Úriemberek háborúja – Csinta Samu publicisztikája

A rendezvény egyik kiemelt szponzorának honlapja szerint a Franciaországban javában zajló tizedik rögbi-világbajnokság a nyári olimpiai játékok és a labdarúgó-vb után a világ harmadik legnagyobb sporteseménye. Első számú érv: a négy évvel ezelőtti, Japánban rendezett eseményt világszerte több mint 857 millióan követték a képernyők előtt. Az ilyen rangsorolással persze bőven lehet vitatkozni, hiszen az idei budapesti atlétikai vb minden hasonló statisztikai kategóriában jobb számokat produkált, azt azonban badarság lenne kétségbe vonni, hogy az aránylag szűkebb merítés ellenére a sportág szinte elképesztő, ugyanakkor egyre szélesedő népszerűségnek örvend. Elsősorban a brit sziget és környéke, illetve a hajdani gyarmatbirodalom országaiban, valamint Franciaországban, mondanám, de a kör már bőven tágítható. Az október 28-ig tartó – ekkor rendezik a döntőt a párizsi Stade de France-ban – esemény húsz indulója között például van három dél-amerikai, két afrikai, egy-egy távol-keleti és eurázsiai, valamint több európai ország válogatottja is.

A tojás alakú labdával, kézzel-lábbal játszott sportágról leginkább elhíresült mondás szerint a rögbi durva játék, amelyet úriemberek űznek. Elcsépelt, de igaz, hiszen egy szinte minden típusú fizikai kontaktust engedélyező sportban bizony csak olyan, meglehetősen nagy önuralmú és emelkedettségű gladiátoroknak jut hely, akik fizikai erejüket, gyorsaságukat a meglehetősen megengedő szabályok ellenére is szigorú korlátok közé szorítva használják. Tekintve, hogy a rögbiben a játékosok nem viselnek védőfelszerelést – ellentétben a kommunikációs „ősrobbanás” révén NFL néven globál­őrületté váló amerikai focival, amelynek vállvédős, térdvédős, sisakos résztvevői sokkal inkább hajlamosak az öncélú durváskodásra –, erre szükség is van. Hogy ez mindig így volt-e, nehezen kideríthető, mindenesetre egy 1935-ös amerikai statisztika szerint az erélyes bíráskodásnak köszönhetően az előző esztendőben „mindössze” 26 haláleset fordult elő a rögbimérkőzéseken, ami örvendetes előrelépés az azt megelőző év ötven tragikus esetéhez képest.

Az erősen képletes értelemben az ütközéshatáron mozgó rögbitörténések mindenesetre képesek igen magasan tartani az adrenaliszintet a hasonló látványra „gerjedő” nézőkben. Korántsem arra hivatkozunk, hogy a sportág egyik otthonának számító Franciaországban telt ház előtt játsszák a vb meccseit, vagy hogy a rögbi angol szentélyének számító, 1909-ben épített londoni Twickenham Stadionban emberemlékezet óta nem rendeztek meccset még csak enyhén foghíjas lelátók előtt sem. Esetenként a csecsemőéveket éppen csak kinövő magyar rögbi egyes meccsein is többen vannak, mint egy NB II-es futballmérkőzésen. Ennek megfelelően a sportág jegyzett országaiban a szövetség és a csapatok többnyire nem kényszerülnek az anyagi gondokkal való napi küzdelemre, és a fiatalokat sem kell lasszóval fogni.

Az apartheid évtizedeiben – az újszülöttek kedvéért: a faji elkülönítés politikáját elsősorban a Dél-afrikai Unióban, illetve utódállamában, a Dél-afrikai Köztársaságban 1994-ig alkalmazta a fehér kisebbség – élénk vitát váltott ki, hogy joggal nevezheti-e magát a világ legjobb csapatának az 1987-től útnak indított világkupa győztese. A Springboks (vándorantilop) néven becézett dél-afrikai válogatott ugyanis a politikai elszigeteltség ellenére sem veszített az erejéből, erről az embargó idején játszott titkos vagy különböző álcák alatt megszervezett mérkőzések eredményei tanúskodtak. A szegregáció felszámolása óta aztán három világbajnoki címmel hivatalosan is bizonyította a korábbi ranglisták megkérdőjelezhetőségét. Franciaországba címvédőként érkezett, és minden esélye megvan az ismétlésre. Nem kevesen persze a házigazdának drukkolnak, amely eddig három ízben is eljutott a döntőig, de a beteljesülésig egyszer sem.

A sportág másik, hagyományosan nagy ereje Új-Zéland a maga ugyancsak három vb-sikerével. Félelmetes erejű és pontosságú játéka mellett a válogatott tagjainak a mérkőzést megelőző rituáléját is mindig nagy kíváncsiság előzi meg. A valamennyi nemzetközi meccs előtt előadott tradicionális maori harci tánc, a haka – több változata is van, az aktuális körülményektől, a csapat mentális és fizikai állapotától, az ellenféltől, a helyszín és a meccs tétjétől függően dől el, épp melyik kerül terítékre – ezzel együtt máig megosztó megnyilvánulás. Kifogásolói szerint az összehangolt koreográfia és az erőteljes vezényszavak az „előadókat” szinte önkívületi állapotba hajszolják, tehát a haka agresszív és provokatív. Sokan ugyanakkor kissé lefitymáló mosollyal követik, ám hogy senkit sem hagy hidegen, arról az is árulkodik, hogy egyre több ellenfél igyekszik már az előadás közben tompítani a várható hatását. Az angolok például az egyik világbajnokságon odáig mentek a „tompító célzatú megelőzésében”, hogy nyitott V-alakban sorakoztak fel – mintegy elnyelendő a fekete mezeseket –, vállalva a több ezer font sterlinges bírságot is, amelyet a félpálya átlépéséért rótt ki rájuk a nemzetközi szövetség.

A világnak hozzánk legközelebb eső szegletébe a sportág az 1910-es években jutott el a Franciaországban és Angliában tanuló diákok által. A keleti szomszédban elsősorban frankofón rokonságnak való hódolásként kategorizálták, a sportág fénykorát a kommunizmus utolsó két évtizedében élte egyenes következményeként annak, hogy az 1940-50-es évektől kezdődően pártpolitikai szintre emelték a rögbi űzését, ösztönözték a tömegsporttá válását, Románia-szerte alakultak klubok, és az is többször felvetődött, hogy a katonák, rendőrök számára tegyék kötelezővé ezt az erőt, fegyelmet, elszántságot egyaránt feltételező és erősítő sportágat.

A franciákkal évi rendszerességgel vívott mérkőzések kiemelt eseménynek számítottak, a nagyon ritka győzelmek pedig a legértékesebb skalpok közé kerültek. A zuhanórepülést a Bristol volt játékosa, majd igazgatója, Andy Robertson szerződtetése fékezte, a mester irányításával a „Tölgyek” ki is jutottak a vb-re. Az angol szakember hároméves munka után, 2022 végén elköszönt, távozását azzal indokolva, hogy ennél többet nem képes kihozni a jelenlegi gárdából. Jöjjenek a hazai edzők, mondta, és jött is egy, úgy hívják, Apjok Jenő, a mindennapokban a bajnokság egyik meghatározó együttesévé váló nagybányai csapat trénere. Egyelőre csak a negatív csúcsnak számító a Dél-Afrika elleni 0–76-os eredményt köthetjük a nevéhez (az első meccsükön az írektől kaptak ki 82–8-ra), no meg azt, hogy a Franciaországba érkezést követő csapatbemutatón a tölgyfaleveles válogatott a Treceti batalione romane Carpatii (Román zászlóaljak, keljetek át a Kárpátokon) című hazafias dalt énekelte, ugyanazt, amelyet anno az Erdély elfoglalására induló első világháborús román seregek. A Libourne városában, a történelmi műemléknek számító egykori csendőriskolában tartott ceremónián többen is papírlapról dünnyögték a katonai dal szövegét. Apjok szerint azért esett erre a választás, mert a világbajnokság során „háborúra készülnek”.

A vb győztese, a William Webb Ellis-trófea – annak a diáknak az emlékére, aki a legenda szerint 1823-ban kitalálta a rögbit – leendő birtokosa elképzelhetően eddigi két, illetve valószínű harmadik legyőzőjük, Írország, Dél-Afrika vagy Skócia közül kerül ki. Bár sokan Franciaországnak is szurkolnak.

Mi meg csak nézünk és próbáljuk elraktározni ennek a minden látszat ellenére is úriemberek által űzött sportnak az élményét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!