Elég a futballmentes övezetből! – Moncz Attila publicisztikája

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 193 tagországa közül 192-ben játszhatnak nemzetközi futballmérkőzéseket, míg az ennél is nagyobb társulat, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 211 tagországából 208 részt vett, illetve egy része még mindig részt vesz a 2022-es katari világbajnokság selejtezőjén. (A rendezőnek ugyebár nem kell játszania, míg Srí Lanka és Észak-Korea különböző okok miatt visszalépett.) Azt lehet tehát mondani, hogy a sportág az egész világot lefedi, ha nem vennénk tudomást a Marshall-szigetek létezéséről. A Csendes-óceán északi részén, Ausztrália és Hawaii között elterülő, Napkeltétől (Ratak) Napnyugtáig (Ralik) két szigetcsoportra osztható 60 ezres ország az egyetlen olyan ENSZ-tag, amely nem kapcsolódott be a vb-selejtezőbe, fehér hollóként a FIFA-nak sem tagja.

Már csak azért sem, mert 2020. december 31-ig még saját labdarúgó-szövetsége sem volt. De az legalább azóta „életre kelt”, most jöhetnek az olyan apróságok, mint a futballrendszer létrehozása vagy egy szabványméretű pálya felépítése, netán egy csapat toborzása. Merthogy ezek egyike sem létezik egyelőre arrafelé. Az amerikai behatásnak (ami olykor erősen megkérdőjelezhető eseményekben, így például az 1946 és 1958 közötti nukleáris fegyvertesztekben csúcsosodott ki) köszönhetően a kosárlabda, a baseball (illetve annak női verziója, a softball) és a röplabda népszerű, a futball viszont szinte sehol sincs. Persze ehhez például nem ártana egy pálya, amihez meg terület kell – abból viszont különösen kevés van. A legnagyobb helyi sziget alapterülete 9.71 négyzetkilométer, egy stadionhoz, illetve a nélkülözhetetlen kiegészítő létesítményekhez azért legalább 7000 négyzetméterre szükség lenne. Ha pedig emelkedik a tenger szintje (márpedig a klímaváltozás miatt erre nagyon nagy esély mutatkozik, ebből a szempontból a Marshall-szigetek a világ legveszélyeztetettebb országa), akkor tovább csökken a beépíthető terület nagysága.

Ez a probléma a Világbank múlt havi jelentése szerint egyre nagyobb lehet: „Ha a globális felmelegedés továbbra is korlátlanul folytatódik, a Marshall-szigetekiek olyan tengerszint-emelkedést tapasztalhatnak, amely egzisztenciális fenyegetést jelent a földjükre és kultúrájukra nézve. Szélsőséges forgatókönyv esetén, ha a tengerszint emelkedése eléri vagy meghaladja a két métert, az egyetlen életképes lehetőség a tömeges földvisszaszerzés, illetve a földfelszín megemelése. Ha nem járnak sikerrel, az áttelepülés is szóba jöhet.” Tina Stege, egy helyi klimatológus erre így reagált: „Nem tudom elfogadni azt, hogy a Marshall-szigetek ötven év múlva történelem lesz. Nem hiszem, hogy bárkinek elfogadható lenne a világon, hogy leírjanak egy országot. Mi vagyunk a frontvonalban, és mi vagyunk a legkiszolgáltatottabbak, de ha a legkiszolgáltatottabbakat véded, akkor magadat is véded. Bízunk a jövőnkben.”

Ilyen kiindulási helyzetből a hozzám hasonló „futballromantikusoknak” különösen megindító lehet az, ahogyan a helyi erők az elmúlt hónapokban elkezdtek dolgozni a labdarúgás felemelésén. A projekt motorja Shem Livai, aki gyerekkorában ugyan hobbiból focizott, majd elment az Amerikai Virgin-szigetekre tanulni, és a sportág iránti szeretete csak azt követően tért vissza, hogy a fia figyelmét is felkeltette a labda. „Csak egy lelkes és reaktív szülő vagyok, aki elcsodálkozott azon, miért nem focizik itt senki. Ezen szerettem volna változtatni a fiam miatt. Mi olyan közösséget alkotunk, amelynek tagjai a gyermekeik jövőjébe fektetnek” – fejtegette a The Athletic szakírójának a helyi szövetség első és máig egyetlen elnöke.

Küldetése teljesítésében egyik fő társa Divine Waiti, aki a futballőrült Salamon-szigetekről származik, és aki londoni jogi tanulmányai közben a modern labdarúgás világába is beleszagolhatott. „Hétköznapokon” emberi jogi ügyvédként dolgozik, mellette pedig a sportág meghonosítását tartja fontosnak: „Az iskolákban felismertük, a gyerekeket mennyire érdekli a foci. Elkezdték nyaggatni a szüleiket, hogy engedjék őket játszani. A szülők elkezdték keresni az edzés- és versenylehetőségeket. Már ezekből is látszik, a hat–tíz éves srácoktól kaphat hajtóerőt a projekt. Túl vagyunk a minisztériumi vezetőkkel való kötelező körökön, szeretnénk elérni, hogy a baseball, a kosárlabda és a röplabda mellett a labdarúgás is az általános iskolai tanterv része legyen.”

Az alapítók ugyanakkor tudják, rózsaszín álmokat kergetni felesleges. A következő világbajnoki selejtezőn még nem találkozunk az indulók között a Marshall-szigetek nevével. Előbb el kell fogadtatniuk az ideát egy olyan ország lakosságával, amelynek semmi kötődése sincs e játékhoz. „Tipikus szigetország vagyunk, itt mindenki nagyon laza. Nem modernizáltuk az infrastruktúránkat, az emberek egyszerűek, nem érdeklik őket az anyagi javak. A futball drága mulatság lesz, felszerelésre és infrastruktúrára lesz szükségünk” – mondta az elnök. A pályában nagy segítségükre lehet, hogy a következő Mikronéziai Játékokat a Marshall-szigetek rendezi, amelyre már építik a központi arénát, benne egy futballstadionnal. A létesítmény egyfajta falat is betölthet, ami a tengerrel, illetve a széllel szembeni védekezést illeti, ennek pedig már nemzetgazdasági hatása is lehet. Itt semmiképpen se magyar, hanem helyi méretekben gondolkozzunk, figyelembe véve a terület nagyságát. Becslések szerint egy ilyen építkezés akár félméteres „nyereséget” is eredményezhet a vízszinttel szemben, ami arrafelé az életet, de legalábbis az életképesség növelését jelentheti.

A helyiek egyelőre nem pályán, hanem homokon tanulnak meg focizni (más kérdés, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt a brazilok ilyen alapokra építkezve egész messzire jutottak...), de pálya (csak az amerikaiak katonai bázisán, a Kwajalein-atollon van egy erre hajazó létesítmény, illetve a szomszédos országokban, Kiribatin vagy Naurun), csapat és versenyrendszer híján még teljességgel mindegy is. Reggie Waiti (a vezetéknév-azonosság nem a véletlen műve, a fentebb idézett ügyvéd fiáról van szó), a 17 éves korában már a helyi szövetségben dolgozó ifjonc szerint ezek létrehozása már csak idő kérdése. De ettől még a munka nem lesz kevesebb, mondja ő: „Jelenleg úgy negyvenen focizunk, húszan szoktunk összegyűlni a Capitolium közelében. Én szélső vagyok, megpróbálom másolni Marcus Rashford játékát. A Manchester Unitednek szurkolok, de sajnos itt nem lehet nézni a meccseit, az összefoglalókat is a YouTube-ról vadászom le.”

A felzárkózás (vagy inkább kezdés?) érdekében a lelkes stáb háromlépcsős tervet dolgozott ki, ahogyan Robert Bodigai Leo főtitkár vázolta. Először az iskolákban kell meghonosítani a futballt, aztán jöhet a helyi szint (nőknek és férfiaknak egyaránt), majd pedig a nemzetközi porond. A nemzetközi meccsekhez fel kell vetetniük magukat az Óceániai Labdarúgó-szövetségbe, előbb vendégként, aztán teljes jogú tagként. Ha ez megvan, először akkor sem a vb-selejtező jön, hanem a különböző regionális sorozatok. „Mi mindent megteszünk a haladásért. Ugyanazt az esélyt akarjuk megadni a gyerekeinknek, amit Messi vagy Ronaldo csemetéi is megkapnak. A gyerekeinkért és az unokáinkért dolgozunk. Jobbá tehetjük nekik a világot” – jelentette ki Bodigai Leo.

Ha pedig összeáll a csapat, és tizenegyen tényleg beöltöznek a narancssárga-fehér-kék szerelésbe, akkor talán újra lehet gondolni az ország régi nevét is. A helyiek nyelvén ugyanis a Marshall-szigetek azt jelenti: „Istentől kapott áldott örökségünk”. A focisták szerint ez vélhetően „Szüleinktől kapott áldott örökségünk” lesz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!