A nagybirtokrendszer színe és fonákja – Malonyai Péter publicisztikája

ÓVATOSAN AZ ADATOKKAL, mert a lényeg és a következtetés nem mindig felel meg egymásnak! Düsseldorfban nagy verést kapott a futballválogatott (0–5), miközben az adatokat böngészve látom, hogy az istenített labdabirtoklásban a különbség nem volt olyan nagy (52–48 százalék). Aztán Bosznia-Herce­govina ellen a Puskás Arénában (0–0) már mi voltunk, nagy fölényben (65–35) mégsem nyertünk. Miközben a kapura lövések számában mindkétszer 17 volt a különbség, akkor oda, utána ide.

És hogy vidámabban folytassam, amikor 2022 szeptemberében legyőztük Németországot Lipcsében, túl sokat nem volt nálunk a labda (27 százalék), mégis nyertünk.

Hol az igazság? Leszámítva persze, hogy többnyire a jobb csapat, a jobb futballisták nyernek, ez még akkor is igaz, ha egy meccsen minden megtörténhet.

Noha a nagybirtokrendszer már nem téma (1000 holdnál kezdődik, 1 hold 5754.64 négyzetméter), a futball visszahozta a köztudatba, a labda birtoklásáról szívesebben beszélnek a felkent hozzáértők, mint arról, hogy jól vannak-e felkészítve a játékosok, képességeik, tudásuk alkalmassá teszi-e őket a feladatra. Ezt mi, kívülállók figyeljük, látjuk, a többi ott van az eredményjelzőn.

Nem becsülöm én le a birtoklást. Sőt. Fontos jogi helyzet, ám a definíciójánál már a Czuczor–Fogarasi-féle nyelvi szótárunk (1862) is így fogalmaz: „Valamely jószágnak tettleges birtokban tartása.” A tettlegesség a lényeg, esetünkben az, hogy mit kezd a nála lévő labdával a futballista, a csapat.

Ez is többféleképpen mérhető, legegyszerűbben úgy, hogy melyik csapatnál van többet a labda, magasabb szint, ha az aktív játékot mérik. Meggyőződésem, hogy a statisztikai rendszerek gyorsabban fejlődnek, mint az elemzés képessége, s vele a hitelesség. Hogy hétköznapian közelítsek, a valós eredményt befolyásolhatja az időjárás (hőség, zuhogó eső, fagy), a pálya állapota (méretek, talaj), nem beszélve arról, hogy egy-egy labdarúgó miként tűri, hogy szenzorokkal borítják be a felsőtestét. És akkor még nem szóltam az elemzők szubjektivitásáról. Mert ugyebár adatokról beszélünk, amelyek csoportosíthatók így is, úgy is.

Magukkal a mérésekkel nincs baj, léteznek, amióta csak van közönsége a sportnak. A Nemzeti Sport már 1909 januárjában foglalkozott velük, Paul C. Phillips közleményéből kiderül, hogy atlétikában a sprintereknél 174 centiméter az átlagmagasság, a mellkas a hétköznapinál szélesebb, a felső kar és az alkar nagyobb, az izmok mérete szintén. „Miként a versenylónál” – teszi hozzá Mr. Phillips.

Ez még az a kor, amikor ismeretlen volt a gépi mérés. Nem véletlenül emeli ki a Nemzeti Sport 1924 tavaszán, a svéd atléták olimpiai selejtezőjéről szólva, hogy „szigorú, pontos és megbízható mérések jellemezték a sprintszámokat”. Hogy tudjuk, miről van szó, hozzáteszi: „Ezért nem számolhatok be holmi németországi eredményekről.” De 1931-ben, az úszóbajnokságról tudósítva is azt írja a lap, hogy Bárány István „egyes mérések” szerint 58.8-at úszott 100 gyorson, leszögezve: „Ez lehetséges is.”

Ugorjunk időben és a futballra! Pálfai János, korának jeles futballteoretikusa 1955 őszén felmérte, mennyit futnak legjobb játékosaink egy-egy meccsen. A fedezeteknél Bozsik Józsefet (Bp. Honvéd), Kovács Imrét (MTK), Szojka Ferencet (Salgótarján) és Dékány Ferencet (Bp. Kinizsi) figyelte. A legtöbbet Kovács Imre futotta (2277 méter), ami megmosolyogtató a maiak 10-12 kilométeres átlagához képest, ám más volt a futball, más a feladat. Pálfai ugyanakkor szigorú volt, Kocsis Sándorról, Puskás Ferencről (mindkettő Bp. Honvéd) és Hidegkuti Nándorról (MTK), tehát az Aranycsapat kulcsembereiről megállapította, hogy: „Ha fokoznák futásbeli gyorsaságukat és állóképességüket, sokkal mozgékonyabbakká válnának, és ez – labdakezelési és taktikai tudásukkal párosulva – tovább emelné játékuk színvonalát.”

Az angliai világbajnokságon (1966) már nézték a labdabirtoklást is. Igaz, csak három csapatnál és posztokra lebontva. Ezek szerint a szovjet válogatottban a védőknél (39 százalék), az angolban (37) és a brazilban (40) a csatároknál volt a legtöbbet a labda.

Nálunk a hetvenes évek első felében esett a legtöbb szó a számokról, persze, hogy a követelményrendszer kapcsán. Összehasonlító elemzések nem születtek, de azért kiderült, hogy a jó futballistáknak nem hosszú távon kell a legjobbnak lenniük. A korszakban kiemelkedő Újpesti Dózsában a Bene Ferenc, Dunai II Antal, Fazekas László, Noskó Ernő, Zámbó Sándor ötös a 10x10x30 méteres futásban a kilencedik sorozatban 2:58 percet teljesített, miközben a szintidő 3:20 volt.

Aztán egyre inkább a kiválasztásnál lettek főszereplők a gépek. A KSI tudományos kutatócsoportja 1992-ben már vizsgálta, melyik gyerek alkalmas arra, hogy sokra vigye. Mindez megvéd attól – mondták, hogy „olyanokba öljék a sok pénzt, akikből nem is lehet élsportoló”. Ez nagy spórolás – állították, miközben a mérésekről beismerték, hogy méregdrágák. Ahogy ma sem olcsók, így aztán nem feltétlenül hiteles, hogy, például, ki felel meg egy-egy válogatón, s ki nem. A futballakadémiáknál többnyire kétnapos a kiválasztó, de van, ahol próbaidőszakot kötnek ki. Bennfentesek szerint a mérések elenyészőek – mindent a szemnek, semmit a gépnek.

Egyre inkább elterjedtek itthon a felmérések, 1995-ben Mészöly Kálmán szövetségi kapitány rendelte vizsgálatra a válogatott kerettagokat. Nem volt népszerű vele, a legtöbben lemondták, Istenem, hirtelen beütött egy húzódás, egy nátha. A közegre az is jellemző, hogy amikor egyik játékosa keményen küzdött a futópadon, izzadt rendesen, Mészöly odaszólt neki: „Na, szépen jönnek ki a kisfröccsök…!”

Két évvel később komolyabb lett az ügy, a terhelésélettan nálam talán legnagyobb itthoni hozzáértője, Petrekanits Máté (1949–2022) mérte fel a teljes NB I-es mezőnyt. Nagy hírverést kapott, de az nem került nyilvánosságra, hogy mi volt a felmérés eredménye, milyen állapotban vannak a játékosok. Petrekanits – akit sokan nem szerettek, mert csak az adatoknak hitt – elmondta, hogy az MLSZ edzőbizottsága tiltotta le a publikálást, csak a csapatok edzői kapták meg a végeredményt.

Hogy mit kezdtek vele, sejthető, ám Petrekanits tétele egyszerű, ma is érvényes: „Tudjuk azt, hogy egy középpályásnak mennyit kell futnia. S hogy ehhez milyen élettani paraméterek tartoznak: akár szívműködés, gázcsere, ventilláció, vagy különféle más izomműködés is. Lemérhető, hogy kinek miként működik az izomzata. A csatárok másképpen működnek, mint egy középpályás. Látjuk azt is például egy kapusnál vagy egy belső védőnél, hogy milyen képességekkel kell rendelkeznie, így a szerepkörre is tudunk tanácsot adni.”

Tehát a teendőket személyre szabottan illendő megszabni. Amire van jó példa, persze, hogy Marco Rossi válogatottjánál. Amelynél egy két esztendővel ezelőtti közleményből kiderül, hogy az erőnlétért felelős Schuth Gábor, Szigeti György páros reggeli mérések alapján egyénre szabott napi regenerációs protokollal szolgált a stábnak.

Kétségtelen: a tények makacs dolgok. A közhelyet a legtöbben az egykori „bölcs vezérnek”, Joszif Visszarionovics Sztálinnak tulajdonítják (miközben ő inkább az „Annál rosszabb a tényeknek” mondásra épített), ám John Adams, az Egyesült Államok második elnöke a forrás. Hozzátette, hogy bármik legyenek is óhajaink, vonzalmaink vagy szenvedélyeink, nem fogják megváltoztatni az evidenciákat. Ami esetünkben a látvány.

Így aztán nekem smafu, hogy ki milyen pozícióban futballozik, hány százalék a labdabirtoklás, az a fontos, amit látok. A tudományt nagyra becsülöm, de csak akkor, ha nem hiszi magát mindenhatónak, arra használják, amire való, a segítségre, a háttérre – nem mentegetőzésre.

Ahogy az egykori házassági hirdetések utolsó mondatában állt: „Kalandorok kíméljenek!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!