A magyar labdarúgásban uralkodó állapotok miatt manapság ritkán számolhatunk be sikerekről. Kéthetente jelentkező sorozatunkban azonban olyan fiatal játékosokat szólaltatunk meg, akik a közeljövőben változtathatnak a helyzeten. Utánpótláskorú futballistáink között jó néhány szép reményekkel néz pályafutása felnőttszakasza elé. A sportág tehetségeinek ügyét felkaroló e.on cég jóvoltából fiatal labdarúgókat faggatunk terveikről, múltról és jövőről.
Névjegy
Törôcsik Attila
Születési idô: 1985. június 13.
Magasság: 170 cm (növésben)
Súly: 59 kg (gyarapodásban)
Klubjai: BVSC (1991–92), MAC Margitsziget (1993–99), MTK (1999–2000), Láng Vasas (2000–1), Újpest (2001–?)
Mérkôzés/gól az NB I-ben: még nem mutatkozott be az élvonalban
Mérkôzés/gól a válogatottban: még nem szerepelt korosztályos nemzeti együttesben
Legnagyobb sikereinek tartja: Budapest-válogatottság, korosztályos bajnoki cím a MAC Margitszigettel, ám az igazán kiugró eredmények váratnak magukra
Névjegy
Törôcsik Attila
Születési idô: 1985. június 13.
Magasság: 170 cm (növésben)
Súly: 59 kg (gyarapodásban)
Klubjai: BVSC (1991–92), MAC Margitsziget (1993–99), MTK (1999–2000), Láng Vasas (2000–1), Újpest (2001–?)
Mérkôzés/gól az NB I-ben: még nem mutatkozott be az élvonalban
Mérkôzés/gól a válogatottban: még nem szerepelt korosztályos nemzeti együttesben
Legnagyobb sikereinek tartja: Budapest-válogatottság, korosztályos bajnoki cím a MAC Margitszigettel, ám az igazán kiugró eredmények váratnak magukra
Az Újpest juniorkeretének böngészése közben ismerős néven akadhat meg a tekintet: Törőcsik. Az ember tarkóján ekkor mintha lágy fuvallat simítana végig, borzongás kíséretében az inkább tragikus, mint komikus – bár mindkét jelzőre jócskán volt példa – utóbbi két évtized kitörlődik elménkből, s ismét a Népstadion kakasülőjéről nézünk alá. Kettős rangadó, több tízezer ember, a tömeg pedig azt lesi, amint a pályán egy cingár játékos lábán táncol a labda, majd azt, amint a cingár átkígyózik az ellenfél védelmén kicselez egy védőt, meg még egyet, aztán a kapust, hogy végül őt ünnepelje a sokaság, az ellenfél körében meg a mohácsi vész utáni hangulat uralkodjék el.
Igen, ez volt ő, Törőcsik András.
Az Újpest juniorkeretében szereplő kis Törőcsik, akit egyébként Attilának hívnak, ilyen zsenitől örökölt géneket… Az alig tizenhét éves játékos tehát aligha van híján a tehetségnek, mostanság nagyszerű formát mutat, és ha így folytatja, akkor hamarosan a felnőttcsapatban is bemutatkozhat.
– Tévedek, ha azt mondom, nem lehet könnyű ezzel a vezetéknévvel élni?
– Nem – vágja rá Törőcsik Attila. –Vagyis, nem nagyot. Ugyanis vannak előnyei is, meg hátrányai is annak, hogy Törőcsiknek hívnak. Úgy érzem, a klubomnál például kissé kivételezett vagyok, és mintha alkalmanként más hangnemben beszélnének velem, mint csapattársaimmal. Ugyanakkor ez kellemetlenségeket is okozhat, ha a töb-biek társaságában történik. Ráadásul úgy érzem – igaz, ebben nem vagyok teljesen biztos –, többet is várnak tőlem, merthogy én vagyok "a” kis Törőcsik.
– És "a” kis Törőcsik képes lesz az édesapja nyomdokaiba lépni?
– Hát, ahhoz rengeteget kell még fejlődnöm.
– Kiváltképp miben?
– Mindenben. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem a tehetségem megvan ahhoz, hogy belőlem is jó futballista legyen, ám a céljaim eléréséhez a továbbiakban is keményen kell dolgoznom, és főleg a fizikális képességek terén előrébb lépnem. Remélem idővel javul a helyzet, és megerősödöm.
– Ugyanazon a poszton szerepel, mint édesapja?
– Nem. Korábban a belső középpályás szerepkörében futballoztam, mostanában azonban az edzőm a vonal mellett szerepeltet, a testfelépítésem miatt a pálya közepén ugyanis elnyomnak, ott nem tudok kibontakozni. Ezért az utóbbi időben hol a bal, hol a jobb oldalon kapok lehetőséget.
– Ezek szerint nem okoz problémát, ha ballal kell beadni.
– Nem, de azért még az az ügyetlenebbik lábam.
– És mit tart legfőbb erényének?
– Hm… Talán azt, hogy jól látok a pályán. Úgy tudom, ez apunak is az erőssége volt.
– Látta őt játszani?
– Nem olyan régen kaptam videokazettákat, és azokat megnéztem.
– És hogy tetszett?
– Furcsa volt látni.
– Merthogy? Esetleg fölfedezett valami hasonlóságot önmagában és az archív képeken futballozó illető között?
– Hááát… Igen. Én is imádok cselezni. Néha már túlzásba viszem. Az edzőm állandóan mondja is, hogy az első ellenfél átjátszása után passzoljak. Ehelyett én még bevállalom a következőt, meg az azt követőt, néha meg az az utánit is. És akkor bosszankodhatom, mert addig-addig cipelem a labdát, amíg le nem szerelnek.
– Édesapja – aki ha jól értesültem, nem önökkel él – mit szól ehhez? Egyáltalán: figyelemmel kíséri az ön karrierjét?
– Természetesen. Habár nem lakunk együtt, rendkívül jó a viszonyunk. Szinte mindennap telefonál, rendszeresen kikérdez, mi volt az edzésen, hogyan dolgoztam, meg ilyesmi. Hétvégenként szoktunk találkozni, ha teheti, eljön, megnézi a tréningeket és a meccseimet.
– Ellátja tanácsokkal?
– Ajjaj. Főként azt hajtogatja, amit az edzőm is: csak a biztosat játsszam. Meg arról beszél, hogy tisztességesen csináljam a gyakorlatokat, és elsősorban az erőnléti edzéseket, mert az én koromban elvégzett munka adja meg az alapot a pályafutásom későbbi szakaszára.
– Az apukája, már megbocsásson, nagy csibész volt, úgyhogy kénytelen vagyok megkérdezni: a mentalitásából mit örökölt? Most úgy tetszik számomra, ön fölöttébb visszafogott.
– Ó, nem úgy van az. Talán azért véli így, mert kissé zavarban vagyok, de a magam korabeliek ritkán beszélgetnek újságírókkal. Máskor alig lehet velem bírni, bár egyre inkább lehiggadok.
– Kamaszkori zsiványságok…
– Valahogy úgy. Visszafeleselek anyunak, eljárok bulizni, meg hasonlók.
– Na, de remélem, nem viszi túlzásba. Mármint a kimaradást.
– Nem, nem! Csak hát… Mint minden korombelinek, muszáj kikapcsolódni, eljárni szórakozni. Volt egy alkalom, körülbelül egy éve történhetett, hogy sokáig elmaradtam, holott másnap mérkőzésünk volt. Így aztán a meccsen nagyon fáradt voltam, alig bírtam futni. Akkor megfogadtam, soha többet nem csinálok ilyet.
– Cigaretta…
– Ugyan!
– Csak azt ne mondja, soha nem próbálta.
– Dehogynem. Alig lehettem tízéves, amikor rágyújtottam. Borzasztó volt. Meg büdös, ezért fogat mostam, anyu mégis észrevette. Na, megkaptam tőle a magamét. Azóta egyetlen- egyszer sem cigiztem.
– Mi a helyzet az iskolával? A profipályafutás előtt álló labdarúgónak nehéz lehet összeegyeztetni a futballt és a tanulást.
– Így van. A felkészülési időszakban napi két edzésünk van. A tizenegyedik kerületben lakunk, úgyhogy az egész városon át kell utaznom. Emiatt sokszor nem tudok iskolába menni. Anyuval megbeszéltük hát, hogy a most kezdődő tanévtől magántanuló leszek. Egy évet lehúztam a Krúdy Gyula Gimnáziumban.
– Amúgy szeret, szeretett iskolába járni?
– Bevallom, nem rajongok érte. Inkább a foci érdekel.
– Meséljen arról, hogyan szerette meg!
– Olyan rég volt, arra nem is emlékszem. Azt tudom, hogy hatéves koromban anyu megfogta a kezem, és levitt a BVSC-be. Ott kezdtem, akkoriban ugyanis még Zuglóban éltünk.
– És mit hoz a jövő, milyen célokkal készül, mik a vágyai, az álmai?
– Mint minden futballistának, nekem is a szokásos, sablonos dolgok lebegnek a szemem előtt. Előbb profi játékossá válni, majd bekerülni a válogatottba, aztán külföldi szerződéshez szeretnék jutni. Azonban pillanatnyilag az a legfőbb vágyam, hogy bemutatkozhassak az Újpest felnőttcsapatában.
– Mikor jön el ez a pillanat?
– Hogy mikor? Remélem, három-négy éven belül. Noha ehhez szükség van szerencsére is, mégis minden tőlem függ. A legfontosabb mégis az, hogy megragadjam az előttem adódó lehetőségeket, és hogy a fejemben helyére kerüljenek a dolgok. Még nagyobb alázattal kell a labdarúgás felé fordulnom.
– Elképzelte már, milyen lesz először kilépni a nagycsapat színeiben a Megyeri út gyepére?
– Pazar. Főleg, ha úgy sikerül, ahogy álmaimban.
– Azaz?
– Természetesen góllal debütálok.
– Amennyiben így lesz, a lila-fehér lelátó akár ismét rákezdhet a jól ismert rigmusra: Táncolj, Törő!
– Istenem, az maga lenne a csoda. Mert az nemcsak nekem, hanem édesapámnak is az élettől kapott legszebb ajándék lenne.