Elvették a játékukat – Moncz Attila publicisztikája

Előrebocsátom, a pályaválasztóként idegen terepen lejátszott focimeccsekben alapos rutinra tettem szert gyerekkoromban. Hat hónapos korom óta rendszeres látogatója voltam az Ácsi Kinizsi „megye egyes” meccseinek (nagypapám szerint ez volt a legjobb vasárnapi séta), ötéves koromtól már konkrét emlékeim is vannak róla, és bevallom, jó néhány olyan idény dereng, amikor ilyen-olyan okokból a megyei szövetség betiltotta a pályánkat. Hogy éppen Tóni bácsi agyalta meg esernyővel a bírót a tizenhatoson, hogy a „feketerigók” nem tudták elhagyni négy lyukas kerék miatt a sporttelepet, vagy hogy ugyanők már az öltöző előtt lezuhanyozhattak, tulajdonképpen mindegy volt. Két héttel később aztán Komáromban vagy Bábolnán jöhetett a névsorolvasás, de kiderült, hogy Vitáris Danitól Héregi Karcsin és Palán át Moncz Imréig mindenki ott volt, aki az igazi hazai meccsen is ott szokott lenni.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy jóval magasabb, ebből adódóan vélhetően jóval fájdalmasabb szinten, a Libertadores-kupa döntőjének visszavágóján ugyanez nem adatott meg a River Plate és a Boca Juniors szurkolóinak. Pedig végre újra vendégszurkolók ülhettek volna a vendégszektorban, hiszen az argentin szövetség tiltása nem vonatkozik a nemzetközi kupameccsekre, ráadásul a sorozat történetében most rendeztek először Boca–River döntőt. Az elődöntő után a spanyol Marca kiáltotta ki az évszázad mérkőzésének a finálét (még ha ez a kétmeccses mivolta miatt kissé sántít is), és gondoljunk bele, miket írhattak róla Argentínában! Amibe én belefutottam, azok közül talán a Hiperclásico volt a legerősebb szóhasználat, így talán nyugodtan mondhatom, mindenki egyetértett abban, ennél nagyobb klubtalálkozó nem volt arrafelé a kétezres években.

Csakhogy a sorsdöntő csatát Buenos Airestől vagy tízezer kilométerre, Madridban rendezték a mögöttünk hagyott vasárnap. Eredetileg a River arénájában, a Monumentalban kellett volna lebonyolítani a mérkőzést, amit azonban rendbontás miatt kétszer is elhalasztottak. A nagyobb balhé a létesítményen kívül volt, hiszen megtámadták a Boca buszát, és több játékost is kórházba kellett vinni. Egyszerű lenne azt írni, hogy a River szurkolói tették, de ezt azért a helyi források nem erősítik meg százszázalékosan. Mert lehet, hogy valóban ők voltak, és tényleg csak a győzelem megszerzéséért tették. De az is lehet, hogy egy korábbi rendőrattakot szerettek volna így megtorolni. Sőt, egyes jelentések szerint az egész a szélsőséges szurkolói csoportok (barra bravas) műve volt, amelyek Mauricio Macri, Buenos Aires főpolgármestere, Argentína elnöke orra alá akartak borsot törni. Aki egyébként, és itt visszahoznám a futballszálat, egykoron a Boca elnöke volt.

A Dél-amerikai Labdarúgó-szövetségnek a második csúszás után lett elege, és döntött úgy, irány külföld. Ha valamit tudok értékelni a folyamatban, az az, hogy nem kizárólagos gazdasági döntés született. Sohasem gondoltam volna, hogy ezt Alejandro Domínguez (ő az, aki kétévente akar világbajnokságot rendezni) vezette testület, sőt, bármilyen nagy futball-esernyőszervezet kapcsán valaha is leírom. Mert ha csak a pénz számított volna, mindenki mehetett volna Katarba „megfőni”.

Doha ugyanis, semmiség, 14 millió eurót kínált csak azért, hogy megrendezhesse a mérkőzést. Bónuszként pedig felajánlotta, hogy állja a két csapat 40-40 tagú küldöttségének utazási és ott-tartózkodási költségeit. Hogy ezek az összegek mit jelentenek egy argentin klubnak, illetve úgy általában a dél-amerikai klubfutballnak? Az idei döntő győztesének hatmillió dollár járt, az egész sorozatban pedig összesen 103 milliót osztottak szét a csapatok között. Az európai Bajnokok Ligájában egy jobb idényben a győztes megkeresi a komplett dél-amerikai díjalapot. El ne feledjem, a Boca (tehát nem a pályaválasztó együttes!) egyik főszponzora a Qatar Airways… Nem kétséges, ezzel köpték volna teljesen szembe a sorozatot és a szurkolókat.

Persze Madrid is nehezen magyarázható, hiszen Buenos Airestől messze van, sok köze nincs a két klubhoz (bezzeg Genovának, ahonnan az alapítóik származnak!), de a városban legalább van egy 71 ezres nyilvántartott argentin kolónia, továbbá Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke jóban van két kollégájával, Daniel Angelicivel (Boca), illetve Rodolfo D’Onofrióval (River). Ettől még egyik csapat sem akart utazni, sőt, a Boca meccset sem akart játszani, hanem játék nélkül követelte a kupát. (Arra hivatkozva, hogy 2015-ben a gárdát azért zárták ki a sorozatból, mert a River elleni nyolcaddöntő visszavágóján a szünetben paprika­sprayvel lefújták a rivális játékosait. Most a botrány érdemi része azért az arénán kívül ment végbe.) Ez persze nem hatotta meg a szövetséget, ahogyan az sem, hogy Argentínának november végén-december elején minden jóslás dacára sikerült botrányoktól mentesen megtartania a világhatalmak G20-as csúcstalálkozóját. Menni kellett a Bernabéuba.

„Valamit elvettek tőlünk. Mi lesz a következő Boca–River meccsel? Majd azt is egy másik országban rendezik? Ez már sohasem lesz ugyanaz, mint eddig. Nem számít, mennyire szeretném a Boca győzelmét vagy a River bukását látni, a döntőt mindenképpen a mi hazánkban kellett volna lejátszani. Borzalmas, ami történt. Nem akarom, hogy a gyerekeim ehhez szokjanak hozzá. Izgatott voltam, mert a Boca a River-pályán lehetett volna kupagyőztes, és azt hiszem, tiszteltek volna bennünket, ha ezt megcsináljuk”– mondta Juan Román Riquelme, a Boca legendája.

A Boca végül sem a Monumentalban, sem a Bernabéuban nem lett kupagyőztes (a rendes játékidőben megint ikszre végeztek, a River hosszabbításban nyert 3–1-re), a szurkolók pedig az illúziók mellett rengeteg pénzzel is szegényebbek lettek. Az otthon élő drukkerek a helyi átlagkereset negyedéért vehettek egy-egy belépőt, a legdrágább jegy pedig az argentin minimálbér 141-szerese volt. És akkor még senki sem utazott, evett, ivott, aludt… „A futballtörténelem legdrágább barátságos mérkőzése volt” – hangzott Riquelmének a kevés Madridba eljutó vérbeli argentin szurkolóra utaló következtetése. Abszurdisztánt az tette teljessé, hogy annak a sorozatnak a fináléját kellett az öreg hódítók otthonában lejátszani, amely a spanyol uralom alól való felszabadítókról kapta a nevét.

Bevallom, biztonsági kérdések ide vagy oda, nem hittem volna, hogy előbb játszanak dél-amerikai kupadöntőt Európában, mint európait bármelyik másik kontinensen. Még akkor sem, ha Mauricio Pochettino, a Tottenham argentin menedzsere a helyszínválasztás kapcsán így nyilatkozott: „A sport azért van, hogy élvezzük. A sport nem dráma. Argentínában még messze vagyunk ettől. Lenyűgöző ország és társadalom a miénk, de még mindig sok a gond… Kultúra kérdése. Nagyon kemény munka megváltoztatni ezt. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül.” Nem kétséges, hogy az egyre inkább gazdasági orientáltságú futballvilágban mindennél nagyobb kereslet van (hagyjuk a feltételes módot, a FIFA, illetve az UEFA elnökének felvetései tudatosak, nem pedig légből kapottak) európai csapatok csúcsmeccseire, mint bármi másra. Az olasz Szuperkupa-mérkőzések közül a januári lesz a tizedik, amelyet más kontinensen rendeznek, a legutóbbi spanyol Szuperkupát a marokkói Tangerben tartották meg, a Barcelona nagyon-nagyon szeretett volna spanyol bajnokit játszani az Egyesült Államokban, a legfontosabb pedig, hogy Aleksander Ceferin, a BL-döntő kapcsán New Yorkkal kokettáló UEFA-elnök számára a mostani Libertadores-finálé precedenst teremtett.

Egyelőre 2021-ig biztos az európai helyszín, de ha fogadnom kellene, arra már nem tennék, hogy még 2025-ben is így lesz.