Isten kezében – Moncz Attila publicisztikája

Borocotó, az El Gráfico szerkesztője 1928-ban úgy fogalmazott, ha az argentin futballt egyetlen szoborban kellene megtestesíteni, az egy piszkos arcú, a fésű ellen lázadó sörénnyel küzdő kölyök (el pibe) lenne, aki intelligens, mozgékony, trükkös, meggyőző szemű, de szikrázó tekintetű, és szatirikus nevetése közben kivillannak az előző esti kenyér elfogyasztásában megkopott apró fogai. A kolonializáló britekkel szemben labdarúgásban vele eséllyel venné fel a versenyt Argentína. Az erőre, a futásra és az energiára épülő játékra az utcai trükkökre, a keménységre, a technikai képzettségre és a ravaszságra alapozott stílus volt a válasz. Mert akkoriban a futball volt az egyetlen, amely összekötötte a bevándorlás miatt ezerszínű argentin társadalmat; nem számított a háttér, csak az, hogy kék-fehérben legyen az ember, és győzelemhez segítse Argentínát. A nemzeti tizenegy politikai és kulturális értelemben is összetartó erő volt.
Borocotó, az El Gráfico szerkesztője 1928-ban úgy fogalmazott, ha az argentin futballt egyetlen szoborban kellene megtestesíteni, az egy piszkos arcú, a fésű ellen lázadó sörénnyel küzdő kölyök (el pibe) lenne, aki intelligens, mozgékony, trükkös, meggyőző szemű, de szikrázó tekintetű, és szatirikus nevetése közben kivillannak az előző esti kenyér elfogyasztásában megkopott apró fogai. A kolonializáló britekkel szemben labdarúgásban vele eséllyel venné fel a versenyt Argentína. Az erőre, a futásra és az energiára épülő játékra az utcai trükkökre, a keménységre, a technikai képzettségre és a ravaszságra alapozott stílus volt a válasz. Mert akkoriban a futball volt az egyetlen, amely összekötötte a bevándorlás miatt ezerszínű argentin társadalmat; nem számított a háttér, csak az, hogy kék-fehérben legyen az ember, és győzelemhez segítse Argentínát. A nemzeti tizenegy politikai és kulturális értelemben is összetartó erő volt.

Nem egészen hat évtizeddel később, 1986-ban az addig csak a lelkekben élő próféciából valóság lett. Argentína a mexikói labdarúgó-világbajnokság negyeddöntőjében El Pibe de Oro, az „aranyifjú” vezérletével 2–1-re legyőzte Angliát, mintegy megágyazva a vb-címnek. Diego Armando Maradona pedig beteljesítette a küldetését, amely miatt 1960. október 30-án megérkezett világunkba. Az isteniből isten lett, még ha ezzel szöges ellentétben állva megmaradt nagyon is esendő földi halandónak. Hiába alapítottak a tiszteletére egyházat (Iglesia Maradoniana), hiába volt két katedrálisa (a Buenos Aires-i Bombonera-, illetve a nápolyi San Paolo Stadion), a benne viaskodó démonoknak nem tudott ellenállni. A több évtizedes harcban szervezete 2020. november 25-én feladta a küzdelmet.

Dobálózhatunk olyan szavakkal, kifejezésekkel, hogy most lett belőle szent, hogy felült az Olümposzra, hogy bekerült a Pantheonba, de nincs értelme. Mélyen vallásos szülőhazájában időtlen idők óta szentként kezelték, és legyen szó bármilyen futballfórumról, évtizedek óta az istenek között tartják nyilván. Sőt, igazából Pelével közösen „az” Istenként tekintettek rá, ami mostantól még inkább így lesz.

Ez még akkor is igaz, ha a futballpályákon talán ha fél kiemelkedően jó évtizede volt, illetve hogy élete mérkőzése önmagában is megmutatta a benne rejlő kettősséget. A bajnokét és a csalóét. Mert olyan szóló nem lesz még egyszer a sportág történetében, amilyet ő bemutatott Anglia ellen. Az évszázad gólja során a saját térfeléről indulva útközben Peter Beardsley, Peter Reid, Terry Butcher, Terry Fenwick, a kapujából kirontó Peter Shilton, majd újra Terry Butcher sem tudta feltartóztatni. Csakhogy előtte Steve Hodge mentési kísérletét követően is szerzett egy gólt, a bíró szerint fejjel, mindenki más szerint kézzel, Maradona szerint pedig „Isten kezével”. Tizenkilenc évnek kellett eltelnie, hogy elismerje, kéz volt, 22-nek pedig hogy a maga módján elnézést kérjen Angliától. „Ha bocsánatot kérhetnék, és visszamehetnék megváltoztatni a történteket, megtenném. De a gól, az gól. Argentína világbajnok lett, én pedig a világ legjobb játékosa voltam. Nem tudom megváltoztatni a sztorit. Az egyetlen, amit tehetek, hogy továbblépek” – mondta. (A kezének egyébként a mexikóvárosi finálét követően is nagy szerepe volt, az 1989-es UEFA-kupa-döntőn az általa kiharcolt tizenegyes előtt kezezett, az 1990-es vb-n pedig a Szovjetunió ellen kézzel mentett a gólvonalon.)

Ha futballozott, zseni volt. Már tízévesen labdazsonglőrként és mini macsóként mutatták be a helyi televízióban, az első profi meccse előtt pedig azt ígérték, olyan cseleket látnak tőle, amilyeneket még Alfredo Di Stéfanótól vagy Pelétől sem. Persze tett is érte, hiszen az Argentinos Juniors korosztályos csapataiban 136 mérkőzéses győzelmi sorozatot hozott össze. Udo Lattek vezetőedző medicinlabdás edzései, illetve a „bilbaói hentes”, Andoni Goikoetxea bokatörést eredményező belépői csak barcelonai karrierjét törték derékba, a pályafutását nem. Merthogy 1984-ben elment a Napoliba, ahol kinőtte magát azzá, akinek lennie kellett. Hazája messiásává és a szegény olasz dél labdarúgó-forradalma vezetőjének, aki móresre tanítja az elkényeztetett, gazdag északi klubokat, a Juventust, a Milant, az Intert és a többieket. Hazájában már 1986-ban arra a polcra került, ahova csak Che Guevarának, Evita Perónnak és a tangósztár Carlos Gardelnek sikerült felkerülnie. Néhány év múlva Nápoly is az övé lett, két bajnoki cím, egy-egy Olasz Kupa-, valamint UEFA-kupa-győzelem után nem is csoda. Az ottani bánat mértékére jellemző, hogy halálhírét csak röviden bírta bárki is megfogalmazni a klub honlapján: „Örökre. Ciao, Diego. Mindenki a szavainkra vár. De milyen szavakat használhatunk olyan fájdalomra, amit most tapasztalunk? Most a könnyeknek van itt az idejük. A szavakra később lesz szükség.”

Ő volt az isteni Diego, az ördögi viszont nem is parázson, de vulkánon táncolt. Adócsalás, maffiakapcsolatok, kábítószer- és doppinghasználat, újságírókra lövöldözés – csak néhány példa a bűnlajstromából. „Sok mindent rosszul csináltam, de a labdát sohasem mocskoltam be” – említette egyszer, míg Emir Kusturica életrajzi filmjében így fogalmazott: „Milyen játékos lehettem volna, ha nem nyúlok a drogokhoz?! Milyen játékost vesztettünk el emiatt...” A kétezres években néha már ő is azt mondta, csak önmaga karikatúrája, a fiatal futballistenből olyan Janus-arcú személy lett, aki a dolgozók zászlaját emelte a magasba, viszont a kezét odatartotta minden ismeretlen eredetű dollárért, függetlenül attól, hogy oligarchától, autokratától vagy diktátortól jött.

Mégis mindent megbocsátottak neki, mindig főnixmadárként tudott feltámadni. Az 1986-os vb-döntőn finoman fogalmazva sem játszott jól, de azért Jorge Burruchaga sorsdöntő találata előtt ő adta a gólpasszt. Az 1991-ben droghasználat miatt kapott 15 hónapos eltiltása után visszaverekedte magát a válogatottba is. Az 1994-es vb-n megbukott a doppingteszten (szimbólumokkal teli életére jellemző, hogy a B-próba eredményét Juan Domingo Perón államelnök halála huszadik évfordulóján hozták nyilvánosságra, a leírások szerint az ő halála óta nem volt akkora gyász a fővárosban, mint Diego hazazavarásakor), de egy év múlva már újra a Boca Juniorsban futballozott. A kubai Fidel Castro (a „vörösökhöz” húzását egy rosszabb pillanatában azzal indokolta, hogy az ő színük megegyezik az Argentinos Juniors piros mezével…), illetve a venezuelai Hugo Chávez és Nicolás Maduro diktatúráját is támogatta, de 2015-ben már II. Erzsébet brit királynő és a londoni parlament ismerte el a gyermekek melletti elkötelezettségét.

Nem csupán zseni volt, szimbólum is. Ragyogásával ellentétben álltak a saját belső harcai. Hol azokból merített erőt, hol azok húzták a mélybe. Olyan gyerek volt, aki sohasem akart felnőni. Egyetlen helyen érzett felelősséget, a futballpályán. Amikor nem ott volt, úgy rombolta magát, ahogyan a védelmeket szokta a gyepen. De egy volt közülünk, egy esendő ember. Talán azért, mert minden körülmények között mantraként ismételgette az apjától, Cirilótól kapott útravalót, amikor gyerekként egyszer beleesett egy nyitott vécébe. „Kisfiam, Diegito, egy dologra mindig nagyon figyelj, tartsd a fejed efölött” – mondta a papa, utalva a tákolmány tartalmára. Valahogy előbb-utóbb mindig fölé került.

Argentína és Nápoly istenként tekint rá, egy normális világban most a stadionokban hetekig zengene az „Oh Mama Mama Mama. Oh Mama Mama Mama. Sai perché mi batte il corazon. Ho visto Maradona. Ho visto Maradona.” (Ó, mama, mama, mama. Ó, mama, mama, mama. Tudod, miért dobog a szívem? Mert láttam Maradonát. Mert láttam Maradonát.) Helyette marad a csend és a fájdalom.

Az Isteni megtért Istenhez.