Díszlépés: egy, kettő – Ballai Attila publicisztikája

Szeretem a 2–1-eket. Különösen ha nagy tétért, erős ellenféllel szemben, idegenben, 0–1-ről fordítva születnek meg. Mint csütörtök éjjel, a belgrádi labdarúgó Európa-bajnoki selejtezőn. Nem játszottunk folyamatosan jól, nem uraltuk a mérkőzést, nem birtokoltuk többet a labdát, nem mi alakítottuk ki a több helyzetet, nem a szerb kapusnak kellett két valóságos bűvészmutatvánnyal kirukkolnia, hanem Dibusznak, a bekapott gólunk előtt három kapitális hibát követtünk el, de mindez így, utólag nem számít. Sőt, önmagában bizsergető érzés, hogy egy belgrádi 2–1 után részben elégedetlenkedhetek. Mint hajdani, irigyelt elődeink, akik olyan mondatokat írhattak le nagy elkényeztetettségükben, hogy X vagy Y a három gólján kívül az égvilágon semmit sem mutatott.

Visszatérve a mába, a fenti fenntartások mellett tegyük tisztába, csak az számít, hogy győztünk! Nem akárki ellen, nem akárhol! 10–1-re, 9–0-ra könnyű nyerni – mindkettőre akadt példa válogatottunk történetében –, hiszen nyilvánvalóan sokkal jobb vagy; de 2–1-re, úgy, hogy a játékosok egyéni képességeit tekintve egyáltalán nem vagy jobb – na, az a bravúr. Ahhoz kell a hit, a tartás, az önbizalom, a karakter, a csapategység. Csupa olyan tényező, amely a hosszú távú siker előfeltétele, már-már garanciája.

Ezért szeretem a 2–1-eket. Mert gyermekkoromtól fogva végigkísérték szurkolói létemet, majd újságírói pályámat. Mérföldkövek voltak. Eszmélések, hogy erősek vagyunk, erősebbek, mint gondoltam, mint reméltem. És a sokadik fordítás után, egyszer, egyetlenegyszer a verhetetlenség nimbuszát, csalfa illúzióját is elültette bennem. Erről később, most hadd kezdjem az én – a magyar futball szempontjából a mi – emblematikus 2–1-eim elején.

Az 1978-as vb selejtezőiben a szovjetekkel és a görögökkel kerültünk egy hármasba, ráadásul a majdani elsőre még pótkvalifikációs párharc várt Dél-Amerika harmadikjával szemben. Két kihagyott vb traumája után többszörösen terhelt kiindulási alap. Tetézve azzal, hogy Athénban 1–1-gyel nyitottunk, ami akkoriban még csalódásnak számított, és a döntetlent is nagy nehezen csikartuk ki a hajrában, Kereki révén. Ettől még 1977 tavaszán telt ház, több mint 70 ezer ember várta a Nép­stadionban a szovjeteket, és találgatta, apámmal, nagyapámmal egyetemben, hogy megverhetjük-e egyáltalán a „ruszkikat”. Kételyeik persze nem a futballszakmából, hanem a proletár internacionalizmus kötöttségeiből eredtek. Aztán az első meglepetést-megerősítést már a himnuszunk meghozta, hiszen emberemlékezet óta először nem a zenekari verziót játszották, hanem a hangszóróból a szöveges változat csendült fel, és több tízezer torok csatlakozott hozzá: Isten, áldd meg a magyart! Jóval később mesélte Nyilasi Tibi, hogy ők sem tudtak az újításról, és az páratlan elszántságot, hitet adott nekik. Ha ezt elintézték, akkor az felér egy zöld lámpával: igenis nyerhetünk! Nem is kellett fordítanunk, hanem 2–0 és Kipiani szépítése után a 2–1-et őrizni, a végéig. A görögöket és a bolíviaiakat már fél kézzel – fél lábbal – elintéztük itthon, tizenkét év után ott voltunk a vb-n. (Ahol a sors fintoraként egy újabb 1–2 pecsételte meg a sorsunkat, pedig az argentinok ellen mi vezettünk 1–0-ra – de ez nem a mi történetünk, hanem az ő 2–1-ük, meg sem álltak az aranyig.)

A mi újabb 2–1-ünk a következő, 1982-es vb-kvalifikációs ciklust robbantotta be. Svájcban 2–2-vel kezdtünk (a korabeli közvélekedés szerint nem szereztünk, hanem vesztettünk egy pontot), itthon Fazekas szerencsés góljával meglepően nehezen gyűrtük le 1–0-ra a románokat – ekkor már kiengedtek a szüleim a haverokkal a stadionba, így együtt ünnepeltük és keveselltük egyszerre az egy árva gólt –, majd jött az oslói mérkőzés. Amelynek felvezetéseként Tor Rösse Fossen, a hazaiak szövetségi kapitánya kijelentette: keservesen megbánja, aki lebecsüli Norvégiát! Nem a levegőbe beszélt, hiszen Norvégiában csak a mieink győztek, de hogy! Én emellett kettős sikert értem el, mert bár a gimnáziumi osztálykirándulásról hazafelé jövet mi, fiúk hiába siettünk volna, a többségben lévő lányok megszavazták, hogy álljunk meg Dunaföldváron, megnézni a löszfalat, de a fociőrült busz­sofőrben szövetségesre leltünk, és kijelentette, azt már nem. Így éppen beestünk a kezdő sípszóra egy körúti presszóba, ahol a pincér figyelmeztetett, addig nézhetjük a meccset, amíg nem üvöltünk. Szót is fogadtunk, annál is inkább, mert 1–0-ra égtünk, egészen a 77. percig. Ekkor és két perc múlva azonban ordítani kellett, pincérestül, mert Kiss Laci egymaga 2–1-re hozta a meccset, azóta is feledhetetlen, felülmúlhatatlan átemelős góllal. Várjuk ki, míg a rendkívüli erőcsatár, C. Ronaldo életében egy ilyet pöttyint...

Megint kijutottunk a vb-re, csakúgy, mint négy évre rá, és akkor is egy tündökletes 2–1-gyel indult a varázslat. (A nyitányon az osztrákok feletti 3–1-nél az öröm még a kétségekkel elegyedett bennem, szünetben, 0–1-nél minden kilátástalannak, de a meccs után is esetlegesnek tűnt.) De nem ám „holmi” norvégok, hanem a Van Basten-, Gullit-, Rijkaard-féle hollandok ellen, Rotterdamban! Kieft fejesével vezettek is. Csakhogy Détári „Döme” parádésan úgy eltekerte a labdát a bal alsóba, hogy Van Breukelen már csak a hálóból visszafelé jövet észlelte, majd olyan támadásunk futott a pályán, mint '66-ban, a brazilok ellen – igaz, a végén Esterházy nem Farkas módra bemészárolta, hanem csőrrel bepöcizte (a mai menők e szűk területen tökéletes lövésfajtát talán már hírből sem ismerik) –, és még Varga „Kacsa” égbe lőtt 11-ese is belefért a 2–1-es diadalba. A hármas sípszó után lefeküdtem a földre, bámultam a plafont a csillagos eget látva mögötte, és azt gondoltam, ha ezeket a hollandokat idegenben, 0–1-ről meg tudtuk fogni, többé nincs már előttünk lehetetlen. A következő körben Cipruson is nyertünk, megint 0–1-ről 2-1-re, amit már természetesnek vettem, addigra ugyanis verhetetlennek, érinthetetlennek tartottam a Mezey-féle válogatottat. Egészen az irapuatói 0–6-ig, de érdekes módon még 0–2-nél sem hittem el, hogy kikaphatunk.

Onnantól viszont sokáig abban nem bíztam, hogy valaha még nyerhetünk. Az újabb, sorsfordító 2–1-re sokat, nagyon sokat kellett várni. Három évtizedet. A norvégok elleni Eb-pótselejtezőig, amelynek sorsolása láttán ama bizonyos északi kolléga a térdét csapkodva sikítozott örömében. Szerényebben, öreg, fortyogtam magamban, mintha hozzá beszélnék, azzal folytatva, hogy ugyan most tényleg nem vagyunk jók, de a mieink akkor is Sárosi, Puskás, Albert utódai, és mi már akkor többször végigvertük a világot, amikor ti még síléccel fociztatok. Máig nem tudom, hogy nyertünk kinn 1–0-ra, de az Üllői úti 2–1 hozta meg a beteljesülést, a 2016-os Eb-részvételt.

Miként a 2021-est is egy 2–1-nek köszönhetjük. Már a Puskás Arénában, Izland ellen, a „klasszikus” módon, 0–1-ről. A Covid második hullámában sodródva, első, testületi, családi fertőzésünk utáni szobafogságban, hetek után az volt az első felhőtlen örömünk, pillanatunk, amikor Szoboszlai bevágta a másodikat. Üvöltött az egész háztömb – kiderült, hogy a világjárvány ellen is a futballsiker a leghatásosabb gyógymód.

A legújabb ez a csütörtöki, belgrádi 2–1. Az ellenfél erejét tekintve értékesebb a hajdani oslói és ciprusi, valamint az Izland és Norvégia feletti hazai 2–1-nél, a szovjetek elleni '77-essel vetekszik, a rotterdamihoz még nem ér fel. Ezért sem hiszem, hogy verhetetlenek lennénk – ebbe az ábrándba már nem is ringatom magamat, soha. Úgyhogy roppant kedvező és reménykeltő pozíciónk dacára sem osztom a nézetet, hogy máris kint lennénk az Eb-n. Ahhoz még egyszer, inkább kétszer nyerni kell.

Mondjuk, 2–1-re, de amúgy szeretem a 3–0-t is. 1977-ben, az utolsó selejtezőn ennyire vertük meg a görögöket, 1981 őszén Svájcot, az 1985. áprilisi, feledhetetlen bécsi 3–0-ról nem is beszélve. Aztán ugyebár jött az „Itt a Húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három-null”, vagy már a mostani kvalifikációs sorozatban a bolgároknak lőtt sima hármas. Mert miközben, mint fentebb írtam, a 2–1 azt üzeni, hogy van hitünk, tartásunk, önbizalmunk, karakterünk, csapategységünk, addig a 3–0 „csupán” azt, hogy jobbak vagyunk, és punktum. Indul a busz.

És ez is egészen elviselhető állapot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!