Kultúrharc és forradalom brazil módra – Moncz Attila publicisztikája

Azt tartja egy helyi mondás, hogy Brazíliában három témakörről nem érdemes vitatkozni: a vallásról, a politikáról és a labdarúgásról. Mert ezekhez mindenki ért, ezekről mindenki képes karakteres véleményt formálni – ennek megfelelően a veszekedés, adott esetben a balhé kódolható az összes ilyen eszmecsere kapcsán. Márpedig most futballtémában boldog-boldogtalan szót kér, hiszen ha hinni lehet Ednaldo Rodrigues, a brazil szövetség (CBF) elnöke szavainak, 2024 nyarától Carlo Ancelotti irányítja az ország labdarúgó-válogatottját. Az ötszörös világbajnokot egy külföldi szövetségi kapitány. Ez körülbelül olyan lenne, mintha holnap a Magyar Vízilabda-szövetség bejelentené, hogy a szerb Dejan Szavics vezeti a jövőben a kilenc olimpiai bajnoki címével a világ legeredményesebb válogatottját. Ilyen nincs, lehetetlen és kész – mondhatnánk.

De nem mondjuk, mert úgy néz ki, ha sikerül áthidalni azt a néhány napos átfedést, ami Ancelotti madridi szerződésének lejárta (június 30.), illetve a 2024-es Copa América kezdete (június 20.) között fennáll, akkor a vb-ket tekintve a világ harmadik legeredményesebb nemzetének egyik képviselője veszi kézbe a non plus ultra együttes irányítását. Ült már külföldi a brazil padon, de 1925-ben az uruguayi Ramón Platero, 1940-ben a portugál Joreca, illetve 1965-ben az argentin Filpo Núnez is csak ideiglenes megoldás volt, Carletto viszont „végleg” kapná kézbe a kormányrudat. Napjaink kozmopolita világában nem meglepő, ha külföldi szövetségi kapitánya van egy-egy ország válogatottjának, a most zajló Eb-selejtezőn csaknem fele-fele arányban osztoznak honi és határokon túli erők a pozíción, de még a 2022-es világbajnokságon is akadt kilenc „légiós” szakvezető.

Ami engem meglepett, hogy Brazília „elesésével” a futballnagyhatalmak (amelyek közé a világbajnokokat soroltam) közül Németország marad az egyetlen olyan ország, amelynek nemzeti tizenegye élén sohasem állt külföldi tréner. Nem egyhez volt köze magyar származású edzőnek, hiszen Kubala László 1969 és 1980 között a spanyol, az erdélyi Kovács István 1973 és 1975 között pedig a francia válogatottat irányította, míg Czeizler Lajos 1953–1954-ben az olasz nemzeti csapat keretét összeállító technikai bizottságban kapott helyet. De Brazília eddig nem adta meg magát. Még akkor sem, ha a világon talán ott a legnehezebb egy szövetségi kapitány élete. A tüzes trón a brazil kapitányi székhez képest kellemes ülőalkalmatosság. Mert a selecaóval nem elég nyerni. Szép játékkal, a lehető legtöbb góllal kell mindenkit legyőzni. Itt a múltban nem fértek bele az „olaszos” 1–0-k, a lépegető német exkavátorok, csak a jogo bonito. Ha aranyat hozott valaki, de nem szép játékkal, annak mennie kellett, mint Carlos Alberto Parreirának 1994-ben. A legutóbbi „rendes” kapitány, Tite hatéves mérlege (60 győzelem, 15 döntetlen, 6 vereség) például több mint tisztességes volt, még egy Copa América-diadal is belefért 2019-ben, de a nép arany iránti vágya (meg az olyan ostobaságok, mint amikor Jair Bolsonaro államelnök 2021-ben ki akarta rúgatni, mert egyes játékosai az ország Covid-politikája ellen szólaltak fel, és el akarták vitetni máshova a Copát) akkora nyomást helyezett rá, hogy már a tavalyi vb előtt megmondta, a torna után elköszön.

El is köszönt, és megkezdődött az utódlásáért a harc. Nem is annyira a trónörökösjelöltek, hanem a potentátok és a régi nagyok között. Olyankor azért nehéz igazságot tenni, ha az egyik oldalról Cafu és Rivaldo, a másikról pedig Kaká és Ronaldo hirdeti az igét. „Miért ne adnánk esélyt egy fiatal brazil edzőnek? – kérdezte például Cafu. – Három évünk van csapatot formálni. Adjuk oda a csapatot egy fiatal edzőnek, biztosítsuk a nyugalmát, és száz százalék, hogy nagyszerű válogatottat rak össze.” Az aranylabdás kettős meg amondó, ide nekünk az idegent, mert – ahogyan Mauro Cezar, az ország egyik legtekintélyesebb futballszakírója is fogalmazott – „Brazíliának külföldi edzőre van szüksége, mivel a mi trénereink teljesen elavultak”.

A megosztottság az ország lakosságán is érezhető. A Globo televíziós társaság a Szenegál elleni felkészülési mérkőzés alatt szavazást tartott a kapitánykérdésről, amit Ancelotti a voksok 36 százalékával megnyert, mindössze egy százalékkal megelőzve a Palmeirast irányító portugál Abel Ferreirát, a maradék 29 százalék meg hazai edzőt várt volna. Ramón Menezes, a Titét ideiglenes jelleggel váltó szakember ideális jelölt lett volna, hiszen 2023-ban korosztályos Copát nyert, csakhogy a Marokkó (1– 2), majd pedig a Szenegál (2–4) elleni vereséggel olyan mélyre ásta el magát, mint amennyire a középkategóriás maffiafilmekben szokás az áldozatokat. Így Fernando Diniz, a Fluminense vezetőedzője maradt egyedül porondon a hazaiak közül, kapott is egyéves szerződést, meglehetősen furcsa kitételekkel. Ednaldo Rodrigues ugyanis megegyezett a klubjával, hogy kizárólag a nemzetközi szünetekben számít a munkájára, a fő feladata pedig az lesz, hogy átvezesse a csapatot az Ancelotti-érába. Merthogy neki nagyon hasonló az edzői felfogása, mint a szövetségi kapitányként még egyszer sem dolgozó, a Bajnokok Ligája-serlegek tekintetében viszont néggyel világelső olasz maestrónak.

Rodriguesnek mindig is Ancelotti volt az A-terve, alighanem tényleg meg is egyezett vele (a felelőtlenség minősített esete lenne, ha Carletto Copa előtti hatalomátvételének hivatalos bejelentését „ex has” tette volna), de azt egyelőre nem tudjuk, mi az olasz mágus szándéka. Mert arról ő még semmit sem mondott, a jól informált barát/szomszéd sem jelent még meg, csak azt tudjuk, hogy a már említett két zseni mellett olyan jelenkori pillérek is támogatják az ő előmenetelét, mint Éderson, Rodrygo vagy Vinícius Jr. Utóbbi kettő most is napi szinten dolgozik vele a Real Madridnál, Kaká elképesztően sokat fejlődött a keze alatt a Milanban (ahogyan Ronaldo is elégedett volt vele 2007–2008-ban), de nála az sem elhanyagolható szempont, hogy „kinéz” egy sportigazgatói állás is a selecaónál. De alighanem az ő érkezése sem hallgattatná el az olyan hangokat, mint a Rivaldo vezette különítményé, amely a nemzeti büszkeségre alapozva formál véleményt. „A brazil edzők iránti tisztelet hiánya, hogy külföldi trénert akarnak alkalmazni a válogatottnál. Igenis vannak olyan edzőink, akik képesek átvenni a brazil válogatottat és eredményesen dolgozni vele. A külföldiek kétségtelenül nagyon jó edzők, de a selecao a miénk. Olyannak kell irányítania, akinek brazil vér folyik az ereiben.”

Az érvelésben ott látom a hibapontot, hogy lassan már nincs olyan komolyan vehető brazil edző, akit ne próbáltak volna ki kapitányként. És Tite esetében még a türelem is megvolt. A korábban a kapitányváltást sportként űző szövetség országos rekordot jelentő hat évig tartott ki mellette, előtte 1944 és 1950 között ült pont ilyen hosszan valaki a selecao kispadján, jelesül Flávio Costa. De sem ő, sem pedig elődei nem bírták megtörni a 2002-es vb-aranyat követő rossz sorozatot, hogy tudniillik azóta még csak érem sem termett a gárdának az első számú seregszemlén: egy negyedik hely és négy negyeddöntős búcsú volt a mérleg. Alighanem ezt látva mondta azt Rodrigues, hogy az ország elleni kulturális támadás ide vagy oda, új utat kell keresni.

Kétségtelen, innentől kezdve ő is, a választottja is célkeresztben lesz. Ismerve az ország futballját, nem az a kérdés, lőnek-e rá. Hanem az, mikortól.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!