Alapok, falak – Pór Károly publicisztikája

A MENNYET ÉS A POKLOT IS   megjárták tavaly a magyar futballszurkolók a válogatott és a Ferencváros révén, de az elmúlt évek építkezése folytatódott. A további munkához viszont erős alapokra, erős falakra lesz szükség.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom írni a magyar futball kapcsán, mert eddig megvoltam győződve az ellenkezőjéről, de most már úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az 1980-as években születtem. A nálam idősebb generációknak az ezt követő jó harminc év a lassú leépülés, a boldog időket váltó, kínkeserves elmúlás időszaka lehetett.

Amikor én „futballöntudatra” ébredtem az 1990-es években, már éppen úton voltunk a pokol legmélyebb bugyrai, például a jugoszlávok elleni 1–12-es vb-pótselejtező felé. Nekem már „természetes volt”, hogy a gyerekkori focipályánkra kisboltot és fagyizót építettek, az egyik belvárosi pálya helyét benzinkút vette át, és sorra szűntek meg azok a kis utánpótlás-nevelő műhelyek, amelyekben a nálam kicsit idősebb gyerekek még boldogan rúghatták a bőrt, akkor is, amikor télen a mínusz fokokban betonkeménnyé fagyott salakoson kellett edzeni, és akkor is, amikor tavaszi olvadáskor a fűre már nyomokban sem hasonlító sártengerben játszottak.

Az én generációm éppen ezért tudja igazán értékelni a jelen sikereit: több mint három évtized sóvárgása, már-már hiábavaló reménykedése után a mi életünkben ez az aranykor. Az, hogy egymás után a harmadik Európa-bajnokságról tudósíthatom idén a magyar válogatott szereplését, olyan csoda, ami 2013-ban az amszterdami „nyócegy” idején is elképzelhetetlennek tűnt. Az meg pláne hihetetlen, hogy veretlenül, csoportelsőként jussunk ki egy Eb-re úgy, hogy a fent már említett, de azóta más néven futó kedves déli szomszédot oda-vissza megvertük, és ezúttal az észteket is legyőztük 1–0-ra, csak most úgy negyvenezerrel többen ültek a lelátón, mint húsz évvel ezelőtt, pedig ez is csupán felkészülési meccs volt. Miközben a selejtező mérkőzéseink mindegyikén csaknem 60 ezren szurkoltak a Puskás Arénában, Bulgária, Litvánia és Montenegró ellen is (a szerbekről nem is beszélve). 1985 után tudtunk újra egyenes ágon, pótselejtező nélkül kijutni egy nagy tornára.

Aztán az is sokáig utópiának tetszett, hogy 70 millió eurót fizessenek egy magyar labdarúgóért, ráadásul olyan csapat, amely egy évvel korábban még a Bajnokok Ligája döntőjében szerepelt. Tavaly nyáron azonban ez is megtörtént, a Premier League-ben újra a bajnoki címért harcoló Liverpool ekkora összegért szerződtette Szoboszlai Dominikot, aki pillanatok alatt alapemberré is vált napjaink egyik legelismertebb edzőjénél, Jürgen Kloppnál. De azt se felejtsük el, hogy a német Bundesliga élcsapatainál (a 3. és 5. hely között végző RB Leipzig, Union, Freiburg triónál) öt magyar válogatott játékos is szerepelt az előző idényben, és Szalai Attila személyében volt Török Kupa-győztesünk is – ezek mind kuriózumnak számítanak a korábbi évekhez képest. Mint ahogy az is hatalmas, néhány éve elképzelhetetlen eredményt jelentett, hogy a Ferencváros márciusban ötvenezer néző előtt Európa-liga-nyolcaddöntőben fogadhatta a Leverkusent.

A 2023-as évben ugyanakkor az volt a jó, hogy mindig az orrunkra koppintott, helyre rakott minket, csak hogy érezzük, nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy bárki ellen biztosra vehessünk egy győzelmet, és ne a száz százalékot nyújtsák a csapataink a pályán. A Ferencvárosnak a feröeri KÍ elleni kínos BL-kudarca bizony intő jel, hogy a mostani álomból pillanatok alatt vissza lehet zökkenni a korábbi valóságba, amikor 2016-ban az albán ezüstérmes is búcsúztatta a magyar bajnokot. Mint ahogy a válogatott sem teheti meg következmények nélkül, hogy Litvániában átalszik egy félidőt, vagy hogy Bulgáriában 1–0-s vezetésnél elhiszi, megvan a meccs. Ugyanakkor akár az FTC, akár a válogatott esetében elmondhatjuk, a sokk után összekapta magát a gárda, a folytatásban nagyon küzdve javítani tudott, és elérte a célját. Igaz, a Ferencváros a szó szoros értelmében nagy árat fizetett, hiszen az Európa-konferencialiga a bevételeket tekintve teljesen más kávéház, mint az El vagy a BL. Ám éppen a feröeri bajnoktól elszenvedett vereség miatt kell nagyon megbecsülni, hogy az Ekl-ben a selejtezővel együtt nyolc meccset is megnyert, és a csoportkörből veretlenül jutott tovább – ezzel egymás után másodszor éli meg a tavaszt az európai porondon.

Mindezek mellett pedig az NB I-ben is láttunk olyan eredményeket, amelyek néhány éve elképzelhetetlennek tűntek. Ilyen a 2021-ben még NB III-as Kecskemét ezüstérme (a címet adó „sárból várat” tipikus esete, a szó szoros értelmében is) vagy a sokszor a kiesés ellen harcoló Paks őszi elsősége. Ezekhez „kicsiben” ugyanannyi munka, kitartás és elkötelezettség szükséges, mint a válogatott vagy a Ferencváros eredményeihez, mind a pályán, mind azon kívül.

Persze óriási hiba lenne, ha azt hinnénk egy-egy jobb nemzetközi eredmény hatására, hogy minden a legnagyobb rendben van a futballunkban. Az ugyanis nagyon nincs rendben, hogy miközben a magyar labdarúgás, kiváltképp az utánpótlás-nevelés, az akadémiai rendszer olyan központi támogatást kap jelenleg, ami szintén példa nélküli az 1990-es és 2000-es évekhez képest, a klubokat mégis külön ösztönöznie kell az MLSZ-nek a fiatalszabállyal, hogy több lehetőséget adjanak a tehetségeknek. Ugyanis nemzetközi összevetésben – ahogy arra az MLSZ vonatkozó kutatása rámutatott – ezen a téren még mindig jelentős a lemaradásunk a régiós riválisokhoz képest, ahogy a topligás játékosok számában és a jegyárbevételekben is. Továbbá az is elgondolkodtató, hogy a hazai korosztályos bajnokot, a Puskás Akadémiát egy azeri csapat ütötte ki az ifi BL-ből.

Ugyanakkor itt van még egy szegmens, amelyről még mindig meglehetősen keveset beszélünk, pedig kiemelt jelentőségű, és ezen a téren is szerencsés vagyok, mert a nyolcévesen igazolt labdarúgónak számító fiam révén betekintést nyerhetek: az úgynevezett preakadémai képzés, vagyis az akadémiákat megelőző, 14 éves kor alatti gyerekek képzése, versenyeztetése.

A Bozsik-tornákat és egyéb utánpótlás-mérkőzéseket nézve tapasztalhatom, hogy egy-egy kerületen belül is egyre több helyszínen, egyre több klubnál van lehetőség megismerkedni a labdarúgással. Az persze nagy feladat a szakma és a szövetség számára, hogy az egyre sokrétűbb hazai utánpótlásban tényleg megtalálja azokat, akikre aztán építeni lehet az akadémiai munkát, mert ha olyanok is bekerülhetnek azokba az intézményekbe, akiknek még labdakezelési és egyéb technikai hiányosságaik vannak (hallani sajnos ilyenekről...), hiába is várunk magas szintű szakmai munkát az akadémiáktól – az alapokat ugyanis már korábban el kell sajátítani.

Azt is látom a Bozsik-tornákon, hogy vannak kiemelkedő együttesek és bennük egy-két rendkívül tehetséges játékos, viszont nincs igazi versenyhelyzet, mert túl nagy a különbség az egyes csapatok, illetve a bennük kiugró és adott korosztályban egyelőre nem kiemelkedő gyerekek között. Azonban a Bozsik-tornákon területi alapon, illetve tehetségközpontok alapján sorolják be a csapatokat, így könnyen előfordulhat, hogy egy alacsonyabb szinten lévő együttes fél éven át mindegyik tornán számolatlanul kapja a gólokat. Egy ilyen gárdából pedig egy tehetségesebb gyerek is nagyon nehezen tudja felhívni magára a figyelmet, és ha nem éri sikerélmény, elveszítheti a motivációját is, pedig ha a csapatokat eleve tudásszint alapján próbálnák besorolni, talán kiegyensúlyozottabbá lehetne tenni az egyes tornákat.

A jelen magyar labdarúgásában a valós versenyhelyzet hiányát látom az egyik legnagyobb problémának minden szinten. Az lenne az ideális, ha a tehetségek egymással versenyeznének azért, hogy a sok kiváló képességű labdarúgó közül kinek melyik élvonalbeli klubban jut hely hosszú távon, de most inkább arról van szó, hogy a klubok próbálják megtalálni az U21-es korosztályból azokat, akikkel az adott évben elérhetik a maximális MLSZ-támogatáshoz szükséges fiatalkvótát úgy, hogy az minél kevésbé menjen a játékminőség és a teljesítmény rovására. Sokan nem a hosszú távú szakmai és esetleges üzleti célok érdekében kapnak lehetőséget, hanem a rövid távú anyagi okok miatt – és ezt egyre több edző nyíltan ki is mondja.

Mindezekkel együtt 2023-ban is tovább épült a magyar futball vára a korábbi sártenger helyén, de ahhoz, hogy a csúcsot folyamatosan magasítani tudjuk, az alapokat és a falakat is folyamatosan erősíteni kell.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!