Levegőt a hobbistáknak! – Csillag Péter publicisztikája

NAGY MÚLTÚ, HAGYOMÁNYOSAN ERŐS budapesti gimnázium sok évtizedes tapasztalattal felvértezett tanára hívott fel a napokban, megosztva velem a kollégái körében is erősödő benyomást: a „sportoló nemzet” helyett egyre inkább az „élsportoló nemzet” fordulat illik manapság a hazai szemléletre. Pedagógusként úgy látja, hogy a sport­egyesületek, utánpótlásképző műhelyek olyan követelményeket támasztanak iskolás korú versenyzőik elé, amelyek nagyon nehezen egyeztethetők össze a tanulói státusból eredő feladataikkal, még kevésbé a sokoldalú személyiség nevelésének igényével. Ha valaki úszni jár, a feszes edzésrend miatt életét teljes medencehosszban elönti a víz; ha valaki versenyszerűen kosárlabdázik, annak egész hete visszhangzik a sűrű labdapattogástól; ha meg valaki futballozik, a végeláthatatlan edzésdömpingtől szinte a feje is labdává fújódik.

Nem így mondta persze a telefonban, sokkal konkrétabb, gyakorlatiasabb példákat hozott fel, kezdve azzal az egyszerű dilemmával, hogy mit tegyen az iskola, ha diákja hetente lobogtatja az egyesületi kikérőt a hétköznapokra szervezett különféle versenyekre, mérkőzésekre. Nyilvánvaló, hogy a maga eszközeivel és a rugalmasság józan határáig igyekszik segíteni a tanuló sporttevékenységét, hiszen az aktív mozgás megkérdőjelezhetetlen érték, a tinédzser mindennapjaiban rendszert, fegyelmet, közösséghez tartozást, fizikai felfrissülést jelent. Egy ponton túl azonban aránytalanná válhat, a fiatal lány vagy fiú életét indokolatlanul korlátozza, tanulmányi előmenetelét gátolja, egyéb érdeklődéseinek kiteljesítését akadályozza.

A tanár, szülő, edző háromszögben a sportkultúra kialakulása óta ott izzik a feszültség, és nem egy, nem két példát ismerünk olyan ambiciózus növendékekről, akiknek tehetsége a bűvös Bermuda-háromszögben nyomtalanul elveszett. Belátás és megértés szükséges ahhoz, hogy a sport­egyesület néha saját rövid távú érdekei ellenében is ösztönözze versenyzője tanulását, az iskola ne szorítsa vakon korlátok közé a sportolni vágyó diákot, a szülő pedig igyekezzen egyensúlyozni, gyermeke teljes körű épülését szem előtt tartva segítsen útmutatással a kényes helyzetekben.

Amióta Ady Lajos, Ady Endre öccse, magyar–latin szakos tanár az 1920-as években debreceni tankerületi főigazgatóként saját hatáskörben betiltotta a futballt, azt is tudjuk, hogy a témában a tanárok ítéletére hagyatkozni nem mindig szerencsés. Ez esetben mégis továbbgondolásra érdemes az említett pedagógusi helyzetjelentés, amelynek külön hitelt ad, hogy megfogalmazója Ady Lajossal ellentétben nemhogy a futball, de semmilyen sport ellen nem harcol – véleményét éppen a kedvtelésből űzött szabadidősport eredeti szellemét hiányolva fogalmazta meg. Miért nem lehetséges olyasmi – idézhetjük a gondolatmenetét –, hogy valaki hétfőn és csütörtökön kézilabdaedzésre jár, kedden úszásra, szerdán zongorára, pénteken meg repülőgép-modellező körbe? A kérdés jogos, hiszen magunk körül is mind gyakrabban azt látjuk, hogy ha egy tizenéves versenyszerűen sportol, annak a szabadidejét majdhogynem teljesen felemészti a tevékenység: heti öt edzés, hétvégén verseny vagy meccs, aztán tanuljon, zongorázzon, modellezzen az, akinek heti nyolc napja van!

A kép persze némely esetben árnyaltabb ennél, voltak és vannak, akik a fokozott terhelést kitartóan viselve képesek egyszerre több területen helytállni és kamatoztatni képességeiket. Léteznek egyetemet végzett olimpikonok, művészi hajlammal megáldott bajnokok, pályafutásuk után civil képzettségüket hasznosító sportolók. Ám az említett mintákkal észrevétlenül máris áttévedtünk a professzionális sport térfelére, miközben az eredeti felvetés éppen az amatőr és az élsport közötti válaszvonal elmosódását nehezményezte az utánpótlás-korosztályban.

Természetes ugyanis, hogy ha eltökélt, szorgalmas, céltudatos és talentumai alapján reményteljes fiatal magas szintű sportolói pályáról álmodik, akkor terve végrehajtásáért áldozatot kell hoznia. Hajnalban kelni, naponta edzeni, lemondani hétvégékről, barátokkal töltött időről, a tinédzserévek ezer csábításáról. Mi több, bizonyos nívó felett előfordul, hogy az illető kénytelen az iskolai kereteken is lazítani, egyéni tanrenddel, magántanulói helyzettel, intézményváltással. Mindezt annak érdekében, hogy egy napon sportága legjobbjai között, a sportolással egzisztenciát teremtve készülhessen országos bajnokságra, vb-re, olimpiára. Ez a profi világ szereplőinek és jelöltjeinek az útja.

Mit csináljon azonban a középiskolás diák, aki orvosnak, ügyvédnek, mérnöknek, tanárnak vagy informatikusnak készül, elsődleges motivációja az iskolapadhoz köti, de közben a sportot sem hagyná el? Szeret focizni, kosarazni vagy pingpongozni, szívesen játszik mérkőzéseket egyesületi színekben, részt vesz edzéseken, de emellett élné az életét a maga teljességében és sokszínűségével: zenével, művészettel, olvasással, színházzal, múzeummal, szórakozással, kirándulással, utazással. Egyre általánosabb tapasztalat, hogy sportolás terén köztes út nemigen járható. Vagy orrvérzésig csinálja valaki, vagy sehogy.

A futballban a jelenség még inkább érvényesül, ma a fővárosban szinte lehetetlen olyan klubot találni, amely középiskolás korosztályban lehetőséget kínál a hobbiból űzött, heti két vagy három edzéssel járó örömfocira. Talán a fokozott versenyhelyzet, az egyesületek közötti hajsza, az állami forintokért zajló versenyfutás az oka, hogy a tempóból nem lehet visszavenni, aki lassít, piacképességét veszélyezteti. A végletekig telített edzés- és meccsnaptár viszont nem csupán az iskola szempontjaival ütközik, de éppen az érintett fiatal hobbisportolót kényszeríti arra, hogy feláldozza mindennapjainak sokféleségét. A monoton zakatolás vége pedig sajnálatosan sok esetben csömör, kiégettség, közöny. A lélektani hatás ilyenkor ellenkezik a testmozgás eredeti céljával, a sportolás természetes ösztönzésével alig-alig összeegyeztethető, örömtelen és szenvtelen taposómalomban idővel maga az ifjú sportoló őrlődik fel. Aligha véletlen, hogy például labdarúgásban a tizennégy éves korig érzékelhető korosztályos bővülés után éppen a középiskolás évek során figyelhető meg a legnagyobb lemorzsolódás.

Távoli a párhuzam, de ha mintákat keresünk, nem árt újra és újra visszanyúlni az amatőr sport­élet paradicsomi őskorszakához, a 19. és a 20. század fordulójához. Életutak sorát eleveníthetnénk fel a sokoldalúság szemléltetésére, most szinte véletlenszerűen ragadunk ki hármat a legismertebbek közül. Hajós Alfréd úszóként 1896-ban megnyerte Magyarország első két olimpiai címét, futballban tagja volt 1901-ben és 1902-ben a bajnok BTC együttesének, később játékvezető lett, kitűnően teljesített atlétikában és tornában is, kipróbálta magát az újságírásban, míg az ország egyik legjobb építészmérnökeként olyan épületek tervezése fűződik a nevéhez, mint a margitszigeti uszoda, a debreceni Aranybika szálló vagy a miskolci Weidlich-palota, nem mellesleg Lauber Dezsővel közös nemzeti stadiontervével 1924-ben olimpiai második helyet érdemelt ki. Borbás Gáspár, a magyar futballválogatott első góljának szerzője az FTC ötszörös bajnok balszélsője volt, mellette atlétaként helyet kapott az olimpiai keretben, jogi végzettségét pedig megbecsült fővárosi ügyészként és ügyvédként bontakoztatta ki. Manno Miltiades a BTC labdarúgójaként elnyerte az első két bajnokság gólkirályi címét, ragyogó eredményeket ért el úszásban, atlétikában, evezésben, kerékpárban, síelésben, ám grafikusként, plakátrajzolóként és képzőművészként is rendkívül tehetségesnek bizonyult, ő rajzolta a Fradi-sast, Birkózók című szobrával az 1932-es olimpia szellemi játékain második helyet nyert.

Eljátszhatunk a gondolattal: vajon mire vitték volna a századelő polihisztorai, allround sport­emberei, tehetségüket mindenre nyitott szellemben kibontakoztató fiataljai, ha bekerülnek korunk utánpótlásképzésének darálójába?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!