Magyar kérdés – Pór Károly publicisztikája

Furcsa világot élünk. A magyarul nem beszélő, az angliai Buryben született Callum Styles csak két éve tudta meg, hogy nagymamája révén magyar származású, de ma este a szerbek ellen a Puskás Arénában bemutatkozhat nemzeti csapatunkban, mert a nagyanyja Magyarország területén született. Ezzel szemben az erdélyi Magyarcsügésről származó, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű Corbu Mariusnak a FIFA-szabályozás alapján még éveket kell várnia – megszakítás nélkül öt évet kell Magyarországon laknia, amiből esetében kettő telt le – arra, hogy magyar válogatott lehessen, mert neki nincs Magyarországon született felmenője. A bukaresti sajtó pedig épp a napokban írt arról, hogy „Magyarország elrabolná Romániától” a 19 éves, magát száz százalékig magyarnak valló kolozsvári kapust, Hindrich Ottót. A téma kapcsán mondta azt néhány évvel ezelőtt a Nemzeti Sportnak a Székelyföld Labdarúgó Akadémia elnöke, Szondy Zoltán, hogy a nemzetközi szövetségnek nehéz elmagyarázni, a trianoni békeszerződéssel ötmillió magyar rekedt a határon túl, akik nem tehetnek erről... (Ennyit arról, hogy ki rabol kitől.)

Viszont ahogy Corbu Marius és Hindrich Ottó, úgy Callum Styles (vagy ahogy találékony kommentelőink rögtön átkeresztelték: Stílusos Kálmán) sem tehet a kialakult helyzetről. Mindannyian tehetséges labdarúgók, akik teszik a dolgukat, és szeretnének válogatott szinten is bizonyítani. És ahogy Svájcban alighanem senki sem foglalkozik Breel Embolo, Rubén Vargas vagy éppen Xedran Shaqiri családi hátterével, itthon sem érdemes leragadni ennél. Az legyen magyar válogatott, aki büszke arra, hogy a hazánkat képviselheti, és mindent megtesz a mieink sikeréért, akkor is, ha nem Magyarországon született és nem magyar anyanyelvű. Ahogy azt az elmúlt években már Loic Negótól és Willi Orbántól is láthattuk. Mert akadnak időnként olyanok is, akik magyar születésűként sem tudják eldönteni, akarnak-e egyáltalán a nemzeti csapatunkban játszani.

Nem úgy, mint a Nemzeti Sport Online-on futó, Külföldi tapasztalatok sorozatunk szereplői, akik közül az elmúlt hónapokban többen is pályára léptek, illetve bemutatkoztak a magyar korosztályos válogatottakban. A Dániában élő Németh Hunor Vajk kilenc-, a jelenleg Mainzban szereplő Mendi Ronaldo tízéves volt, amikor először írtunk róla, előbbi az U15-ös, utóbbi az U16-os csapatba kapott meghívót, az Angliában élő Bodnár Gergő pedig a héten elitkörös az Eb-selejtezőn Hollandiában szereplő U17-es válogatott csapatkapitánya. Őt a magyar előtt az angol U-válogatottba is meghívták, és Németh Hunor is járt válogatott összetartáson a dánoknál, de amint megjött a meghívó Magyarországról is, boldogan mondtak nemet a családok az angolok, illetve a dánok következő invitálására. „Az, hogy a magyar és a dán válogatott közül melyiket választanám, nekem sosem volt igazán kérdés. Amikor kisgyerekként leültem a tévé elé és láttam a dánokat, még ha szurkoltam is nekik, ugyanolyan volt, mintha bármelyik más csapatot látnám. A magyar válogatott mérkőzéseit nézni, mezbe öltözve szurkolni, izgulni azonban teljesen más érzés. Mindig is azt szerettem volna, hogy egyszer Magyarországért küzdhessek én is” – mondta a döntés kapcsán a koppenhágai középpályás, Németh Hunor, aki éppen a napokban kötött profi szerződést az FC Köbenhavnnal. De a nevezett sorozatunkból említhetjük a kerettagságig már ugyancsak eljutó Szekér Botondot Ausztriából, Farkas Patrikot Liverpoolból vagy éppen Buri Adrián Balázst, aki azért is szerződik Magyarországra a D. C. United akadémiájáról, hogy egyszer magyar válogatott lehessen. Ezeknek a gyerekeknek ez az álmuk...

Furcsa világot élünk. Miközben az NB I-ből közvetlenül topligás bajnokságba hat éve nem került magyar játékos, és a magyar élvonalban a légiósok aránya a környező országokat megelőzve lassan eléri az ötven százalékot (47.5), Révész Attila, az NB I-ben 3. helyen álló Kisvárda sportigazgatója hetek óta az MLSZ jövő idénytől tervezett, a hazai fiatalok szerepeltetését ösztönző, új támogatási rendszere miatt panaszkodik. „Nem tudom, hogy amikor kötelező lesz a fiatalok szerepeltetése, mennyi vesződéssel, problémával, idegösszeomlással fog az járni. Azt ugyanis látni kell, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány fiatal játékos vethető be az élvonalban szereplő tizenkét csapatban. A következő idényben legalább húsz-harminc százalékos teljesítménycsökkenés, minőségvesztés fog bekövetkezni az élvonalban e szabály következtében” – mondta Révész még februárban. Miközben az NB II-ben külföldről hazatérő, 24 év alatti, korábbi U-válogatottak egész sorát találjuk (15 ilyen játékost számoltunk össze minapi helyzetelemzésünkben), akik közül a többség nem is igazán kapott lehetőséget az NB I-ben. A 20 éves Horváth Krisztofer például játszott már az olasz Serie A-ban, de kölcsönben nem a hazai első, hanem a másod­osztályba tért haza, és jelenleg 13 góllal kulc­­­s­­sze­­repet játszik a Szeged menetelésében, ugyanott Csoboth Kevin is szerzett négy gólt hat mérkőzésen azután, hogy az élvonalban az ősszel összesen három perc jutott neki Fehérváron.

Azt nem állítom, hogy az NB II-ben játszó U-válogatott fiatalok rögtön kiemelkedőt tudnának nyújtani az első osztályban, de hogy Csoboth Kevin is képes lenne arra, mint a Mol Fehérvárban ebben az idényben 13 meccs után még gól nélküli, nigériai Funsho Bamgboye, és a Mönchengladbachból hazatérve a III. Kerületben játszó 19 éves balhátvéd, Bekker Roland sem nyújtana kevesebbet a Fradiból hét mérkőzés után eltanácsolt Marijan Cabrajánál, abban biztos vagyok. A minőségi légiósokra szükség van ahhoz, hogy a magyar csapatok eredményesen tudjanak szerepelni a nemzetközi porondon, de tekintve, hogy immár harmadik idény óta csak az FTC képes főtáblára jutni, a Ferencvároson kívül a többi együttesünk nem tud olyan külföldi játékosokat szerződtetni, akikkel eljutna a csoportkörig. Akkor pedig minek a sok légiós, ha éppen a Paks az élő példa arra, hogy csak magyar játékosokkal is lehet évről évre stabil NB I-es gárdát építeni, méghozzá olyat, amelyik a legtöbb gólt szerzi a bajnokságban, és harcban van a nemzetközi kupaindulásért.

Furcsa világot élünk, amelyben évszázados törvényszerűségek kérdőjeleződnek meg, amelyben a pozitív teszteredmény számít negatív hírnek, amelyben testvérnépek háborúznak a szomszédunkban. Ilyen körülmények között örülhetünk, hogy nálunk, például a sport révén, még akad olyan terület, ahol pusztán tehetséggel, alázattal, szorgalommal, okosan eltervezett és végigvitt építkezéssel szinte bármit el lehet érni. Ha valaki néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még fedett jégcsarnokok is alig-alig voltak az országban, azt mondja, 2022-re lesz egy olyan ága a korcsolyasportnak, amelyben Magyarország „nagyhatalomnak” fog számítani két téli olimpiai bajnoki címmel, alighanem lázmérést, hűtőfürdőt és azonnali orvosi ellátást javasoltak volna az illetőnek. Most mégis ott tartunk, hogy a legutóbbi két olimpiáról egyaránt aranyéremmel térhetett haza a magyar rövid pályás gyorskorcsolya-válogatott, és Pekingben még két bronzérmet is szereztek a mieink. Hogy mi kellett ehhez? Megtalálták a megfelelő embereket, akik mindent alárendelnek a sikernek – értve ezen sportolókat, edzőket, sportvezetőket, magyarokat, külföldieket. Akik fokról fokra, téglát a téglára rakva rendületlenül építkeztek azért, hogy téli olimpiák díj­átadóján is szólhasson a magyar himnusz.

Hiszem, hogy Liu Shaoangék a magyar futballnak is példaként szolgálhatnak. Hiszem, ha labdarúgásunk végre megtalálja a magyar fiatalok fejlesztésének hatékony módját, miközben sikerül kiaknázni minden lehetőséget, fellelni a Magyarországról a történelem viharaiban elszakadt családok tehetséges leszármazottjait, akik készek magyar címerrel a mezükön küzdeni, fogjuk mi még a Himnuszt összekapaszkodva, könnyes szemmel énekelni válogatottunk világbajnoki mérkőzése előtt. Talán már négy év múlva, Callum Stylesszal, Corbu Mariusszal, Németh Hunorral…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!