Messi nélkül a világ – Csinta Samu publicisztikája

 
EGY EGÉSZ BAJNOKSÁG LEÁLLT Lionel Messi miatt az elmúlt hétvégén. Ezen legfeljebb a beteges Messi-gyűlölők lepődhettek meg – van belőlük, számomra az idők végezetéig érthetetlen módon –, holott némi túlzással rövid időre a földgolyót is megállíthatták volna, hadd szálljon ki, aki a továbbiakban nem akarja a korszakos argentin futballzseni nélküli futballélet levegőjét szívni. Mert a nyolcszoros aranylabdás, világbajnok és vb-ezüstérmes, három vb-döntőn pályára lépő, négyszeres Bajnokok-Ligája-győztes játékos ugyan vélhetően kitölti az Inter Miamihoz kötődő, 2028 végéig érvényes szerződését, a válogatottól való visszavonulásával mindenki megértheti, hogy lassan vége. Messi tiszteletére a mérkőzések 10. percében – minden bizonnyal kitalálták: a mezszámára utalva – leálltak a minden szintű argentin futballbajnokság mérkőzései, a jelenlevők egyperces tapssal köszönték meg a csatár válogatottbeli szolgálatait.

Persze miért ne köszönhetne el a válogatottságtól egy 39 éves játékos? Ez az életkor legfeljebb a kapusok esetében tűnik „tolerálhatónak”, egy mezőnyjátékosnál más ritmusban darálja az időt a testi kontaktust bármelyik pillanatban valószínűsítő igénybevétel – hogy egyéb tényezőkről ne beszéljünk. Messi amúgy már másodszor mondta le a válogatottságot, először 2016-ban, azt követően, hogy Argentína tizenegyespárbajban kikapott Chilétől a Copa América döntőjében, az egyik hibázó éppen ő volt. A magam fényévnyi alulnézetéből is érteni véltem a csalódottságát, amit önmagában nem tekintettem a két évvel korábbi brazíliai vb-döntőben a németekkel szembeni hosszabbításban elszenvedett vereséghez mérhetőnek, halmazati elemként azonban egyértelműen értékelhető volt. A minden egyéb fronton elért sikerek ellenére ugyanis Messi korszakalkotó pályafutását sokan éppen azzal kérdőjelezték meg, hogy „nagy futballistaként” országa válogatottját képtelen világbajnoki címig vezetni. Lásd Pelé, lásd Maradona. Ami ugyan nem lesöpörhető érv, de hát sokkal kevesebb nagy formátumú játékos sikerlistájáról maradt le a Világkupa magasba emelésének pillanata, mint ahánynak megadatott ez a katarzis.

Nyilván nemcsak a tamáskodók, hanem Argentínában is mindenki ezt várta tőle. Bizony nehéz teher lehetett, de legalább olyan mértékben motiváló tényező is, amit egy akkor még alig 29 éves, azaz ereje teljében lévő futballista nem hagyhat figyelmen kívül. Szóval Messi visszavonta lemondását – és milyen jól tette! Négy éve Dohában, a nagy beteljesülés pillanatában már különösebb kritikai felhangok nélkül megtehette volna, de Lionel Scaloni együttesének játéka akkor már olyan mértékben alapult Messi egyre higgadtabb tudására, hogy hazaárulásszámba ment volna akkor kilépni.

És így jutottunk el az amerikai világbajnokság döntőjéig, amelyben Messinek már nem adatott meg a dicsőségteljes, de talán még a méltányos búcsú lehetősége sem. A spanyol válogatott olyannyira kíméletlen tükröt állított az argentinok elé, hogy abból csak dühös vagy könnyes arcok tekinthettek vissza. A dühöngőket elítéltük, és elítélték őket szervezeti szinten is, de személy szerint egy idő után már csak azért szorítottam, hogy ebben a már-már megalázó helyzetben Messit nehogy a dühe vezérelje. Megúsztuk, megúszta, így most ebben a tekintetben is tiszta lelkiismerettel tapsolhatunk a nemzetközi porondról elköszönőnek.

Pályáját ezernyi reflektor bevilágította már ezernyi szögből, az összképhez roppant nehéz lenne bármilyen pluszt hozzátenni. Személyes szerencsém, hogy jelen lehettem első válogatottságánál 2005. augusztus 17-én Budapesten. Zsenialitásának híre a 18 éves Messi előtt járt – akkor már egy trófea is hitelesítette csodagyerek hírét, friss U20-as világbajnokként érkezett a magyar fővárosba –, ezért aztán pályára lépését sokkal nagyobb érdeklődés kísérte, mint amennyi a cseréknek általában dukál. Jelenléte annak ellenére sem nevezhető átsuhanó jelenségnek, hogy mindössze egy percet töltött a pályán, miután piros lapot érő könyökléssel igyekezett lerázni magáról az őt tépő-rángató Vanczákot. Álságos lenne azt állítani, hogy ennek ellenére már akkor látszott kivételes tehetsége, bár épp a magyar hátvéd lehetett az első ellenfél, aki hivatalos nemzetközi mérkőzésen szembesült a robbanásszerű gyorsulással, ami aztán Messi egyik legjellemzőbb mozdulatává vált.

De valóban: mitől volt ennyire jó az amúgy apró argentin, akinek épp alacsony termetét gúnyolták a sarkáig sem érők? Talán csak fejjátékban nem tartozott a világelithez, cselezésben és passzolásban viszont egyértelműen igen, ezt megspékelve a pályafutása során szerzett több mint 900 góllal. Közülük 74-et szabadrúgásból szerzett – Diego Maradona kezdeti útmutatása alapján folyamatosan tökéletesítette a végrehajtásukat –, ezzel a futballtörténelem második legeredményesebb szabadrúgáslövője pillanatnyilag holtversenyben a brazil Jair Rosa Pintóval. Valami pedig azt súgja, hogy a jelenlegi csúcstartó, az ugyancsak brazil Juninho Pernambucano 77 gólos rekordja sem éli túl Messi aktív éveit. A számokon túl pedig ott van a sztárallűröket nélkülöző vezéregyéniség, aki szükség esetén hátára veszi a csapatot, miközben arról sem feledkezik meg, hogy magasan képzett társak veszik körül készen arra, hogy kiegészítsék briliáns tudását. Hiszen minden gólpasszhoz kell egy társ, aki gólt rúg belőle, és minden gólhoz kell valaki, aki előkészíti.

A Cristiano Ronaldóval való állandó összevetés végigkísérte a pályáját. Erre két megalapozott magyarázat kétségkívül kínálkozik: egyrészt ugyanazon korban élnek és alkotnak, ugyanakkor abban a korban, amelyben egyre több statisztikai adat mérése vált lehetségessé, egyre inkább lehetővé téve a különböző „almák” objektívnek tűnő összevetését. Messi számára többnyire tükörként funkcionált ez a folyamatosan túltolt összehasonlítás, az azt övező provokációk nem rántották be kártékony nyilatkozatcsatákba.

Az örökség amúgy is túlmutat a statisztikákon. Ahogy a Clarín című argentin lap fogalmazott, a Scaloni-időszak vezéregyéniségeként Messi generációkat kötött össze. Kezdetben együtt kellett élnie azzal, hogy állandóan Maradonához mérték – akinek tízes mezét vissza akarták vonultatni –, sokan még a hazája iránti elkötelezettségét is megkérdőjelezték. A 2020-as években viszont már egyértelműen az új nemzedék vezérévé vált, játékosoké és szurkolóké egyaránt. Ugyanakkor folyamatosan meg kellett küzdenie a hosszú időn át unalomig ismételgetett kérdéssel: mikor nyer már végre valamit a válogatottal?

Katar után egy másik kérdés vált visszatérővé: meddig játszik még a válogatottban? Most már megint más a kérdés: mire megy az argentin válogatott Messi nélkül? „Huszonegy éven keresztül Argentína mindig tudta, kihez forduljon. Mostantól meg kell tanulnunk utat keresni nélküle” – írta a Clarín. És hasonló reakciók a világ minden pontjáról sorjáznak, hiszen Messi már régóta a világ labdarúgásáé. Visszavonulása több szurkolói generáció számára lezár egy korszakot, amelyet az argentin csodával azonosítottak. 

„Eltelt már egy kis idő a világbajnoki döntő óta, és sok gondolkodás után szeretném mindenkinek bejelenteni, hogy visszavonulok a válogatottságtól…” – állt Messi augusztus 31-i Instagram-bejegyzésében. Azóta emésztgeti a világ az üzenetet, amire számított ugyan, mégis váratlanul érte. Olyan nemzetközi pályafutás végén, amely egy buta gesztussal indult, és dicsőséges pillanatokon keresztül érkezett el a végállomáshoz. A szerelvény már nélküle visz tovább bennünket.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!