Jár, de nem jut – Ballai Attila publicisztikája

Szünetig olyan volt, mint régen.  Nem nagyon régen, amikor sokszor halványabb játékkal is lazán nyertünk, hanem „kicsit régen”. Amikor labdarúgó-válogatottunk bármikor, bárkitől kikaphatott. Aztán szerencsére jött a második félidő, és a kettő kontrasztja által kínált, nyilvánvaló következtetés: csapatunkat elsősorban nem rendkívüli tudása, zsenialitása, hanem szenvedélye, összetartó ereje, harci szelleme emeli az ellenfelek és korábbi önmaga fölé. Ha ez megvan benne, most már szinte mindenre képes lehet. Ha momentán nincs, akkor is – csak éppen ellentétes előjellel. A litvánok magukhoz mérve meglepően jó formát futottak a kaunasi Európa-bajnoki selejtezőn, de a mérkőzés végkimenetele nem tőlük függött, hanem a mieinktől. Miattuk lett előbb 0–2, aztán 2–2.
Szünetig olyan volt, mint régen.  Nem nagyon régen, amikor sokszor halványabb játékkal is lazán nyertünk, hanem „kicsit régen”. Amikor labdarúgó-válogatottunk bármikor, bárkitől kikaphatott. Aztán szerencsére jött a második félidő, és a kettő kontrasztja által kínált, nyilvánvaló következtetés: csapatunkat elsősorban nem rendkívüli tudása, zsenialitása, hanem szenvedélye, összetartó ereje, harci szelleme emeli az ellenfelek és korábbi önmaga fölé. Ha ez megvan benne, most már szinte mindenre képes lehet. Ha momentán nincs, akkor is – csak éppen ellentétes előjellel. A litvánok magukhoz mérve meglepően jó formát futottak a kaunasi Európa-bajnoki selejtezőn, de a mérkőzés végkimenetele nem tőlük függött, hanem a mieinktől. Miattuk lett előbb 0–2, aztán 2–2.

De nem is innen kezdem, hanem egy másik, ezzel a végén összeérő keddi történettel, egy másik magyar sportolóval, aki egyelőre az első félidőben rekedt. Pedig ő aztán istenáldotta tehetség, olimpiai, világ- és Európa-bajnok. Ebből adódóan nem futballista, hanem úszó – Milák Kristóf. A 200 pillangó többszörösen megkoronázott királya, aki közölte edzőjével, hogy még mindig nem akar versenyezni, így a nyári, fukuokai vb után a hét végi budapesti világkupát is kihagyja. Virth Balázs tréner hozzátette, Milák jelenleg jól edzhető állapotban sincs, ami azért sem csoda, mert a hírek szerint az elmúlt hetekben alkalomszerűen járt le az uszodába. Sós Csaba szövetségi kapitány kerek perec kijelentette: „Kristóf jelenleg a vágányok között zakatol, de úgy látom, a váltót rossz irányba állítja. Ha ezen a vágányon marad, nem jut sehová. A párizsi vonat másfelé megy...”

Egyenes és kemény szavak, de pillanatnyilag következmény nélküliek. Érthetően. Milák Kristóf ugyanis megteheti, amit tesz. Egyrészt azért, mert megvédi őt az elmúlt évek diadalsorozata, az aranyfedezet, amelyet páratlan adottságainak és az irdatlan mennyiségű munkának köszönhet. Úszásban mindkettő a siker nélkülözhetetlen alapfeltétele. Másrészt azért, mert nemcsak ragyogó múltja, hanem a még mindig élő remények szerint fényes jövője is van; ő a 2024-es párizsi olimpia egyik legbiztosabb magyar bajnokesélyese. Igaz ugyan, hogy a garancia a címvédésre hétről hétre, napról napra csökken, de még nem olyan mértékben, hogy bárki is ultimátumot adna neki. Harmadrészt, de egyáltalán nem utolsósorban azért teheti meg mindezt, mert egyéni sportoló. Úszótól, kajakostól, vívótól nemegyszer hallottuk már az aktuális világverseny után, hogy most aztán jó ideig nem szeretne vizet, pástot látni. És ezen nemhogy nem botránkozunk meg, természetesnek vesszük. Hiszen az ember nem gép. Ezért az embertelen mennyiségű munka után alanyi jogon jár neki a pihenő.

Járna a kézilabdázónak vagy a futballistának is. Csakhogy neki nem jut. Természetesen vele is megesik, mint Milák Kristóffal vagy bármely földi halandóval, hogy hosszabb-rövidebb ideig nincs kedve, késztetése ahhoz, amiért és amiből él. De neki akkor is játszania kell. Illetve minden az, csak nem játék. Maradjunk abban, pályára lépés. Ebből lesznek a kaunasi első félidők. Te vagy én hasonló esetben elmegyünk néhány nap „szabira”, ez így normális. Milák Kristóf az idén dobta az év fő versenyét, a világbajnokságot és legrangosabb hazai viadalát, a budapesti vk-t, kilenc hónappal az olimpia előtt kis túlzással szabadidőjelleggel edzeget. Nem állítanám, hogy ez is így normális, de nem is intézném el annyival, hogy úri szeszély. Inkább a test, a lélek zsigeri tiltakozása valami ellen, viszolygása valamitől, ami az elmúlt években kizsigerelte. Ezért aztán szakmai és sportági vezetői mellett a széles sportközvélemény is nyugtázza: most ez van. Volt jobb, mit jobb, volt tündökletes, talán lesz is, ne vegyük el ennek eleve az esélyét, fogadjuk el ilyennek a pillanatnyi állapotot.

Ugyanakkor képzeljük el a várható reakciókat arra, ha a Milákhoz leginkább mérhető aktív magyar labdarúgó, Szoboszlai Dominik valami ilyesmit mondott volna a litvánok elleni meccs előtt: „Bocs, fiúk, nyár óta folyamatosan nyomom Liverpoolban, láthatjátok, széthajtom magam, le se cserélnek, szombaton ráadásul az Everton jön hozzánk, tudjátok, nekünk ez mit jelent, a szerbeket úgyis oda-vissza megvertük, már majdnem ott vagyunk az Európa-bajnokságon, én ezt a kaunasi partit nulla fokban inkább kihagynám.” Aligha kétséges, verbális felkoncolás lenne az eredmény. Szoboszlaiban azonban efféle fel sem vetődött, ezt a mérkőzést is végigrobotolta – azt hiszem, ezúttal ez a helyes kifejezés –, egyedi képességeinek köszönhetően még így is felfelé lógott ki a mezőnyből, de ez nem jelentett automatikus sikert. Ahhoz több kellett volna, a második félidei dac és eltökéltség.

Mindenkitől. Mert az első csak a litvánoknak volt igazi inger, a mieinknek inkább púp, na jó, kötelező kör. És messze nem vagyunk már és még – valószínűleg soha nem is leszünk – annyira jók, hogy muszájból is mindig nyerjünk. Vegyük csak a második bekapott gólunkat, amelyet két kulcsjátékosunk súlyos hibája előzött meg! Dibusz Dénes az alapvonalon a földkerekség talán egyik legbiztosabb és legbravúrosabb kapusa, de ha ki kell lépnie, futnia, sebezhető. Ilyenkor a társak, a védők segítségére szorul, miként számtalanszor, legutóbb éppen múlt szombaton ő segítette ki őket, a csapatot. Csakhogy Sirvys fejesénél Kerkez Milos is mulasztott. Bántóan, de érthetően, hiszen még mindig innen a húszon, a nyáron klubot váltott, belezuhant a Premier League darálójába, annak is az egyik leg- gyengébb, nyolc forduló után is nyeretlen egyletébe, a Bournemouthba, amelyben már nem focizhat kedvére, előre, hanem töri a hátát a háló, folyamatosan zúdul rá az ellenfél, így a jelek szerint átmenetileg elveszítette a magabiztosságát, a stabilitását.

Innentől állj, nem is érdemes ezt a 2–2-t felparcellázni. Van egy extraklasszisunk, további néhány kiváló játékosunk, de akadnak olyanok is, akik, mondjuk, a szerb kezdő tizenegy közelébe sem kerülnének, klubjukban sem alapemberek, éppenséggel akár cserék, s nem is feltétlenül az első osztályban játszanak. Ehhez képest csapatként a közelmúltban elképesztő sikereket értek el, amelyek alapja, titka a szenvedély. Ennek a hiánya mutatkozott meg a kaunasi első félidőben elvesztett párharcokban, eladott labdákban, koncentrációs és technikai rövidzárlatokban. A 0–2-ben. És ennek a visszatérte, napjaink magyar válogatottjának fő erénye, az ellenfélre és a közönségre is átsugárzó tartása, ereje hozta meg a viszonylagos feltámadást, az egyenlítést. És a tanulságot, amelyet egyébként már előző döntetlenünk, a júniusi, montenegrói 0–0 kapcsán levontunk. Podgoricában nem kaptunk gólt, így nem volt mitől észhez térni. Ha lenne ilyen kifejezés, most azt kellene írnom, „szívhez térni”. Állítom, 0–1-re ott is 1–1 lett volna a válasz. A 0–2-ről a 2–2-re már nem mernék megesküdni, az idegenbeli tétmérkőzésen ritka bravúr.

Olyannyira az, hogy hirtelenjében nem is tudok példát citálni rá. Persze beugrik az 1952. szeptemberi, berni 4:2 Svájc ellen, amely ugyancsak 0:2 után született meg Hidegkuti becserélésével és hátravont középcsatárba állításával, de vigyázat, ne túlozzunk! Akkor alakult ki az Aranycsapat végleges rendje, rendszere. Ahhoz fogható csodában már sohasem lesz részünk. Ettől persze még kedden is nyerhettünk volna 4–2-re, az Európa-bajnokságra ellenben sorozatban harmadszor juthatunk ki, és az 1986–2016 közötti három évtizedhez, a senki földjén bolyongáshoz képest ez is felér egy helyi értékű csodával. Ráadásul egyetlen pont kell hozzá.

Meg is lesz, meg kell, hogy legyen. De nem önmagától. Ha ne adj Isten, november 16-án kikapunk Bulgáriában, Montenegró pedig otthon legyőzi a litvánokat – utóbbi papírforma, előbbi sem lehetetlenség –, akkor november 19-én, az utolsó körben, Budapesten Montenegró ellen ki-ki mérkőzés következne.

Én azonban nem ezzel számolok. Azzal inkább, hogy válogatottunk az utolsó fordulótól függetlenül csoportelsőként, veretlenül lép ki a jövő nyári, németországi Eb-re. Amelyen megint minden egyes mérkőzés óriási ingert jelent. Így nem a lehetetlen alsó, hanem a felső határát kísértjük meg.

Természetes, hogy ezt szeretnénk. De nem természetes, hogy így is lesz. Illetve éppen akkor lehet így, ha nem tekintjük eleve természetesnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!