Élni, s nem visszaélni

Azt mondják, cigányélet az edzőké (a bőröndnek mindig utazásra készen kell állnia...), ezért hibázik az a szakember, aki hosszú időre tervez egy csapat élén. Való igaz, a tapasztalat azt mutatja, egy tréner nem attól a klubtól megy nyugdíjba, ahol először ülhetett le a kispadra, mi több, az sem biztos, hogy akár csak egy bajnoki esztendőre bizalmat kap. Magyar viszonylatban a Gabona Transz-Kaposvár igazi unikumnak számít, ugyanis Prukner László immár hatodik éve irányítja az együttest. Mondhatnánk, ez nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen a szakember előbb az első osztályba vezette a Rákóczit, majd évről évre előrelépett vele, így semmi sem indokolta az esetleges váltást a kispadon. Az eredményesség valóban vitathatatlan, önmagában azonban kevés a poszt megtartásához.

„Magyarországon kevés edzőnek adatik meg, hogy olyan nyugodtan dolgozhasson, mint én Kaposváron – mondta Prukner László. – A munkámba sohasem szóltak bele, igaz, ehhez tagadhatatlanul szükség volt a bizalom megszerzésére. Adódott olyan időszak ebben a periódusban, amikor más edzőt esetleg elküldtek volna, azonban a vezetők látták a csapattal elvégzett munkát, és törekedtek arra, hogy közösen orvosoljuk a kudarcot kiváltó problémát. Azért az út előttem sem volt kikövezve, edzői pályafutásom elejét nekem is a küzdelem jellemezte. Hogy csak egy példát mondjak: a »jóakaró« szerint szerencsével jutottunk fel az NB II-ből, aztán szerencsével maradtunk bent a legjobbak között... Sajnos nálunk a tulajdonosok nincsenek tisztában azzal, hogy a csapatépítés jelentős szakmai, pszichológiai és pedagógiai feladat, amely nem megy egyik pillanatról a másikra.”

Szó se róla, hazánkban akad tulajdonos, aki hajlamos indulatból dönteni, olyan súgóra hallgatni, akinek semmi keresnivalója sem lenne a klub körül. Pedig sikertelenség esetén nagyon sok körülményt ildomos mérlegelni, ám igazából az visz előre egy együttest, ha játékosok, edzők és vezetők közösen keresik a megoldást. Amikor az elöljáró olyan döntést hoz, hogy azzal átnyúl a tréner feje fölött, amikor egy labdarúgó bármilyen kérdésben meg tudja kerülni az edzőjét, akkor csak idő kérdése, hogy mikor ér véget a közös munka.

S ha már azt állítottuk, példaértékű a munkakapcsolat, amely Kaposváron kialakult a vezetők és a szakvezető között, akkor jegyezzük meg azt is: a REAC sem edzőfaló klub. Simon Tibor, Mészöly Géza, Urbán Flórián és a jelenlegi tréner, Aczél Zoltán példája is mutatja, ha nincs kapkodás, ha tudatos az építkezés, ha nemcsak a jelen számít, hanem a jövő is fontos, akkor, ha csak apránként is, de előre lehet lépegetni.

A Siófokot az előző bajnokságban három szakvezető (Botos Antal, Tornyi Barnabás és Aldo Dolcetti) irányította, most a futballistaként világklasszis Détári Lajos kezében van a karmesteri pálca. Huzamosabb ideig még sehol sem kapott bizalmat, noha játékosai tűzbe mennének érte.

Nem lehet vitás, tett annyit már a magyar futballért, hogy nyugodt körülmények között, hosszú távú bizalom mellett dolgozhasson.

Akárcsak a Honvédnál alkalmazott Pölöskei Gábor, aki a 2000–2001-es bajnokságban már lehetőséget kapott az MTK-nál, azóta pedig Garami József segítőjeként, valamint Róth Antal mellett az U21-es válogatottnál bizonyította rátermettségét.

Rájuk, valamint kollégáikra is érvényes a megállapítás: néhány balul sikerült mérkőzés után nem kötelező azonnal a váltásra szavazni, egy-egy találkozó (sikeres vagy sikertelen) még önmagában nem minősíti az edzőt.

Persze a bizalommal élni, s nem visszaélni kell...