Januári futballtavasz – Csinta Samu publicisztikája

Korunk meteorológiai előrejelzési lehetőségei  mellett talán már nem lenne felelőtlenség a várható időjárást is a labdarúgócsapatok téli felkészülését befolyásoló tényezők közé sorolni. Kelet-Közép-Európa együtteseinek zöme egyelőre változatlanul az évtizedek óta rendszeresedett megszokásnak megfelelően januárban a dél-európai országok valamelyikében gyülekezik, hogy az otthoniaknál jobb klimatikus és pályakörülmények között készítsék elő a tavaszi idényt. Úgy tetszik azonban, hogy a fétisből nem marad egyéb, mint hogy adott periódusban néhány kilométeres sugarú körben olyan kaliberű potenciális edzőpartnerek gyülekeznek, amelyekkel az év más periódusaiban jóval több pénzt és időt kellene szánni a megméretésért. Mert hát az idei januári fokok itthon is kizárták a jeges pályák veszélyét, érdemes lenne hát újragombolni – és újragondolni – azt a bizonyos kabátot.

Nem könnyű azonosítani, milyen korban is gyökereznek a megszokott környezetből kiragadott edzőtáborozások. A garantáltan havas-jeges telek idején ugyanis még csak a kivételezettek számára voltak elérhetők a télen is zöld füves országok. Azokat a kiruccanásokat nem is edzőtáborozásnak nevezték, hanem meghívásos tornáknak, turnéknak, ahol a résztvevőknek nem mellékesen a magyar futball hírét-nevét szolgáló teljesítményt kellett nyújtaniuk. A hasonló igények viszont aligha kínáltak lehetőséget az akkumulátorok feltöltésére, új játékosok, illetve hadrendek kipróbálására. Azok a fellépések legfeljebb annyiban különböztek a bajnoki idény megszokott menetrendjétől – mérkőzés, rekuperáció, egyre csökkenő intenzitású edzések, illetve a következő ellenfélre való felkészülés –, hogy a ciklus két-három napra szűkült, a pihenést pedig erősen befolyásolták az egzotikus tornahelyszínek, amelyek felfedezésének elszalasztása szinte balekségnek számított volna. A többit az olvasó fantáziájára bízom, illetve a korabeli sajtó találgatására, amely nem értette, hogyan lehetséges a sikeres külföldi szereplés utáni csapnivaló tavaszi rajt.

A zöm valamikor január közepétől itthon kezdett futni a térdig érő hóban, a mainál jóval hosszabb téli pihenő pedig nemcsak a pluszkilók felszedésével fenyegetett, de a természetes gyógyulás ígéretét is hordozta. Mátrafüreden vagy Szovátán készült bojtos sapkás, zúzmarás lélegzetű fotók hitelesítik a hőskort, s ha végre előkerült a labda, megszelídítésével felületesen letakarított vagy feneketlen mélységű pályákon kellett próbálkozni. Természetesen akkoriban is a különböző szintű ellenfelek zaklató „közreműködésével” nehezítve, ám a nagy öregek szerint a hendikepes körülmények sokat segítettek az állóképesség és a labdabiztonság fokozásában. A futballra kiéhezett közönség pedig mindenre hálásan topogott a pálya szélén, igyekezve megjósolni csapata tavaszát. De hol vannak már azok a havak...

Az utóbbi években bizonyos esélyegyenlőség látszik megvalósulni a téli edzőtáborozások tekintetében. Csapataink zömét – és nemcsak az NB I-eseket – január első harmadának vége már külföldi edzőtáborban találja, ahol jó minőségű pályákon, elvileg kellemesebb, enyhébb időben gyakorolhatnak, miközben két-háromnaponta megfelelő erősségű csapatok ellen méretkeznek meg. A hazai élmezőny tagjai közül az idén csak a ZTE nem utazott el, a zalai együttes vezetői úgy ítélték meg, hogy itthon is megfelelő körülmények, a megszokott pihenési, regenerálódási, étkezési körülmények között készülhetnek a tavaszi folytatásra. Hogy a döntést milyen mértékben motiválták anyagi meggondolások, nem tudni, a Bp. Honvéd esetében azonban maguk a tulajdonosok egyértelműsítették, hogy ezúttal nem lesz Törökország, legfeljebb a közeli Horvátország.

A sláger egyértelműen Törökország, de Spanyolország és Horvátország is szerepel a kedvelt úti célok között. Mindhárom helyen külön iparág formálódott a futballturizmus köré, amely mintegy meghosszabbítja az idegenforgalmi évadot, és némi extra bevételt generál egy turistáktól amúgy nem túl sűrű periódusban. Menedzserek és ügynökök serege készül egész éven át a szezonra, úgynevezett study tourokon eszik végig az edzőtáborként szolgáló létesítmények kínálatát, próbálják ki a szobák komfortfokozatát, a konditermek felszereltségét, mérik fel a szállodák és edzőpályák közötti távolságot. Aztán jöhet az ajánlattétel, de mivel az ügynökök nem nagyon tudnak és akarnak jelentős mértékben egymás alá licitálni, kezdetben a személyes kapcsolatok mozgatják a dolgot, a későbbiekben pedig az előző tapasztalatok.

Alapkérdésnek azonban a környékbeli csapatmozgások testközelből való követése tűnik. A nagy világbölcsesség, miszerint a választásokat nem a közvélemény-kutatások során kell megnyerni, hanem az urnáknál, a futballban úgy módosul, hogy az edzőmérkőzések eredménye nem fontos, nyerni majd a bajnokságban kell. A „láttam biztató jeleket” típusú edzői megnyilvánulások azonban még egy januári 0–6 esetében is megmosolyogtatók, feltéve, ha az edző nem a második-harmadik vegyes garnitúrát küldi a pályára. De miért tenné, hiszen a cél a legütőképesebb együttes megtalálása, no meg elképzelni sem lehet biztatóbb jelt, mint NB II-esként legyőzni egy német Bundesliga 1-es csapatot (lásd: DVTK–Bochum 3–0). Az inspiráló hatások közé sorolható az is, hogy a csapatok megfigyelői folyamatosan árgus szemekkel követik a többieket. Nemegyszer előfordult már, hogy például a keresett játékmestert épp egy másik táborozó csapat keretében találták meg, a játékos pedig már csak a személyes cuccai összeszedésére utazott vissza a kiindulási országba.

A nyüzsgés, a „nagyok” közé tartozás érzésének felhajtó hatása sem tagadható. Az immár a román élvonal meghatározó klubjai közé tartozó Sepsi OSK rakétáit is fennállása első törökországi edzőtáborozása gyújtotta be. Az egyre feljebb jutás romantikus hangulatában élő, de képességei korlátait szinte saját kezűleg felállító háromszéki klub vezetőinek 2017 januárjában Törökországban vázolta fel az élvonalba jutás azonnali útvonalát Sándor István technikai igazgató, a vezetők pedig elfogadták a sokat tapasztalt kárpátaljai szakember vízióját. A székelyföldiek azóta a török Riviéra állandó januári vendégei, miközben volt olyan év, amikor a szakadó eső miatt a szállodából kimozdulni is alig tudó küldöttség tagjai irigykedve nézték a világhálón a szentgyörgyi kora tavaszi időjárást.

A balszerencse ellen nincs orvosság, de megelőzéssel azért lehet próbálkozni. Miután a takarékosság egyre kevésbé számít a zsugoriság szinonimájának, talán nem válok a téli edzőtáborbiznisz megrontójává, ha azt írom, a globális felmelegedéssel összefüggésben érdemes lenne átgondolni ezt az egész modern kori népvándorlást. Már csak a szurkolókra való tekintettel is, akik ugyan a világ meghatározó bajnokságainak verklije, azok tv-közvetítése révén már nem sodródhatnak az „éhenhalás” küszöbére, azért a téli szünet mégiscsak eltölti őket némi hiányérzettel. Hiába az immár rutinszerű netes streamelések, a környező edzőpályák élénk párhuzamos forgalma között zajló edzőmérkőzések közvetítése messze nem kielégítő. A televíziós műfajjal kapcsolatosan már régen mások az igényeink, még ha a kilencvenes évek elején a Duna Tv indulásakor mi, határon túli magyarok a halak akváriumi életének műsorzárást követő élő közvetítésén is csüngtünk. Annál még mindig jobb a korlátra könyöklős, tökmagozós, nosztalgiázós meccsnézés, amelynek ízéről nem lehet eleget mesélni.

Talán még a „láttam biztató jeleket” edzői kijelentések is mélyebb értelmet nyernének.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!