Jussanak még eszünkbe! – Csinta Samu publicisztikája

Az 1970-es mexikói futball-világbajnokság olasz–német elődöntőjéről máig ható élményeket őrzök. Több okból is. Mindenekelőtt azért, mert az a vb volt az első, amelynek minden pillanatát láthattam, miután nem sokkal a rajt előtt szüleim végre beszerezték a család első tv-készülékét. Így nem kellett szomszédolni, ami a különleges idősáv miatt amúgy is körülményes lett volna. Pontosabban kivitelezhetetlen, mivel édesanyám aligha engedett volna el otthonról éjnek idején, tisztességes ember éjszaka senkinek sem megy a nyakára, egy tízéves kölyöknek abban az órában pedig amúgy is ágyban a helye. Ezeken az érveken az sem volt képes puhítani, hogy amúgy egész életét egy futballban élő férj mellett töltötte. Azzal a nyomással viszont nem volt mit kezdenie, hogy akkor itt az ideje a család „megtévésedésének”, és pénzügyminiszteri minőségében beleegyezett a világot jelentő doboz részletfizetésre történő beszerzésébe.A horgolt terítőre helyezett Dacia 3-as fekete-fehér készülék mindenesetre korszakos változásokat hozott az életemben. Négy évvel korábban egy nagyobbacska konyha végéből voltam kénytelen meresztgetni a szemem a tőlem többméternyi távolságban hunyorgó készülék felé, nem is igazán érthettem a népes társaság plafont ostromló boldogságát, Farkast kiáltását a '66-os magyar–brazilon. Az adott körülmények között legfeljebb a hatéves gyermek eredendő igazságérzete miatt zárhattam akkor a szívembe máig ható érvényességgel a nyugatnémet válogatottat, de annyi méltatlankodást hallottam a vb-döntőn megítélt angol gól miatt, hogy amellett már nem lehetett elsiklani fájdalom nélkül.
Az 1970-es mexikói futball-világbajnokság olasz–német elődöntőjéről máig ható élményeket őrzök. Több okból is. Mindenekelőtt azért, mert az a vb volt az első, amelynek minden pillanatát láthattam, miután nem sokkal a rajt előtt szüleim végre beszerezték a család első tv-készülékét. Így nem kellett szomszédolni, ami a különleges idősáv miatt amúgy is körülményes lett volna. Pontosabban kivitelezhetetlen, mivel édesanyám aligha engedett volna el otthonról éjnek idején, tisztességes ember éjszaka senkinek sem megy a nyakára, egy tízéves kölyöknek abban az órában pedig amúgy is ágyban a helye. Ezeken az érveken az sem volt képes puhítani, hogy amúgy egész életét egy futballban élő férj mellett töltötte. Azzal a nyomással viszont nem volt mit kezdenie, hogy akkor itt az ideje a család „megtévésedésének”, és pénzügyminiszteri minőségében beleegyezett a világot jelentő doboz részletfizetésre történő beszerzésébe.A horgolt terítőre helyezett Dacia 3-as fekete-fehér készülék mindenesetre korszakos változásokat hozott az életemben. Négy évvel korábban egy nagyobbacska konyha végéből voltam kénytelen meresztgetni a szemem a tőlem többméternyi távolságban hunyorgó készülék felé, nem is igazán érthettem a népes társaság plafont ostromló boldogságát, Farkast kiáltását a '66-os magyar–brazilon. Az adott körülmények között legfeljebb a hatéves gyermek eredendő igazságérzete miatt zárhattam akkor a szívembe máig ható érvényességgel a nyugatnémet válogatottat, de annyi méltatlankodást hallottam a vb-döntőn megítélt angol gól miatt, hogy amellett már nem lehetett elsiklani fájdalom nélkül.

Négy évvel később már érett tízévesként, az ágyból fel-felugrálva néztem a mexikói meccseket, az összest, és már csak azt nem értettem – de azt egyáltalán nem –, miként lehetséges, hogy a csehszlovák válogatott jutott ki a vb-re és nem a magyar, holott 1969 májusának utolsó vasárnapján saját szememmel láttam a Népstadionban, mennyivel jobbak voltunk. Most, Mexikóban egy csoportban lehetnénk a román válogatottal, és e lehetőségek örökös pikantériáját nem kell ugyebár külön ecsetelnem. Az általános futballélvezet mellett maradt hát a nyugatnémet válogatott, mert szurkolni azért mégiscsak kellett valakinek.

Franz Beckenbauer felkötött vállú produkcióját sokan megénekelték, holott előfordult már hasonló előtte is, utána is, és akár vitát is kezdeményezhetnénk, maradt volna-e a pályán a későbbi „örökös” kapitány, ha előtte Helmut Schön nem meríti ki mindkét cserelehetőségét. De semmiféle mítoszrombolás nem lehet a célunk, főleg, hogy a továbbiakban Ferenc császár meglehetősen sokszor adta tanúbizonyságát minden irányú kivételességének. A mérkőzés izgalmai amúgy is mindent vittek, még olyan „kisegítők” nélkül is, mint a német televíziókommentátor, Ernst Huberty híressé vált felkiáltása: „Schnellinger! Ausgerechnet Schnellinger!” (plasztikus fordításban: éppen Schnellinger!). Szóval anélkül is, hogy tudtam volna, a Milanban futballozó német középhátvéd korábban egyetlen gólt sem rúgott az olasz klub színeiben, de a válogatottban sem, tény, hogy a 90. percben szerzett gól további pokoli izgalmak felé tolta a találkozót. A történeti igazság kedvéért: összességében megérdemelt olasz győzelem és továbbjutás felé.Természetesen senki sem rótta volna fel Beckenbauernek, hogy cserben hagyja a csapatát, ha a 70. percben bekövetkezett vállficam következtében esetleg levonul, a fájdalom, a rögzített váll egyensúlyzavart, további fájdalmas eséseket, ütközéseket valószínűsített. Franz azonban maradt a gyepen, s ezzel a gesztusával is bevonult a történelembe. Mint ahogy szinte mindennel, amibe belevágott. Pályafutása során gyakorlatilag mindent megnyert, amit megnyerhetett, bízhattak rá bármilyen feladatot a pályán, ülhetett le bármelyik csapat kispadjára, vagy irányíthatta egy világbajnokság megszervezését, kezében minden arannyá vált – a szó tényleges és átvitt értelmében egyaránt. Játékosként, edzőként, csapatkapitányként, szövetségi kapitányként. Futballistaként tizenhárom év alatt 13 trófea a Bayern Münchennel, köztük három BEK-győzelem, 103 mérkőzés a Nationalelfben, világbajnoki diadal hazai pályán 1974-ben, egy ezüst- és bronzérem az előző vb-ken. Egyike annak a három futballistennek – Mario Zagallo és Didier Dechamps társaságában –, akik játékosként és szakvezetőként is képesek voltak világbajnoki győzelemre.Ezekben a napokban az életéért küzd, illetve az életéért küzdenek az orvosok. A riadót a Der Spiegel című lap fújta meg, miszerint a 78 éves legenda számára aligha van visszaút, bármilyen apró izgalom végzetes következményekkel járhat. Memóriája és tudata már alig teszi lehetővé a vele való kommunikációt. Már a 2022-es katari világbajnokságra szóló meghívásnak sem tudott eleget tenni, úgy fogalmazott akkor, hogy infarktus érte a jobb szemét, amelyre azóta gyakorlatilag elveszítette a látását.

Ízlelgetem az elszomorító hírt, egyelőre nem vagyok hajlandó elköszönni tőle, aki a futballele­gancia megtestesítője volt, annak a tézisnek a „kivégzője”, mely szerint a középhátvédektől semmilyen építő jellegű megmozdulást nem érdemes elvárni, sőt, egyenesen tiltani kell nekik bármilyen cifrázást. Kaiser Franz viszont a reptéri irányítótornyok magasságába emelt tekintettel lépett ki a hátvédalakzatból a megszerzett labdával. Átadásainak nemcsak szeme volt – hosszas keresgélést igényelne, de érdekes eredményt hozna, hányszor bikázta hátvéd módjára a négy égtáj felé a labdát, személy szerint egyetlen ilyen esetet sem tudok felidézni –, de az ellenfél kapujára is örökös veszélyt jelentett. A Bayern színeiben játszott 427 mérkőzésen szerzett 60 góljának többsége a tizenhatoson kívüli átlövésből született, de láthattunk tőle olyat is, hogy a jobbösszekötő helyén lépett ki a védők közül és lőtte ki tíz méterről a hosszú felső sarkot.A pályán kívül is sok mindenben első volt, például abban, hogy biztosítást kötöttek a lábára – bár a népi legenda szerint Puskás lábát egyenesen „lepecsételték”. Uli Hesse A Császár három élete című könyvéből persze más is kiderül, a legmeglepőbb talán, hogy nyughatatlan személyisége miatt sokan „undeutsch”, azaz „nem németes” jelzővel is illették. A Mick Jagger vagy Grace Jones társaságában átmulatott fiatalkori éjszakák persze mára már legfeljebb irigység forrásai lehetnek, mint ahogy azokat a sárfoltokat is lepörgette róla az idő, amelyek előbb a 2006-os, majd a 2018-as és 2022-es világbajnokság odaítélése során kirobbant pénzügyi és korrupciós botrányok következtében fröccsentek rá. Franz Beckenbauer azonban egyre közelebb van a legfelsőbb ítélőszékhez, bízzuk hát ezeket az ügyeket a végső és örök fórumra.Az elmúlt év utolsó napjaiban a szokásos újévi jókívánságokkal csöngettem meg a hetvenes évek elején kétszeres világbajnok román kézilabda-válogatott egyik meghatározó tagját, Kicsid Gábort. A háromszéki születésű sportember egy ideje daganatos betegséggel küzd, és bár a mindenféle kezelések közötti bizakodó hangulatban találtam, az elmúlás gondolata ott lebegett a mondataink között. Főleg akkor, amikor ama legendás csapat gólzsákjára, a zsibói Birtalan Istvánra terelődött a szó, aki immár hónapok óta egy bukaresti klinika állandó lakója.Azóta is az jár a fejemben, vajon hogyan kellene viszonyulnunk a hasonló helyzetbe kerülő hajdani példaképeinkhez, büszkeségeinkhez – végeredményben saját emlékeinkhez –: a romló egészségi állapot iránti visszafogottsággal, tisztelettel, vagy annak demonstrálásával, hogy most is fogjuk a kezüket, nemcsak sikereik csúcsán kapaszkodtunk beléjük. Jó lenne, ha még egyszer, vagy múló sportdicsőségük, földi létük során először eszünkbe jutnának.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!