Papa, most én mesélek – Pór Károly publicisztikája

A magyar labdarúgó-válogatott jövőre egymás után harmadik alkalommal szerepel Európa-bajnokságon, de sok lelkes drukker már nem élhette meg a jelenkor sikereit. Csütörtökön, az Eb-kijutást érő bulgáriai döntetlen után 13 éve elhunyt nagyapámra gondoltam, aki mindig mondta nekem annak idején: „Édes fiam, én már nem fogom látni, hogy ezek a botlábúak újra nagy tornán szerepelnek.” Papa tényleg nem élte meg, de én szerencsére igen, az emléke pedig örökre velem marad, az alábbi sorok neki szólnak...

Papa! Képzeld, itt vagyok Plovdivban, akarom mondani, Szófiában, ez egy kicsit hosszú történet lenne, miért keverem a két várost, inkább hagyjuk is... A csapat már a pályán, szól a Himnusz, és amikor egy pillanatra párás lett a tekintetem, rád gondoltam. Eszembe jutott, hogy annak idején te mindig megkönnyezted a Himnuszt, amikor pályára léptek a fiúk, és amikor megkérdeztem, papa, miért sírsz, csak ennyit feleltél: „Arany unokám, örülj neki, hogy most már lehet szabadon énekelni, nem mindig volt ez így...” Más kérdés, hogy a meccseken általában csak a bosszankodás maradt. Ahogy a levegőbe csaptál egy-egy kimaradt helyzetnél és cifrán káromkodtál az utolsó percben kapott gólok (Ibrahimovic neve hallatán már sírva nevettünk) és vereségek után. Aztán amikor lefújták a találkozót, magad mellé ültettél, vagy amikor még kisebb voltam, az öledbe vettél és azt mondtad: „Gyere, fiam, majd mesélek neked azokról az időkről, amikor még volt igazi futballcsapatunk.” Emlékszem, ez volt a kedvencem: „Albert egy csel, még egy csel és még egy, Albert viszi, viszi, még mindig viszi, Albert lő – és gól!”

Papa, képzeld, megint van igazi csapatunk, amely akkor is tud küzdeni, ha éppen nem játszik jól, és most már nem mi kapjuk a gólokat a mérkőzések végén, egymás után másodszor jutottunk ki az Eb-re az utolsó percben esett találattal! Ne nevess, papa, lehet, hogy nem hiszed el, de sorozatban a harmadik Európa-bajnokságon fogunk a jövő nyáron szerepelni! Hogy a te idődben csak kettőn voltunk? Látod, ebben már meg is előztelek. Viszont világbajnokságokban még te vezetsz, én továbbra sem láttam a magyar válogatottat vb-n, tudod, 1986-ban még csak hároméves voltam. Igen, még mindig a Mezey-csapat volt a legutóbbi, amely vébén játszott, az, amelyiket te csak „tésztás válogatottnak” neveztél. Igen, tudom, hogy nagyon fájt a szovjetek elleni hatos, mert a brazilverés után elhittétek, hogy miénk a világ.

Arra emlékszel, hogy 2010-ben, amikor elmentél, még Szalai Ádám volt a nagy reménységünk? Sosem felejtem el azt a napot... Délelőtt még beszéltünk, felköszöntöttelek a születésnapodon, délután pedig éppen a Bayern–Mainzot néztem, amelyen Szalai Ádám gólt szerzett, amikor csörgött a telefon. Akkor tudtam meg, hogy örökre elaludtál a foteledben, miközben éppen kedvenc műsorodat, a Jó ebédhez szól a nótát nézted a tévében. El sem hiszed, mennyi mindenről maradtál le azóta. Szalai például eddigi egyetlen magyarként két Európa-bajnokságon is gólt szerzett. Itt közben felépült az új Puskás-stadion, a Fradi révén most már van egy állandó csoportkörös nemzetközi kupacsapatunk, és jön sorozatban a harmadik Eb. Tavaly pedig négyet lőttünk az angoloknak Wolverhamptonban. Nem vízilabdában, papa, futballban! Ne irigykedj, neked ott volt a 6:3! Jó, tudom, hogy csak a rádióban hallgattad, de neked az volt az életre szóló élmény, amiről a bányában egy fárasztó műszak végén, a csilléknek támaszkodva sztorizgattatok a vájártársakkal – nektek Puskásék jelentették a fényt az alagútban, nekünk meg ez a mostani csapat...

Hogy milyen volt Szófiában, Berbatovék ellen? Papa, ez már nem az a bolgár válogatott! Mondtam, itt közben történt egy s más. Most már nekünk vannak Premier League-ben játszó labdarúgóink, nekik nincs egy sem. A legnagyobb klasszisunk a Liverpoolban futballozik, Szoboszlai Dominikról, a csapatkapitányunkról a szófiai meccs után a bolgárok edzője azt mondta, világklasszis. Pedig most még nem is játszott igazán jól, igaz, mindkét gólunk előtt ő adott középre, még ha a második öngól is volt. Viszont amikor elrontott egy lövést, úgy futott a labda után, mintha az élete múlna rajta, és ez jellemezte a többieket is. Tudod, azt be kell vallanunk, hogy akármennyire is szerethető most ez a csapat, azért továbbra sem vagyunk tele sztárokkal, és nem bírjuk el azt, hogy sérülés miatt hiányzik az ősszel a legjobb formában futballozó két támadónk, Sallai Roland és Varga Barnabás, hiányzik a Bundesligában szereplő középpályásunk, Schäfer András és Európa egyik legjobb középső védője, Willi Orbán. Viszont ami a legnagyobb erénye ennek a társaságnak, hogy sosincs egymásra mutogatás, és ha valaki hibázik, mindenki igyekszik, hogy kijavítsa. Most például a sikereink fő letéteményese, Marco Rossi szövetségi kapitány is rosszul döntött, hogy emberelőnyben, 1–1-nél mindkét sárga lapos játékosunkat a pályán hagyta a második félidőre, mert ha az egyik csapat már megfogyatkozott, gyakran „kompenzálnak” a játékvezetők. Igaz, a húszévesen azért kissé még rutintalan és időnként forrófejű Kerkez Milos is fölöslegesen vállalkozott az ellenfél tizenhatosánál egy kockázatos becsúszásra. Egyenlő létszám mellett pedig összehoztak egy tizenegyest az eddig még nyeretlen bolgárok, és így az utolsó pillanatig izgulnunk kellett a továbbjutást jelentő egy pontért, pedig végigtámadtuk a meccset. De képzeld, a korábbi fordulókban oda-vissza megvertük a szerbeket! Nem lódítok, papa, tényleg nyertünk Belgrádban és Budapesten is.

Hogy milyen a hangulat a hazai meccseken? Leírhatatlan! A montenegróiak elleni vasárnapi, utolsó Eb-selejtezőre több mint százezren akartak jegyet venni. Amúgy tudod, mi a hihetetlen? Hogy Bulgáriába is eljöttek több százan úgy, hogy a hazai drukkerek tüntetése miatt zárt kapuk mögött rendezték meg a mérkőzést, tehát a Szófiáig utazók döntő része (néhány szerencsés tiszteletjegyest leszámítva) be sem jutott a stadionba. Volt, aki a bolgárok között tűnt fel a rendőrségi kordonok előtt, mások pedig egy belvárosi kocsmában szurkolták ki a továbbjutásunkat. Érkeztek Hamburgból, Grazból, Londonból és Nottinghamből is magyar drukkerek, itt akartak lenni a fiúk közelében, meglesték őket a találkozó előtt a szálláshelyükön, velük mentek, amikor sétálni indultak. Még a 2003-as Szabad Föld-kupa döntőjében, a régi Puskásban két gólt szerző „szári hőssel”, Iméli Lászlóval is találkoztunk, aki minden idegenbeli meccsre elkíséri a válogatottat.

Tudod, papa, most olyan csapatunk van, amelyet minden magyar a magáénak érezhet, éljen a világ bármely pontján, mindegyikünk úgy érezheti, hogy azok a srácok ott a gyepen értünk is küzdenek, értünk is lövik a gólt a hajrában, minket is képviselnek az Európa-bajnokságon. Mindenkit, azokat is, akik már csak föntről figyelhetik ezt a csodát. De most már nem kell könnyezni, papa, esetleg majd a jövő nyári németországi Európa-bajnokságon, amikor az első meccsen ismét felcsendül, hogy Isten áldd meg a magyart...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!