Nagy kereskedők – Ballai Attila publicisztikája

Kövessük nyomon szinte születése pillanatától egy istenáldotta tehetség útját! Még csak néhány hónapos, de birizgálja a fantáziáját a labda, ahogyan pedig másfél évesen hozzáér, pusztán az gyönyörűséggel tölti el a sportmama, sportpapa szívét. (Hát még ha bal lábbal/kézzel teszi.) A babaúszáson olyan vagány, hogy az oktató már most biztosra ígér egy világbajnoki érmet, de a szülők inkább kézi/kosár/vízilabdázni viszik a picit, mondván, a csapatsport az igazi, ott tanul meg a gyerek közösségben létezni, másokért, a másikért is küzdeni. Az oviban természetszerűen labda a csemete jele, a kidobós játékban mindenki menekül előle, a nagycsoportos futóversenyen bezzeg csak a hátát nézik. Az általános iskolában a tesitanár minden sportág sulicsapatába beválogatná, bárkivel bármit játszanak, az ellenféltől többen megkérdezik: te ezt ugye versenyszerűen űzöd?

Aztán eljön az idő, amikor először lép be egy valódi klub valódi edzésére. Érkezéskor és távozáskor még anya, apa fogja a kezét, éveken át hozzá igazítják a család délutáni programját, a hétvégéket uralják a meccsek. Az edző néni, bácsi olykor legalább a látszat kedvéért megpróbál keménykedni, rádörrent a kiskamaszra, de akkor is árulkodóan csillog a szeme, mert tudja, érzi: kincsre lelt, amilyen jó, ha évtizedenként egy felbukkan. Valóban, az ifjú rendre a korosztályánál feljebb játszik, de minden évjáratból kitűnik, már az utánpótlás-mérkőzésekre kijáró öreg szakik is bólogatnak, igen, újra él a remény, ő az, aki hamarosan megváltja a felnőttcsapatot. Végre a nagyok vezetőedzője is rácsodálkozik, felviszi egy-két tréningre, a nyári alapozásra, megkapja első profi szerződését, és következik a várva várt bemutatkozás, a felnőttbajnoki mérkőzés. Az összes családtag, barát, régi ismerős, játékostárs, edző, pedagógus ott nyeli a gombócot a torkában a lelátón, mert a pályán a saját életművüket látják viszont. Hát megérte, sóhajtanak csak befelé, boldogan.

Néhány sikeres meccs, szép gól, és hirtelen a semmiből felbukkan egy ismeretlen. Azaz éppenséggel úgy lép oda hősünkhöz, mintha mindig is itt lett volna, mint régi barát, támogató, aki apja helyett apja, tanára helyett tanára, edzője helyett edzője volt, és szelíd határozottsággal közli vele: már csak én hiányoztam neked, de megjöttem, mostantól minden rendben lesz.

Ő a menedzser.

E ponton átmenetileg szakítsuk félbe e történetet! Merüljünk el a múlt kútjában, jó mélyre, még a menedzserek előtti időbe! Az 1990-es évek közepén feleségem az ország kimagaslóan legjobb kézilabdacsapatának tagjaként válogatottságig, Európa-bajnoki részvételig jutott, pedig ügynököt hírből sem ismert. Mert mifelénk akkor még nem is voltak, abban az időben akár éhen is veszhettek volna. Hiszen a sportolók többsége tinédzserként elkötelezte magát a klubja, a társai mellett, fel sem vetődött benne, hogy eligazoljon, ha csak el nem küldik. Szerződést általában úgy hosszabbított az asszony, hogy a tréning végén szólt neki az edzője, gyere be az irodába, ha jó lesz úgy, mint eddig, itt írd alá. Persze hogy jó lesz, eddig is jó volt. A sport nem pénzkereseti forrást, munkát jelentett, hanem életformát, közösségi létet. A korabeli kézilabdás világ legkeresettebb klasszisai, Kökény Beatrix és Pádár Ildikó is így, ennek szellemében „tárgyaltak”. Minden percben a földkerekség minden csapata csábította őket, de még az anyagi ajánlattételig sem jutottak el soha, mert elkerekedett szemmel kérdeztek vissza: én, el a Fradiból? Hova, miért? Az fel sem vetődött, mennyiért. Annyi pénz úgy sincs.

Aztán lett. A spontánnak mondott magyarországi privatizáció szinte egy csapásra tett addig elképzelhetetlen módon, nagyságrendekkel gazdagabbá cégeket, embereket, amelyek és akik felfedezték maguknak a sportot. Vagy különleges imázsépítő, reklám-, pr-lehetőséget láttak benne, vagy csak jópofa játszóteret, és önteni kezdték bele a pénzt. Az életformából munka, megélhetési lehetőség lett, az önfeledt játékból jól jövedelmező iparág.

Törvényszerű tehát, hogy feltűntek benne a nagykereskedők. Mármint a menedzserek. Nálunk valamivel az ezredforduló előtt, tőlünk nyugatabbra kicsit korábban, keletebbre később. A 2001-es román jégkorongbajnoki döntőt még egy színmagyar, azaz „színszékely” és színromán csapat vívta, a Csíkszereda fiait a hívek e szektornyi méretű transzparenssel köszöntötték: „Ti húszan egy nemzetért”. Ennél nem kellett, nem lehetett nagyobb és nemesebb ösztönzést találni. Aztán hamarosan kellett is, lehetett is. Pénzt. Helyi léptékkel mérve akár vagyonokat. Amikor a csíki bálványt, Adorján Józsefet 2002-ben elcsábította a bukaresti rivális, a jégpálya melletti kocsmában, az Öt kutyában cifrábbakat mondtak rá, mint 1552-ben az egri árulóra, Hegedüsre. Csakhogy részben ugyanezek a drukkerek 2004-ben már zólyomi csodakapusukat, Peter Hricinát éltették, mert bravúrjaival és egy komplett sort alkotó honfitársaival évek után először nyerte meg újra Erdélynek a hokiaranyat, és a székely lelátó hálából azt harsogta: „Ia, ia, Szlovákia!”

Ezt azért szokni kellett. Itt is, odaát is néhány év alatt tűnt el a régi világ. Ahogy Adorján sem magától pakolt össze és indult el a Kárpátokon túlra, úgy a szlovákok sem egy erdélyi kirándulás során szerettek bele a Csíki-medencébe.

Rájuk, ránk köszöntött a profi, a menedzselt sport időszaka. Az önellátó gazdálkodást és a későbbi manufaktúrát felváltotta a nagyipari termelés. Ezzel megszűnt a termelő és a fogyasztó közti közvetlen kapcsolat, a rohamosan bővülő kínálat és kereslet összehangolására szükségessé vált egy új foglalkozási kör. A sportban a menedzserek köre.

Az eladandó „termékek”, akik ebben a sajátos ágazatban bizonyos tekintetben a szülőkkel, a pedagógusokkal, az utánpótlástrénerekkel együtt egyben a termelők is, ezt kevésbé bánják. Nem ők kajtatnak csapat után, nem magukat árulják, nem nekik kell az asztal mellett elrebegniük, hogy húsz százalékkal több pénzt vagy nagyobb autót szeretnének, nem kell attól tartaniuk, hogy ettől majd elnök uram letépi a fejüket. A menedzser kilenc elutasítás után a tizedik klubot is felhívja, és pókerarccal srófolja feljebb az árat, amiből persze jut neki is.

Miért ne jutna? Ez a hivatása, a szakmája, ebből kell megélnie. Egyesek szerint ennyire jól azért nem feltétlenül kellene. Úgy érvelnek, ha egy adott sportágban van x euró, és a menedzserek minden megkötött üzlet tíz százalékát elviszik, akkor ezt az x-et apasztják, mindenki más kárára.

Ezért ha egy sportvezető leszögezi, ő bizony nem tárgyal menedzserekkel, az elsőre karakánul hangzik. Ám valójában azt jelenti: nem tárgyal azokkal a játékosokkal, akiknek menedzserük van. Azaz kirekeszti magát a menők körforgásából. Ha egy egész sportág vagy ország határoz a menedzserek szigorú megrendszabályozásáról, az is rokonszenves törekvés, de a napi hozadéka annyi, hogy a „piacképes termékek” messze elkerülik.

A határokat képtelenség lezárni, viszont határokat kell szabni. Külső vagy belső kényszer árán ellehetetleníteni az önmenedzsereket, a túl éheseket, akik minden üzletet olyan mohósággal kötnek meg, mintha az lenne az első és az utolsó az életükben. Mert e hivatásra különösen érvényes, hogy egy társaság presztízse éppen akkora, amekkora a legalacsonyabb presztízsű tagjáé.