A vadon szava – Bodnár Zalán publicisztikája

Megboldogult bloggerkoromban, még 2010 tavaszán írtam egy bejegyzést arról, hogy 1963 januárjában az Úr kivételesen tévedett. Úgy ezerötszáz kilométert. Mert valami fatális véletlen folytán portugálnak teremtette José Mourinhót, holott a napnál is világosabb, hogy olasznak kellett volna. Akkor épp az Internazionale vezetőedzője volt, és egy kívülálló aligha mondta volna meg, hogy nem olasz. Ugyanaz a szenvedély fűtötte, ugyanaz a tűz égett benne, mint egy született olasz trénerben, pontosan úgy gesztikulált és mutogatott, sőt még úgy is nézett ki enyhén hullámos hajával és szolid borostájával, mintha valahol Campania kék ege alatt látta volna meg a napvilágot. Szakmailag is nagyon feküdt neki a közeg: imádta a defenzív stílust és a pragmatikus játékfelfogást, az aszimmetrikus hadviselést, a mentális erőpróbákat és persze a one-man show-t.

Aztán azon a nyáron három nagy trófeával, a scudettóval, az Olasz Kupával és a Bajnokok Ligája-serleggel a hóna alatt, mindössze két milánói idény után könnyek között távozott Olaszországból, és tizenegy évig vissza sem nézett. Hívta a Real Madrid, aztán a Chelsea, a Manchester United, legutóbb a Tottenham Hotspur. Persze voltak szép (rész)sikerei, de tulajdonképpen egyik kudarcot követte egy még nagyobb. Korábbi nagy diadalait – BL-győzelem a Portóval és az Interrel – már esélye is alig volt megismételni.

Amikor ezen nyáron a szívemhez legközelebb álló külföldi klub, az AS Roma bejelentette a szerződtetését, azonnal azt posztoltam ki a Facebook­on: „Ez az, ez az, ez az! Mindig mondtam, hogy Olaszország a neki való hely!”, és menten arra cseréltem a háttérképemet, ahogy a magasba emeli a bordó-sárga sálat a római repülőtéren. Visszatért a hitem, évek óta szunnyadó szurkolói lelkem feléledt, újra forrni kezdett a vérem. Őrá vártam.

Persze igyekeztek gyorsan lehűteni a lelkesedésemet az ismerősök, mondván: Mourinho már nem a régi. Mintha nem tudnám. Magam is ezt írtam ezeken a hasábokon, Nemzeti Sport-publicisztikámban 2018 karácsonyán, amikor épp a Manchester Unitedtől rúgták ki: „Mourinho manchesteri bukása jóval többet sejtető esemény egy klasszikus menesztésnél, a nemzetközi szaksajtó túlnyomó többsége pedig egy legendás edzői életút tartalmi részének lezárulásaként értékeli az aktust. Temeti a Special One-t. És mi tagadás, José Mourinho egy bukott, összetört, megöregedett, kiábrándult, fásult, durcás, mogorva ember képét mutatja most, 2018 végén. Olyan bűvészét, akinek lelepleződtek a trükkjei, kiürült a tarsolya, már senki sem igényli azt a fajta szórakoztatást, amelyet ő kínál. A fiatalabb futballszurkolók, akik nem látták nagy sikerei idején, nem is értik, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Ahogy nézik megmagyarázhatatlan kirohanásait az oldalvonal mentén, elkámpicsorodó képét a sajtótájékoztatókon, röhejes magyarázkodásait, azt kérdezik maguktól: ez az a híres...? A nevezetes...?”
Akkor miért örültem most mégis annyira az érkezésének? Miért hiszem olyan erősen, hogy rá van szüksége a csapatnak?

Egyrészt, mint a bejegyzésemben is céloztam rá, meggyőződésem, hogy az olasz bajnokság az ő igazi közege. Nem cáfolt rám, amikor az első római sajtótájékoztatóinak egyikén meg is jegyezte, hogy végre igazi kérdéseket kap az újságíróktól. Elmondta, hogy Angliában és Spanyolországban szinte sohasem tesznek fel igazán szakmai kérdéseket, inkább a csapat és a klub körüli ügyek érdeklik őket, ezzel szemben Olaszországban végre tényleg a futballról beszélhet.

Másrészt évek óta nehezen tudtam feldolgozni azt az ellentmondást, hogy míg a Romáé a világ egyik leghevesebb vérmérsékletű szurkolótábora, a csapatból régóta hiányzik az igazi tűz. Ami a bajnokok sajátja. Fájdalmas beismerni, de a Roma történelme során nagyon kevés időszakban lehetett felfedezni a győztes gént, a nagy győzelemre való képességet. Ellentétben például a Juventusszal, amely sokszor akkor is meg tudta nyerni a bajnokságot, amikor épp nem az övé volt a legjobb csapat, a Roma akkor is képes volt elbukni, amikor neki állt a zászló. Épp akkor nyerte meg máig utolsó – mindössze a harmadik – bajnoki címét, amikor olyan erős egyéniségek gyűltek egybe, mint Fabio Capello a kispadon, a pályán pedig Gabriel Batistuta, Francesco Totti, Cafu vagy Aldair.

Azóta folyamatosan csökkent az ilyen karakterek száma, és bár mindig akadt egy-kettő, de nem annyi, hogy sikerüljön az áttörés – a kispadra pedig azóta sem jutott ilyen személyiség. Az elmúlt két évtizedben a Roma rendre elveszítette a legfontosabb meccseket, amikor mentálisan erősnek kellett volna lennie, mindig gyengének bizonyult, hajlamos volt a gyors összeomlásra. Nem véletlen, hogy néhány éve az igazi rómaiak utolsó mohikánja, Daniele De Rossi így kelt ki magából fiatalabb csapattársai kapcsán az Undici Magazine-ban: „Amikor látom őket, hogy meccs előtt az öltözőből jelentkeznek be élőben az Instagramra, legszívesebben baseballütővel verném ki a fogaikat.” Az utóbbi évtizedben az a jellemző a bordó-sárgákra, hogy „ügyeske” játékosokat vásárol Bojan Krkictől Justin Kluviertig, és nem a született győzteseket keresi. A kispadon is ez volt a jellemző, a nagy tudású, halk szavú trénerek (Rudi Garcia, Claudio Ranieri, Eusebio Di Francesco, Paulo Fonseca) kerültek előtérbe. A legutóbbi idény az igazán szemléletes, a hetedik helyen záró Roma az előtte célba érő hat csapat elleni tizenkét rangadója közül csupán egyet (!) tudott megnyerni. Volt még négy döntetlenje és hét veresége. A nagy meccseken a „farkasok” rendre pincsikutyává szelídültek.

A portugállal viszont a győztes gén érkezett meg végre Rómába – mert José Mourinho maga a győzelem. Aki a középszerűséggel sohasem éri be. Már a holt szezonban is látszott, hogy új időszámítás kezdődött a csapatnál. Az augusztus 7-i, Real Betis elleni felkészülési mérkőzésen máris állt a bál. Szándékosan nem barátságos meccset írtam, mert a Roma három játékosát (Luca Pellegrini, Gianluca Mancini és Rick Karsdorp) kiállították, ahogyan a túl hevesen reklamáló Mourinhót is. Tudom, hogy izé, meg ejnye-bejnye, meg nem így kell ezt, nem ez a helyes, mégis örültem: végre lüktet a vér a srácokban! Rádugták őket a töltőre.

Ugyanez a vehemencia – de már sokkal pozitívabb jelekben – mutatkozott meg az első olasz bajnokin, amikor a Fiorentinát 3–1-re győzte le a Roma. Egy egynél volt egy kritikus időszaka a meccsnek, amikor gőzerővel támadott a firenzei vendégcsapat, de a pálya széléről egy ember tartotta a lelket a társaságban. És amikor megszületett a rómaiak vezető gólja, úgy örültek a játékosok, egymást tovább hergelve, szinte acsarkodva, mintha a BL-döntőben szereztek volna vezetést. Ez a mentalitás hiányzott hosszú ideje a csapatból.

Persze, tudom, hogy a lelkierő nem minden, annak például a 2010-es világbajnokság argentin válogatottja sem volt híján, amikor Diego Maradona szövetségi kapitányként négy meccsen át remekül tartotta harci tűzben a játékosait, majd az ötödiken jött a higgadt Joachim Löw irányította német csapat, amely egy laza 4–0-val verte őket orrba. A szakmai frissességet, a szellemi innovációt ezek sem pótolhatják, ám ha megvannak, teljessé tehetik a képet. Úgy gondolom, Mouri­nho is ráérzett, hogy ez tényleg az utolsó lehetősége, hogy bizonyítson, és visszatornázza magát a topedzők közé, a topcsapatok kívánságlistájára.

A Jack London A vadon szava című regényéből készült filmfeldolgozás nyitó mondatai csengenek a fülembe: „Az indiánok ezen a fagyos vidéken egy kutyaszellemről beszélnek, aki mindig a farkasfalka élén jár. Félnek ettől a kutyaszellemtől, mert erősebb a legerősebb farkasnál és ravaszabb a legravaszabb kutyánál.”

Négy évvel Francesco Totti visszavonulása után a római farkasfalkának újra van alfahímje.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!