Kő András interjúkötete formájában és témájában sem számított újdonságnak 1987 Magyarországán, hiszen nyolc évvel megelőzte a sportra „szakosodott” rádiós és televíziós újságírók visszaemlékezéseit összegyűjtő Foglalkozásunk: sportriporter című kiadvány. A hiánypótlás kritériumának mégis messzemenően eleget tett, Kő beszélgetőpartnerei ugyanis a nyomtatott sajtó virtuózai közül kerültek ki, márpedig a tollforgatók a sportújságíró-társadalmon belül egy kevésbé ismert, a szerző megfogalmazása szerint valamiféle miszticizmus által körüllengett kasztot alkotnak, amióta csak a műfaj létezik.Kő András interjúkötete formájában és témájában sem számított újdonságnak 1987 Magyarországán, hiszen nyolc évvel megelőzte a sportra „szakosodott” rádiós és televíziós újságírók visszaemlékezéseit összegyűjtő Foglalkozásunk: sportriporter című kiadvány. A hiánypótlás kritériumának mégis messzemenően eleget tett, Kő beszélgetőpartnerei ugyanis a nyomtatott sajtó virtuózai közül kerültek ki, márpedig a tollforgatók a sportújságíró-társadalmon belül egy kevésbé ismert, a szerző megfogalmazása szerint valamiféle miszticizmus által körüllengett kasztot alkotnak, amióta csak a műfaj létezik.
Kő András célja, hogy futballcsapatnyi interjúalanya révén legalább átvitt értelemben arcot adjon a sportriporteri szakma arctalan és hangtalan, csak névvel vagy monogrammal jelölt művelőinek. Eltérő korú és habitusú emberek a kötet szereplői, és épp elegen vannak ahhoz, hogy az újságírói hivatás filozófiájáról, munkamódszereiről és etikájáról is a legszélesebb skálán mozgó véleményeket ismertessék meg az olvasóval. Kocsis L. Mihály például arra esküszik, a riporter tartsa meg a három lépés távolságot a sportolóval – Szombathy István ennek homlokegyenest az ellenkezőjére. Zsolt Róbert inkább nem ír meg egy kényes ügyet, ha úgy véli, ártana vele, s így van ezzel a „széplelkű” Peterdi Pál is – nem úgy Vándor Kálmán („Ha igaz, hogy egy újságírónak minden szarba bele kell ütnie az orrát, akkor én tökéletes újságíró vagyok”) vagy Bocsák Miklós, aki a „botránykönyvszerző” billogot is vállalja, ha kell.
Szintén a teljes köteten átívelő kérdés, hogy hol lehet elhelyezni a sportújságírás társadalmi presztízsét.
Az egy hónapja elhunyt „interjúkirály”, Szegő András felidézi, ahogy Baló György korholta: megbocsáthatatlan, hogy sportriporterségre adta a fejét, ő ugyanis sokkal értékesebb ember ennél – ilyen kijelentésre aligha csak az önérzetesebb sportrajongók szemöldöke szökik fel. Hámori Tibor trófeaként sorolhatja világhíres interjúalanyait, ám ez nem kárpótolja azért, hogy a magyar állam levegőnek nézi őt és kollégáit, Rózsa Ferenc-díjjal csak elvétve (kétszer) ismert el sportriportert. Az újságírószakma pedig mostohagyermekeinek tekinti a „sportosokat”, Szombathy szerint azért, mert irigységet szült, hogy ők mindig is sokkal többet utazhattak. Ám aki azt gondolja, a dac megbonthatatlan egységbe kovácsolja a sportújságírói közösséget, téved. Nem indokolatlan Kő mindenkinek feltett kérdése, miszerint vannak-e haragosaik pályatársaik között – akkor sem, ha az interjúalanyok zöme úgy válaszol: ugyan, dehogy. Egy kis adalék ehhez: már a Zsolt Róbert által élete fő művének tartott Labdarúgók, sportolók címe is a futballisták és a más sportágat űzők közti ellentétet, rivalizálást juttatja eszünkbe, s bizony, Dávid Sándor egy pikírt megjegyzése arról árulkodik, ettől a feszültségtől olykor az újságírók se tudják függetleníteni magukat.
Az, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág, természetesen csak bizonyos történelmi-politikai feltételek teljesülése mellett érvényes, s a sportújságírók „hatalma” egyébként is jóval korlátozottabb, mint politikával foglalkozó kollégáiké – köztársasági elnököt nem, csak szövetségi kapitányt tudnak megbuktatni. A szakma doyenje, Feleki László élete és a rendszer alkonyán, a mexikói világbajnokság kudarcának és Mezey György leváltásának friss élményével a háta mögött tekint vissza azokra az időkre, amikor még ez sem volt igaz: miután a Népsport főszerkesztőjeként az 1954-es vb-t követően kritizálta Sebes egy-két döntését, neki kellett vennie a kalapját, nem a kapitánynak. Nem Feleki a kötet egyetlen szereplője, aki bírálja az ötvenes évek sajtóját (vagy akkori önmagát, mint Zsolt Róbert: „Én 1956-ig sokat hazudtam” ), így tesz pl. a hozzá hasonlóan magát edzőként is kipróbáló Németh Gyula is (tegyük hozzá: a késő Kádár-kor sajtóviszonyait cseppet sem idealizálva, sőt!), ám elsősorban neki köszönhető, hogy a könyv kis magyar sajtótörténeti körképnek sem utolsó. A teljes 20. század tanújaként megkérdőjelezhetetlen hitellel beszél – van is miről.
Igazán mély gondolatokból sincs hiány, a Kocsis L. Mihállyal feljegyzett beszélgetés mélyinterjú a javából, aligha véletlen, hogy a kötetet lezáró „akasztják a hóhért” játékban Kocsis Kő partnere.
Teljesült-e a szerzői szándék, arcot kaptak a magyar nyomtatott sportsajtó legjobbjai? Ha azt vesszük, hogy például Bocsák Miklósnak korábban csak a nevét ismerte az olvasó, de e könyv után már azt is tudja róla, hogy fürdőnadrágban kérte meg a felesége kezét, a válasz maga a boldogító igen!
(Kő András: Amiről a sportújságírók hallgatnak, Sport, 1987)
Mese a humanista edzőről – szépprózát ihletett a tragikus sorsú Egri-Erbstein Ernő története |
Sportkönyv a kandalló mellé – bevezetés a vadvízi úszás rejtelmeibe |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 2-i lapszámában jelent meg.)