunk a jövőben legalább még hat világbajnokságon adjon nekünk és magának lehetőséget arra, hogy bírói szarvashibákon bosszankodjunk. Most már úgyis ott a VAR – tízezredmilliméternyi pontossággal, de a „futballvakság” örök nyugtalanító, valahol mégis megnyugtató, emberi esélyével.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!