Evangélium – Csinta Samu publicisztikája

Rendszeres templomba járóvá váltam az utóbbi időben. „Megtérésem” nem valamiféle megvilágosodás eredménye, a világi ingereket egyre inkább maga mögött hagyó idős édesapámat kísérem el a neki immár egyetlen rendszeres tevékenységnek számító istentiszteletre. Persze a némileg kritikusan hívő lényem fokozatos erősödése is közrejátszhat a folyamatban, amelyre bizonyára ráerősít az egyre előrébb haladó életkorom is, de talán még az eredendően nem túl bölcs emberre is óhatatlanul rakódik annyi élettapasztalat, amennyitől mindinkább kezdik foglalkoztatni a spirituális dimenziók. Mondjuk ki: Isten és az ő hatalma.
Rendszeres templomba járóvá váltam az utóbbi időben. „Megtérésem” nem valamiféle megvilágosodás eredménye, a világi ingereket egyre inkább maga mögött hagyó idős édesapámat kísérem el a neki immár egyetlen rendszeres tevékenységnek számító istentiszteletre. Persze a némileg kritikusan hívő lényem fokozatos erősödése is közrejátszhat a folyamatban, amelyre bizonyára ráerősít az egyre előrébb haladó életkorom is, de talán még az eredendően nem túl bölcs emberre is óhatatlanul rakódik annyi élettapasztalat, amennyitől mindinkább kezdik foglalkoztatni a spirituális dimenziók. Mondjuk ki: Isten és az ő hatalma.

A magyar–montenegrói labdarúgó Eb-selejtező vasárnap délelőttjén is ott üldögéltünk a padban, és én az igehirdetés során szembesültem azzal, hogy ez bizony a reménység vasárnapja. A hozzám hasonlóan felületesen képzetteknek álljon itt, hogy a református hit szerint annak kifejezése, hogy bízunk Isten mindig jelenlévő kegyelmében, és reménységgel várjuk az Úr visszajövetelét. Bizonyára akadnak olyanok, akik máris elborzadnak: hogyan szivároghat be szennyező erecske módjára egy ilyen alkalomba a futball? Ezen a ponton kell bevallanom, hogy mindig is gyarló voltam ebben a tekintetben, prédikáció közben ma is gyakran elkalandoznak a gondolataim. Nem túlságosan messze, ha felszólítanának, nagyjából vissza tudnám adni az elhangzottak szűk tartalmát, ettől még azonban Isten igéjével párhuzamosan el-elcsapongok, néha magam sem tudom, milyen apropóból.

Ezúttal azonban pontosan tudom, mi térített el néhány pillanat erejéig. Az evangélium szó hangzott el, ami tudvalevőleg örömhírt jelent, és én azon kaptam magam, mennyire szívesen terjeszteném annak örömhírét, hogy a magyar válogatott veretlenül, csoportelsőként végzett a jövő évi kontinensbajnokság selejtezőcsoportjában. De még inkább azt, hogy Szoboszlaiék megverték a montenegróiakat, az Arénában pedig hatvanötezer boldog ember zengte a dicséretüket. Ezzel párhuzamosan viszont egy jeges emlék is életre kelt bennem, talán igazolandó hitem törékenységét.

Annak örömhíre, hogy 1985-re újra világverő futballnemzet lettünk, minden határzár ellenére Erdélybe is megérkezett. Abban az időben autókonvojok indultak Románia nyugati határszéle felé, így vagy úgy, de látni kellett a Mezey-csapat diadalmenetét. A magyar–holland záró mérkőzés pillanatában már zsebben volt a mexikói „vb-vízum”, én meg életem egyik első nagy kompromisszumkötésére határoztam el magam: apámmal és egyik, mi tagadás, a Szekuritáté (a kommunista román titkosszolgálat) kötelekébe tartozó barátjával megyek mérkőzést nézni. Nem utóbbival voltak erkölcsi problémáim – bár az elvi szilárdság jegyében akár lehettek volna –, ő volt az egyik ritka, emberarcú szekus, az őket összekötő barátság pedig még diákkorukból származott, én meg a jópofa Gyula bácsit ismertem és szerettem benne.

Körvonalazódó meccsnézésünk kulcsfigurája volt ő, ezúttal ugyanis nem a Partiumba készültünk, hanem a szülővárosomhoz, Sepsiszentgyörgyhöz közeli Szászmagyarósra – német nevén Nussbach –, amelynek határában magasodott a környék egyik rádió-tévé reléje, ahol a legendák szerint a világ összes adását lehetett fogni. A katonai egységnek számító, ennek megfelelően szigorúan őrzött létesítménybe csak keveseknek volt belépésük. Mint a például a szekusoknak. Szóval Gyula bácsival mentünk, de talán a kor perverzitását érzékelteti, hogy még mi is vittünk magunkkal egy rúd szalámit, egy csomag kávét vagy üvegnyi szilvapálinkát. Akkoriban már egyiket sem volt könnyű beszerezni, azt a világot amúgy is csak valutáért lett volna érdemes mutogatni. Az átjátszóállomás vezetője, egy Hans nevű mogorva szász férfi szó nélkül vette át a csomagocskát, és mutatott fejével befelé, keressünk magunknak helyet, ha még van.

Hogy zsúfolt ház tagjaként izgulhatom végig a meccset, önmagában nem lepett meg, annál inkább az, hogy legfeljebb negyed-ötödmagunkkal voltunk ott magyarok. Ez aztán alapvetően behatárolta az érzelemnyilvánítás amplitúdóját, amelyet amúgy a mérkőzés alakulása is jelentősen kalibrált. Helyszíni tanúk szerint nem játszottunk rosszul, csak a helyzetek nem mentek be, bár az állítás első felével vitatkoznék, miután immár higgadt, de megengedő közegben több alkalommal is végignéztem a meccset. Ez azonban akkor szinte mellékes volt, a körülmények által néma üzemmódra kényszerítve, önemésztő módon azért szurkoltam, hogy mindegy, milyen eszközökkel, öngóllal, kapushibával, méteres les után, csak rúgjunk valahogy egy gólt. Fokozatosan már a győzelemről is lemondtam, de legalább a döntetlen, az legyen meg, ne kelljen már epeízzel a szánkban hazaindulni, ne kelljen azzal a kétellyel nekivágni a vb-kampánynak, hogy lehet, hogy mégsem vagyunk a világ legjobbjai.

Néhány perccel a lefújás előtt valamiért megszakadt a közvetítés, a társaság szedelőzködni kezdett, valamiféle hallgatólagos konspirációs szervezettségben, köszönés nélkül indult útnak mindenki, mintha soha nem is találkoztunk volna, mintha nem is itt, nem is ebből az alkalomból. A végeredményről hazafelé az autórádióból értesültem, cseppet sem lepett meg, fásult belsőmben nem is visszhangzott más, mint egy elharapott, halk félmondat, amely mégiscsak kiszakadt valahogy az egyik arctalan, névtelen meccsnézőből: legalább kikaptak ezek a magyarok, Mexikóban sem lesznek sehol. Fájt, talán azért is, mert bennem is felötlött az „áruló” gondolat: vajon milyenek leszünk a világbajnokságon? Amelyre amúgy már akkor, több mint egy évvel korábban elkezdtük szervezni a partiumi vb-szabadságunkat.

Vasárnap délután adott pillanatban szinte ugyanazt a keserű ízt éreztem a számban, amikor félidőben a montenegróiak egygólos előnyével bandukoltak az öltözőbe a csapatok. Csak ezt ne, fohászkodtam magamban, ez nem lehet, ezt nem érdemeljük, még akkor sem, ha ez a közép- és hosszú távon mindig igazságot szolgáltató, futballnak nevezett őrület előbb-utóbb úgyis visszakéri a szófiai meccsen folyósított „hitelt”. Rendben, ez így korrekt, csak ne most, ne kelljen újra magamba fojtanom az örömömet, a lelátókon tízezreknek ne úgy kelljen elénekelniük meccs után a Himnuszt, hogy közben legszívesebben sírnának, üvöltöznének, átkozódnának. Ez a csapat, az általa épített hit nem ezt érdemli, és ezt neked tudnod kell, Uram, odafenn.

Azért imádkoztam néhány órával korábban, hogy engedélyezze nekünk ezt az örömöt, a teljes egymásra találás leírhatatlan örömét. Mert egy dolog pusztán kijutni egy Európa-bajnokság döntő tornájára – még akkor is, ha önmagában ez a lényeg –, és egészen más széles mosolyok közepette, győztes záró mérkőzés emlékével, amelyet örök kincsként őrizgethet mindenki lelki rejtekhelyén. Ennek a diadalnak az örömhírét fogalmazgattam magamban, igyekezve legyűrni az 1985-ös emléket a vereséggel, a dermesztő légkörrel, a kor minden sivárságával együtt. Néhány pillanatig tartott az egész, a lelkész hangja, igeértelmezésének fordulatai visszahoztak a templomi valóságba. És abba a várakozásba, hogy rövid időn belül megkapjuk, ami jár nekünk, amit megszolgáltunk, amire annyi ideje várunk, hogy lassan az ízét is nehéz felidéznünk.

Délutánra aztán felragyogott a mindenség. Szobosz­lai és Dibusz brillírozása, a többiek magabiztossága és önfeláldozása újra felébresztette bennem-bennünk a „nagyhatalmi” érzést, a csodát, amelyre csak a sport képes. És ami többségünknek úgy kell, mint a falat kenyér, vagy hogy alkalomhoz illőbben fogalmazzak, mint az öröklét bizonyossága. Ahogy azt a reménység vasárnapján hirdetni szokták.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!