Aranylabdák viadala – Bodnár Zalán publicisztikája

Nem lehet csodálni, hogy az egyszeri szurkoló lassan eltéved az egyéni futballdíjak erdejében. Néhány napja tartották online a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) The Best-gáláját, amelyen Robert Lewandowski kapta meg az Év labdarúgója-díjat 2021-es teljesítményéért. Előtte néhány héttel, december végén azonban ugyanezt a titulust (2021 legjobbja) a France Football Aranylabdájával Lionel Messi érdemelte ki. Sokak szerint mindkettő a Chelsea-vel Bajnokok Ligája-győztes, az olasz válogatottal pedig Európa-bajnok Jorginhónak járt volna, ő viszont az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) augusztus végi gáláján kapta meg a 2020–2021-es futballévad legjobb játékosának járó elismerést. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi sajtóban sokfelé „Eb-aranylabdásnak” nevezik Gianluigi Donnarummát, de valójában csak a vb legjobbja kap vb-aranylabdát, az olasz kapus „a torna játékosa” díjat vehette át.

Tehát akkor most mégis ki volt a világ legjobbja 2021-ben?

Az UEFA-díjakat kivehetjük a történetből, elvégre azok nem egy naptári évre vonatkozó teljesítményt jutalmaztak, a másik kettő viszont manapság lényegében konkurál egymással. Az Aranylabda persze a tradicionálisabb, hiszen 1956-ban alapították, míg a FIFA csak 1991-től választja meg maga is a legjobb játékost. És kétségtelen, hogy utána is az Aranylabda maradt a nívósabb, rangosabb díj, az elnevezése is jobban hangzik, maga a trófea is emblematikusabb, karakteresebb, a futballisták is mindig Aranylabdát szerettek volna nyerni, sohasem azt mondták, hogy „FIFA Év-játékosa szeretnék lenni”.

Sokáig nem tartottam egymás riválisának a két díjat, mivel az Aranylabdát hihetetlenül magasztosnak, szinte kegytárgynak tekintettem, a FIFA díját pedig egyszerűen lenéztem. Azért, mert nem találtam hitelesnek. Noha még csak tízéves voltam az első FIFA-díj átadásakor 1991-ben, már rég futball­öntudatomra ébredtem, és viccnek tartottam, hogy például Lothar Matthäusnak adták az elismerést, aki 1990-ben valóban a legnagyobb király volt, 1991-ben azonban Jean-Pierre Papin sokkal jobban játszott nála. Felfoghatatlan volt számomra, miként lehetséges az, hogy az Aranylabda-szavazáson Papin 142 szavazatot kapott Matthäus 42 voksával szemben, a FIFA-nál mégis az utóbbi nyer. Aztán jöttek sorra az érthetetlen FIFA-díjazások. Például az 1996-os. Tiszta ügy volt, hogy az abban az évben Európa-bajnok német válogatott (egyik) motorja, Matthias Sammer kapta az Aranylabdát – a FIFA szavazásán viszont még a dobogóra sem fért fel.

Mégis, hogy lehet ez? Azt persze tudtam, hogy a France Football Aranylabdájára újságírók szavaznak, a FIFA-díjra pedig a válogatottak szövetségi kapitányai, sejtettem, hogy ez okozhatja a nagy eltéréseket, de csak 1996-ban világosodtam meg, amikor a Focivilág című hetilap leközölte egyesével a FIFA Év játékosa-díjra szavazó szövetségi kapitányok voksait. Akkor még elfogult sem voltam az újságírókkal, középiskolásként nem sejtettem, legfeljebb titkon vágyhattam arra, hogy egyszer magam is közéjük tartozom, de már akkor is úgy gondoltam, hogy míg az újságírók mértékadóan ítélkeznek, és egy-két kivételtől eltekintve rendre elégedett voltam az Aranylabda-szavazás eredményével, addig a szövetségi kapitányok egy részéről az 1996-os voksok alapján kiderült, hogy, nos – nem teljesen beszámíthatóak. A kambodzsai szövetségi kapitánynál például abban az évben az első három sorrendje Romário, Roberto Baggio és Marco van Basten volt. Tudjuk, Romário és Baggio sem akkor volt élete formájában, az utóbbi például pályafutása egyik leggyengébb idényét futotta, Van Basten pedig akkor már két éve visszavonult... Sebaj, gondoltam, a kambodzsai mester biztosan elfelejtette átforgatni a naptárt néhány évvel. A laoszi kapitány viszont pontosan tudta, milyen évet írunk, csupán „csöppet” elfogult volt, vagy szimplán nem értette a feladatot, nála 1996 három legjobb futballistája három honfitársa, Saysana Savatdy, Chalana Luang Amath és Soulivanh Xeunvilay volt. A guami szövetségi kapitány névsorától megkímélem az olvasót, nála is három guami labdabűvölő került fel a jelöltlistára. Szerencsére mindhármuk szavazatától már eltekintettek 1997-ben, de akkor meg az etióp kapitánynál került be a háromba Asheber Siraj (hogy kicsoda?), az örménynél saját kapusa, Roman Berezovszkij, a namíbiainál a helyi erő Masinga. Jó, az internet még csak abban az évben kezdett igazán elterjedni, és lehet, hogy ezekben az országokban a befogható tv-csatornákon nem lehetett nézni a külföldi meccseket, így még el is nézhetjük nekik a tájékozatlanságukat, viszont európai és dél-amerikai futballhatalmak szakvezetői is írtak iszonyatos baromságokat, a spanyol, a horvát, az argentin vagy a chilei szövetségi kapitány is három-három honfitársát tette az első három helyre.

Egy szó, mint száz: én akkor végleg elkönyveltem magamban, hogy a FIFA díja egy fabatkát sem ér, nem vehető komolyan, csak az Aranylabda számít.

Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, és mindkét elismerés nagyot változott. A FIFA-é felértékelődött, leginkább azzal, hogy bevonták az újságírókat (továbbá a válogatottak csapatkapitányait és a szövetség honlapján regisztráló szurkolókat is, bár ez nem biztos, hogy jó ötlet volt). A France Footballé meg leértékelődött, mert jelentős szemléletváltozáson ment át. Viszont legalább tanultak a kambodzsai és guami esetekből, és ma már mindkettőnél az előre összeállított bő listáról lehet kiválasztani a három jelöltet, elvégre ikszelgetni még mindig könnyebb, mint magunktól mondani három nevet.

A fejlődéstörténetek akkor futottak össze, amikor a két díj egyesült 2010-ben, és FIFA-Aranylabda néven adták át a nemzetközi szövetség éves gáláján. Hogy az Aranylabdának nem tett jót a házasság, az biztos. Akkoriban alakult át a díj az év legjobb teljesítményt nyújtó játékosának járó elismerésből brandépítési eszközzé. Nem csoda, hogy abban a hat évben csak Lionel Messi és Cristiano Ronaldo nyerhette meg az Aranylabdát, holott legalább kétszer, de inkább háromszor (2010-ben, 2012-ben és 2014-ben) másnak illett volna. Addig, ha nem is íratlan szabály, de jellemző volt, hogy vb- és Eb-évben a győztes csapat legjobbja vagy a torna kimagasló csillaga kapja meg az Aranylabdát, ekkor azonban trenddé vált, hogy akkor is Messi vagy Ronaldo nyeri el, ha a legfontosabb válogatott tornákon semmit sem csinál. Először még úgy véltem, a FIFA kényszerítette rá az új szemléletet a díjra, de 2015 óta, hogy megint különvált a kettő, egyre inkább az bizonyosodik be, hogy fordítva van. Jó példa erre, hogy a FIFA-nál a legutóbbi két alkalommal az abszolút jogosult Robert Lewandowski lett a befutó, míg a France Football Aranylabdája kapcsán egyre inkább azt érezzük, ha Messi és Ronaldo január elsején megsérülne és egész évben egyetlen meccset sem játszana, akkor is mindketten dobogósok lennének. Sőt, a France Football a szavazáshoz mellékelt „útmutatójában” kimondottan arra biztatja most már az újságírókat, hogy ne csupán az adott évi teljesítményt tegyék górcső alá, hanem vegyék számításba a tehetséget, az addig elért sikereket, statisztikákat és a fair playt is. Mindez leginkább azt mutatja, hogy mára Messi és CR7 erősebb brand lett, mint az Aranylabda, és most már az utóbbi próbál az előbbiekhez simulni, nem pedig fordítva.

Megítélésem szerint fordult tehát a kocka. Az általam korábban lenézett FIFA-díjat immár rangosabb és igazságosabb elismerésnek tartom, az Aranylabda nimbusza pedig sokat csökkent a szememben. Különösen azok után, hogy a 2020-as díjat gyáva módon ki sem adta a France Football, amire még nem volt példa, pedig a járvány ellenére a francia ligán kívül valamennyi bajnokságot és nemzetközi kupasorozatot végig tudtak játszani.

Egyre inkább azt érzem, hogy a FIFA-díj mintha elkezdett volna az Aranylabda ellendíjává válni. Sokan gondolták úgy január 17-én, hogy a nemzetközi szövetség igazságot szolgáltatott Lewandowskinak a sokszorosan megérdemelt, de soha meg nem kapott Aranylabdá(k)ért. Nyilván nem erről van szó, elvégre utólag nyilvánossá válnak a szavazatok.

Visszatérve az elején feltett kérdéshez: akkor ki is volt 2021 legjobb futballistája? A France Football választottja, a FIFA díjazottja vagy az UEFA kitüntetettje?

A sport szellemében, talán ideje lenne rendezni az elismerések között is egy Szuperkupa-viadalt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!