Bányai Lajos, a wundertrainer

A magyar futball egén megannyi edzőcsillag fénylik, de ha figyelmesebben végigpásztázzuk az égboltot, óhatatlanul megpillantunk önhibájukon kívül halványabban csillogó, derengő vagy takarásban lévő égitesteket. Utóbbiak jobb meg ismerése végett érdemes hatékony távcsövet alkalmaznunk, és ha meggyőződünk róla, hogy nagy felfedezést tettünk, ne legyünk restek az idő és feledés porától megtisztítani, a takarásból kiszabadítani őket. Mert lehet, hogy szebben fognak ragyogni, mint az évtizedek óta gondosan „fényezett” egyik-másik társuk. Ilyen edzőcsillag Bányai Lajos, akiről legfeljebb el-eldobott mondatokat találunk az annalesekben, megmagyarázhatatlan, miért nem született még róla rövid életrajz, részletesebb szócikk sem a sportlexikonokban.

Az alább olvasható sorokkal igyekszünk méltó helyet találni a magyar labdarúgás egén annak a szakembernek, aki Kürschner Izidor után a második külföldön munkát vállaló magyar tréner, aki alapító tagja, majd főtitkára volt a Magyar Futballedzők Kollégiumának, aki az 1926-ban életre vívott hazai profi élvonal első két vidéki együttesét (Bástya, Sabaria) irányította, aki az Újpest első bajnoki aranyának (1930) kovácsa volt, aki Közép-európai Kupát nyert (1929) a lilákkal, aki Bajnokok Tornája-győzelemig (1930) vezetett magyar együttest, és aki a harmincas évek legvégén az angol módszert tesztelte a Phöbus mestereként.

Az ifjú Bányai az MTK-ban futballozott, és miután 1909-ben meg kellett válnia a kék-fehérektől (az okok a múltba vesznek), szomorúságában Németországba szerződött. Kilenc évig futballozott, további hét esztendeig edzősködött német honban, amikor – néhány hónapos eszéki kitérőt követően – 1926 nyarán hazahozta a magyar profi élvonal megalakításának híre: augusztusban a Szegedi AK labdarúgóiból megszülető Bástya szerződtette, és megtartotta az első edzést:

„Öt óra van, mire Bányai levezeti a pályára a profi társaságot. (...) Először ugrókötelet ad Bányai mester mindegyik kezébe, és jó néhány percig ugrani kell. Az ugrálás után előbb sprint, majd körözés következik, és bizony a könnyű tréning kezd nehézzé válni, lihegnek a fiúk, de nincs pardon, nincs fellebbezés, amit a tréner mond, azt meg kell tenni szó nélkül. Rövid pihenő után tornagyakorlatok jönnek, nyak-, kéz- és lábgyakorlatok, amelyek már-már olyanok, mintha tánc lenne. (...) Néhány víg jelenet után ismét komoly munka következik: labdatréning és pedig labdavezetés, majd passzolás félkörben, fogócskarendszerrel.”

A Bástyával a hetedik helyen végző „csodatrénert” mindjárt elhappolta a negyedik Sabaria, amely az ő irányításával többek között a Hungáriát (5:1) és a Ferencvárost (3:1) is elintézte a következő, 1927–1928-as idényben, végül csak egy ponttal maradt le a dobogóról. De álljunk meg a „csodatréner” minősítésnél: a jelzőt Németországban aggatták rá Bányaira, miután együttesével, a SpVgg Leipziggel 1921-ben legyőzte – elmondása szerint tíz nap alatt hozva megfelelő kondícióba a lipcseieket... – a Németországban addig veretlen, híres MTK-t.

Miután krónikus anyagi gondok fojtogatták a Sabariát, a „Wunder­trainer” eljött Szombathelyről, és az Újpest szakvezetőjeként teljesedett ki, amit két bajnoki cím, KK- és Bajnokok Tornája-diadal fémjelez. De talán a statisztika, a történetleírás helyett érdemesebb Bányai habitusára kitérni, hogy közelebb hozzuk alakját:

„Egy ember, akit nem lehet kihozni a flegmájából. Most sem ideges, feldúlt vagy pláne izgatott, ahogy ez ember ilyen mamutfeladat előtt elképzeli a trénert – írta a Nemzeti Sport az 1929. novemberi KK-finálé előtt nem sokkal. – Hosszú, finom ujjait végighúzza az asztalterítőn, és ebben foglalja össze mondanivalóját: »Önbizalom kérdése az egész.« Aztán aprólékosan, precízen szétteregeti, felboncolja ezt a mondatot. Állít, indokol, magyaráz, valóságos akadémiát rendez, mindezt halkan, egyszerűen, póz nélkül, csak kicsit szomorúan. A szomorúsága onnan van, hogy nagyon beteg a kislánya.”

Bányai kiváló pszichológusi adottságait már a Sabariánál is bizonyította, hiszen az adósságban fuldokló klub nehézségei nem hagytak nyomot a teljesítményen. Szüntelenül őrködött, ápolta a bajtársi szellemet, és ha súrlódások akadtak a csapatban, igyekezett egyik napról a másikra megszüntetni őket. Vagyis nemcsak vezetője, hanem gondozója is volt az együttesnek. Akkori játékosa, Stofián János Újpesten is szolgálta, és már KK-győztesként így nyilatkozott mesteréről: „Olyan, mint egy varázsszer, kihoz az emberből mindent. Különben is Bányai a kabalám.”

A „kabala” 1932-ben állt fel a lilák kispadjáról (Tóth „Potya” István követte), de nem szerződött sehova. Elment Nagymarosra pihenni, és bár azt beszélték, Hollandia felé veszi az irányt, egyszer csak híre jött: 1932 augusztusában fűszerüzlete nyílt Újpesten, az István utcában. Nem tudni, megtalálta-e számításait kereskedőként, egyáltalán meddig tartotta fenn a boltot, ám egy biztos: egy év kihagyás után trénernek állt, a szintén újpesti Phöbus edzéseit vette át amatőr alapon – a profi bajnokságban! A Phöbus Villamos Vállalatok Rt. alkalmazásában álltak a játékosok és vezetők, ami nem gátolta meg Bányait abban, hogy csúcsminőségű munkát végezzen: 1936-ban és 1937-ben is a három hazai „óriás” (FTC, Hungária, Újpest) mögött a negyedik helyre hozta be csapatát. Egy érdekes kísérlet is fűződik a nevéhez, amelynek mozgatórugója az angol futballt a helyszínen tanulmányozó Phöbus-elnök, Barna Sándor volt. Elhatározták, hogy 1939 tavaszán a szigetországi módszer szerint készül fel, angol WM-alakzatban fog játszani az együttes, „tehát W-alakú csatársorral, kullancs-középfedezettel és inkább támadó szélső fedezetekkel”. Az angol láz megmutatkozott az eszköztár változásában is, merthogy megcsinálták a rúgófolyosót, az öltözőben felszerelték a bokszlabdát, és az edzések után habfürdőben gyúrták le a játékosokat.

De mert a politika beavatkozott a sportba is, és felfüggesztve az önállóságát (az indoklás szerint: „nem keresztény és nemzeti érzelmű”) miniszteri biztost állított az MLSZ élére, a Phöbus nem nevezett az 1939–1940-es évadra, sőt fel is oszlott. Bányai mint az edzői kollégium főtitkára „maradt meg” a futballnak, kutatásaink szerint a Phöbus újpesti székházába, az Árpád út 40.-be – vélhetően szolgálati lakásba – volt bejelentve (az épület ma is áll). Sajnos nem sokáig élhetett már itt családjával, 1944 júliusában – több ezer újpesti zsidó lakossal együtt – őt és feleségét, Grünfeld Margitot is deportálták, és még ebben az évben mindketten koncentrációs táborban haltak meg. A pontos időpontot és kislányuk (esetleges többi gyermekük) sorsát sem ismerjük.