Lesz változás? – Cselőtei Márk publicisztikája

ÚJABB VÁLOGATOTT NAPOKON VAGYUNK TÚL, ami nekünk javarészt természetesen Magyarország Nemzetek Ligája-szereplését, a hollandok és a bosnyákok elleni csoportmeccset jelentette, ám a nemzetközi sajtó jelentős része más témától izzott. Az NL létrejötte előtt a futballisták és a szakvezetők a jelentéktelen barátságos mérkőzések miatt hőzöngtek, részben ezért hozták létre ezt a tétre menő, emellett persze az Európai Labdarúgó-szövetségnek (UEFA) jelentősen jövedelmező, a szurkolóknak némi izgalmat adó sorozatot, de a probléma ezzel nem oldódott meg.

A kisebb országok játékosai igenis komolyan veszik a Nemzetek Ligáját, hiszen a ligabeosztás miatt jobbára azonos képességű csapatok ellen küzdhetnek, miközben, ha jól teljesítenek (mint a mieink), a nagyok között is megmérethetik magukat, az A-ligában. Ez a legnagyobb nemzetek (legyen az Franciaország, Anglia vagy éppen Németország) sztárjait jóval kevésbé motiválja, hiszen fél gőzzel is úgy szerepelnek, hogy az NL-teljesítmény ne befolyásolja vb-selejtezős kalapbeosztásukat, s bár ha odakerülnek, hajtanak a címért, olyan nagyon a sorozat trófeájának megnyerése sem hozza lázba őket, igazán a nagy tornákra, a világ- és Európa-bajnokságokra készülnek.

Éppen ezért egyre gyakoribb, hogy a Nemzetek Ligája alatti válogatott szüneteket igyekeznek megúszni az elitbe tartozó labdarúgók, ezért egy-egy olykor színlelt sérülés, betegség miatt könnyen mondják le a kerettagságot, aminek persze klubjuk is örül, hiszen az edzőközpontban pihenés közben kisebb esélye van egy súlyos, akár egész idényt is meghatározó sérülésnek. Ékes példa erre az októberi NL-meccseknél Kylian Mbappé esete, aki comb­fájdalma elmúlása után a Real Madridban már csereként és kezdőként is pályára lépett a válogatott szünet előtt, a francia keretbe mégsem került be gyenge formára hivatkozva, de nem ő az egyetlen, aki hasonló okok miatt maradt távol az októberi szereplésektől. Ez a tendencia azonnal jelez egy a Nemzetek Ligáján és a válogatott találkozókon jelentősen túlnyúló, annál fontosabb problémát, a játékosterhelés kérdését.

Az elmúlt években jelentősen megszaporodott azon labdarúgók és vezetőedzők száma, akik a túl sűrű, rengeteg meccset tartalmazó versenynaptárt kritizálták. A világ legjobb szakvezetői közül Carlo Ancelotti, Pep Guardiola és korábban Jürgen Klopp is rendre elmondta véleményét a témában, a focisták mellé állva (és persze saját érdekükben), véleményük szerint ugyanis egy idényben ennyi megrendezett mérkőzés mellett lehetetlen az egészséges regeneráció, a folyamatos csúcsteljesítmény és persze a sérülések elkerülése. Ami a játékosokat illeti, közülük Kevin De Bruyne, Thibaut Courtois, (a közben már visszavonuló) Raphaël Varane vagy épp az idén keresztszalag-szakadást szenvedő, Aranylabda-esélyes Rodri volt a leghangosabb a témában. Mindannyian amondók, az évadonként lejátszott összecsapások számát mielőbb csökkenteni kell, a folyamatos válogatott szünetekből pedig le kell „nyisszantani”. Súlyos sérülést szenvedő kulcsemberéről, Rodriról nemrég ismét nyilatkozott Guardiola, s azzal is előhozakodott, ha senki sem lép az ügyben, a labdarúgóknak sztrájkba kellene lépniük. „Ha azt akarjuk, hogy végre változzon is valami, szükség lesz a játékosokra, a hangjukra, a tetteikre, mert ez csak úgy mehet végbe. A biznisz, amit futballnak hívunk, működik menedzserek, sport­igazgatók, tulajdonosok és a média nélkül, de labdarúgók nélkül nem, őket nem lehet pótolni. Nekik van meg az ehhez kellő erejük. Szükség lenne erre a lépésre, hogy a sportág igazságosabbá, attraktívabbá váljon hosszú távon” – így a Manchester City katalán edzőklasszisa, véleményét osztják a sajtóban és a futballközegben is. Kijelenthetjük tehát, egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a futballisták sztrájkját, a mielőbbi változást sürgetik a sűrű meccsnaptár és a vélhetően abból fakadó növekvő sérülésveszély miatt, ugyanakkor az éremnek ezúttal sem csak egy oldala van.

Mielőtt a másik oldalt megvizsgálnánk, nézzük a tényeket. A legnagyobb csapatok (tehát a Manchester City, a Liverpool, a Real Madrid vagy épp a Bayern München) labdarúgói egy idényben csapatuk állandó sikeressége, a rengeteg versenysorozat miatt már akár hatvan meccset is kénytelenek lejátszani, ha nem szól közbe sérülés, vagy nem pihentetik őket, s ehhez még hozzájönnek a válogatott találkozók, amelyek hetven fölé is tolhatják ezt a számot, plusz ha éppen akad egy nagy torna júniusban (lásd az idei Eb-t), akkor egy-egy évad között mindössze két-három hét szünet van, hiszen valamikor az alapozást, a nyári felkészülést is el kell kezdeni. Rodri példájánál maradva: a spanyol középpályás az elmúlt három idényben minden alkalommal átlépte az ötezer játékpercet és a hatvan lejátszott mérkőzést – mindkettő megdöbbentő adat. A baj az, hogy jelen állás szerint ez a szám a jövőben nemhogy csökkenne, inkább nő a topjátékosoknál, hiszen a megújított Bajnokok Ligájában alapszakaszonként kettővel több találkozót rendeznek, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) létrehozta a 32 csapatos, nyáron rendezendő klubvilágbajnokságot, s a vb-t is 48 válogatottal tartja meg, a Nemzetek Ligájában pedig már nem final fourt, hanem nyolcas döntőt rendeznek. Ezek mind növelik a már így is eléggé zsúfolt programot. Nem véletlen, hogy Javier Tebas, a spanyol liga elnöke felszólította a FIFA-t, a klub-vb-t törölje a versenynaptárból.

A futballisták legfőbb problémáját persze nehéz egzakt számokkal kimutatni, hiszen mentális fáradtságról és megnövekedett sérülésveszélyről szólnak a hírek, de egy-egy adat azért így is beszédes. Egyrészt talán nem véletlen, hogy a minden évben ötezer játékperc felett játszó Rodri egy ütközés nélküli szituációban szenvedett több hónapos kihagyással járó keresztszalag-szakadást, de az ő esetén kívül is megszaporodott a hasonló „balesetek” száma. A topligákban csak október eleje óta több mint 35 sérülést regisztráltak, amelyek jelentős része fáradásos izom- vagy combhajlító-sérülés. Ezt nehéz lenne nem összekötni a sűrű meccsnaptárral.

De nézzük az érem másik oldalát. Egyrészt probléma, hogy nincs egy mindent összefogó, állandó döntési hatáskörű szervezet, mert így az UEFA, a FIFA és az országos szövetségek (például az angol FA) is csak a saját érdekeiket, pénzügyi terjeszkedésük lehetőségeit nézik, amikor létrehoznak egy-egy új sorozatot, vagy egy régiben megnövelik a mérkőzések számát. Másrészt, bár mindannyian a legjobb játékosokra, a legnagyobb sztárokra vagyunk kíváncsiak, amikor elérünk egy-egy versenykiírás végjátékához, az igazság az, hogy a jelentős mérkőzésszám-növekedés kizárólag őket érinti, az élvonalbeli focisták jelentős százalékát nem. A Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) erre vonatkozóan készített júliusban egy tanulmányt, amelyből kiderül, hogy a nemzeti ligakupák jelentős részének eltörlésével, egy-egy kupasorozat átalakításával a legtöbb élvonalbeli európai klubcsapat mérkőzésszáma az elmúlt húsz évben többnyire stagnál, de inkább csökken. Ez annyit tesz, hogy egy spanyol középcsapat vagy egy NB I-es klub futballistája semmivel sem játszik idényenként több mérkőzést, mint az elmúlt öt, tíz, tizenöt évben. 

A probléma tehát csak egy szűk, de aligha elhanyagolható csoportot érint, hiszen a legkiválóbbakról, a legnagyobb sztárokról beszélünk. Itt jön képbe a szurkolói megítélés, a drukkerek ugyanis előszeretettel hivatkoznak a labdarúgók gigantikus fizetésére, a hétköznapi emberekénél jóval fényűzőbb életvitelére, mondván, egy-egy munkahelyen is rengeteget kell dolgozni, mégsem sajnálja őket senki, amiért túl vannak hajszolva. Azt viszont talán ők is elismerik, hogy amikor szeretnének leülni megnézni egy vb-meccset, egy Bajnokok Ligája-döntőt vagy éppen egy Premier League-rangadót, a legjobbakat akarják látni, méghozzá a legjobb formájukban. Ez a kettő nem megy, főleg nem egyszerre, ugyanis ha a meccsterhelés továbbra is nő, nemcsak a sérülésveszély lesz nagyobb, a túlhajszoltságnak a játék minőségére is jelentős a hatása.

A megoldás vélhetően az lenne, ha egyes versenysorozatokat törölnének, vagy csökkentenék a bennük lejátszott mérkőzések számát, de ezt nehéz elképzelni az anyagiak miatt. Jó kérdés, mi történik, ha a játékosok előbb-utóbb tényleg sztrájkba kezdenek, ki fog először lépni és miképpen, de az biztos: a problémával egyre többen, egyre hangosabban foglalkoznak, s az ő hangjuk egyhamar nem fog elhalkulni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!