Játszd újra, Szoboszlai! – Thury Gábor publicisztikája

Jó lenne újra gyereknek lenni! No nem azért, mintha visszasírnám a fiatalságomat – hanem abból a prózai okból, ismét van magyar futballista, akiért lehet rajongani. Végre! Rengeteg kis srácot, mit kis srácot, egész családokat látni Szoboszlai Dominik mezében.

Az Illés együttes először az 1968-as táncdalfesztiválon hallott dalával – Amikor én még kissrác voltam – megidézem az ifjúságomat, már ami a labdarúgás szeretetét illeti. Ezt azért írom le, mert noha Lionel Messit és Cristiano Ronaldót kiváló futballistának tartom, mindig feszengtem, amikor gyerekek tucatjait láttam a mezükbe bújva. Miért nem lehet honi játékoshoz kötődni? A válasz korszakoktól függően más és más volt.

Kezdem az Aranycsapattal: az vitán felül állt, Puskásékat mindenki imádta, csakhogy az 1956-os forradalmat követő emigráció – ahogyan akkoriban nevezték, disszidálás – következtében a politika más fénytörésbe helyezte a karrierjüket. S ami még nagyon fontos tényező, Puskás Ferenc generációjától Törőcsik Andráséig bezárólag nemigen volt divat a mezek viselése – azért, mert a merchan­dising ismeretlen fogalom volt. A sport, azon belül a futball szórakoztató tevékenységnek minősült „csupán”, nem pedig a szórakoztatóipar részének. Hogy mekkora az értéke egy Aranycsapat-tag mezének? Tímár Péter 6:3 avagy, Játszd újra, Tutti filmjében a főhős Hidegkuti Nándor az 1953-as londoni angol–magyaron viselt 9-es mezére bukkan, s ez meghatározza az életét. Amúgy a hatvanas-hetvenes években felnövő generáció hivatalosan nem tudhatta, ki is Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán, azt is sikerült majdnem eltitkolni, hogy az 1960-as BEK-döntőben a Real Madrid 7:3-ra verte meg az Eintracht Frankfurtot Puskás máig rekordnak számító négy (!) góljával. Más kérdés, hogy a Surányi fivérek Aranycsapat című filmje (1982) legalább emberközelbe hozta a Spanyolországban sztárként kezelt magyarokat. Ennek ellenére kétkedve fogadtam apám megjegyzését, hogy a Panchót Madridban körülvevő őrület alanya Barcelonában Kubala László. A kilencvenes évek elején megadatott találkozni vele egy Barcelona–Real Madrid után, nem vicc, lépni nem lehetett a rajongóktól, nemhogy beszélgetni vele. Ő kérte meg a katalánokat, hogy hagyjanak minket fél órára magunkra...

Mivel régebben a sportág korántsem volt akkor üzlet, mint manapság, a televízió sem érdeklődött különösebben (Magyarországon sem). Ezért csak újságokból, ilyen-olyan hírekből lehetett megtudni, ki is Luis Suárez vagy Alfredo Di Stéfano. Valós képességükről kevés volt az ismeret, mert úgymond nem voltak a látókörünkben – legfeljebb a gombfocicsapatban. Felvetődik a kérdés: hiányoztak-e? Ebben sem vagyok biztos, mert a hatvanas években a honi pályákon Albert Flórián, Varga Zoltán, Bene Ferenc, Göröcs János, Farkas János rúgta a labdát. De rajtuk kívül számos olyan spíler volt, akikért egy kisgyereknek rajongani lehetett. Csak a példa kedvéért: ott volt a két kiváló, alacsony termetű szélső, Sándor Károly és Fenyvesi Máté.

Hogy mennyire más volt minden? Az 1962-es vb után kaptam egy könyvet: Barcs Sándor A magyar csapattal Chilében. Azon túl, hogy faltam a történéseket, megtudtam, már spanyol válogatottként Puskás ellátogatott válogatottunk szálláshelyére, Rengóba. Ebből – apám segítségével – azt a következtetést vontam le, Öcsit a futballisták kedvelik, csak a rendszer nem. Az akkori menőkről például az derült ki a kötetből, hogy Bobby Charlton az angolok egyik meccsén nem tudta beadni a szögletet, mert egy kóbor kutya megzavarta ebben, mint ahogyan az említett műben egy fénykép nem az ördöngösen cselező Garrinchát örökítette meg, hanem a szintén egy, a pályára tévedő ebet megszelídítő jobbszélsőt. Aztán persze három évvel később úgy hozta az élet, hogy Bobby Charlton 1965-ben a VVK elődöntőjében a Manchester United együttesével a Népstadionban lépett pályára (kétszer is), de kit érdekelt az egy évvel később az angolokkal világbajnok és aranylabdás kopaszodó zseni, amikor Karába János akkora gólt lőtt, hogy az egész ország arról beszélt, és a Fradi a döntőbe jutott. Magunk közt szólva Albert és Charlton mellett még két aranylabdást láthattunk, az északír George Bestet (1968) és a skót Denis Law-t (1964), de magyar kölyökként csak vonogattam a vállam, hol vannak ők Varga Zoltánhoz és Rákosi Gyulához képest? Albertről nem is beszélve... Az angol srácok meg nyilván úgy gondolták, mit nekik Albert, Bene, Farkas – mondjuk az 1966-os magyar–brazil (3:1) után gondolkodóba eshettek... –, amikor van Bestjük, Charltonjuk.

De nem ragadnék le a Fradinál, Sándor Károllyal az MTK 1964-ben KEK-finálét játszott, egy évvel később a Győr a BEK-elődöntőben esett ki a Benficával szemben, a Farkas-, Mészöly-féle Vasast a BEK-negyeddöntőben ugyancsak Eusébio Benficája verte ki 1968-ban (viszont az 1966-os vb-t is ideszámítva legalább láthattuk, Eusébio nem véletlenül kapott Aranylabdát 1965-ben...), s ha már az 1968-as évszám: az FTC a VVK-döntőben nem tudta legyűrni a Leedset, majd az egy évvel későbbi fináléban a Dózsa nem bírt a Newcastle-lal. De az 1969-es esztendő abból a szempontból is érdekes, hogy alig néhány hónapra voltunk a magyar futball Mohácsaként emlegetett a marseille-i kudarctól.
A hetvenes évek némi nyitottságot hoztak, legalábbis abban a tekintetben, hogy beszivárgott a külföldi szaksajtó. Itt-ott hozzá lehetett jutni a ­France­ Football egy-egy példányához vagy a Kickerhez. No meg persze a tv-közvetítések elterjedése rengeteget számított: Franz Beckenbauer vagy Michel Platini, ha nem is lett családtag, de fel-felbukkant. Itthon az évtized közepén többek között befutott Nyilasi Tibor (Ferencváros) és Törőcsik András (Újpesti Dózsa), nem mellékesen két torna kihagyásával ott lehettünk az 1978-as vb-n. Nyílt és Törőt nagy szeretet övezte, mégsem mondható, hogy sztárkultusz vette volna őket körül. Két okból sem: az épülő szocializmus ideálja a közösséget építő embert helyezte a fókuszba, s ugyan a szurkolók ilyen-olyan tárgyakat vehettek már a klub ajándékboltjában, de a nevükkel ellátott mezeket nem, a merchandising még gyerekcipőben járt. A mai napig nem felejtem Dunai Antal Törővel kapcsolatos mondását: nekünk már jóval korábban megvolt a Messink, Törőcsik Andrásnak hívták. Továbbá ifiedzője, Mezey György kijelentette, Diego Maradonánál is jobb képességekkel áldotta meg a sors.

Pelé zsenialitása még nem, de Maradonáé már elterjedt a köztudatban. A Fekete Gyöngyszemről a rendszeresen dél-amerikai túrán részt vevő Vasas-futballisták áradoztak, az argentin zseni viszont már-már termék lett a piacosított sportágban – ám ez a folyamat leginkább az 1985-ben született Ronaldo és Messi (1987) regnálásával erősödött fel. A média, felismerve kivételes képességeiket, felkarolta őket, a biznisz pedig szinte minden megnyilvánulásukat a pénzcsinálásnak rendelte alá, ennek egyik következményeként lurkók és már nem is annyira lurkók flangáltak csapatostul a mezükben, de felismerve a mezeladásban rejlő üzleti lehetőségeket, az átigazolásokat is inkább a profitmaximálásnak rendelték alá. Mindeközben idehaza Gera Zoltánnal (1979), később Dzsudzsák Balázzsal (1986) lehetett azonosítani a labdarúgást, korábban talán a Herthá­nál szinte családtaggá váló Dárdai Pállal (1976), de utóbbi nem sztártípus, a 109-szeres Dzsudzsák pályaíve megtört, az elkallódás határáról óriási akaraterővel visszakászálódó, 97-szeres válogatott ösztönös tehetség Gera pedig nem nagycsapattal (Fulham) jutott az Európa-liga döntőjébe.

Most végre minden klappolni látszik: a 22 évesen sztárcsapatba igazoló Szoboszlai Dominik liverpooli mezében tucatszám ülnek a lelátón a Puskás Arénában, ennél idillibb állapotot már csak az jelentene, ha magyar klasszis(ok) honi klubban rúgná(k) a labdát...
Jó lenne újra gyereknek lenni! No nem azért, mintha visszasírnám a fiatalságomat – hanem abból a prózai okból, ismét van magyar futballista, akiért lehet rajongani. Végre! Rengeteg kis srácot, mit kis srácot, egész családokat látni Szoboszlai Dominik mezében.

Az Illés együttes először az 1968-as táncdalfesztiválon hallott dalával – Amikor én még kissrác voltam – megidézem az ifjúságomat, már ami a labdarúgás szeretetét illeti. Ezt azért írom le, mert noha Lionel Messit és Cristiano Ronaldót kiváló futballistának tartom, mindig feszengtem, amikor gyerekek tucatjait láttam a mezükbe bújva. Miért nem lehet honi játékoshoz kötődni? A válasz korszakoktól függően más és más volt.

Kezdem az Aranycsapattal: az vitán felül állt, Puskásékat mindenki imádta, csakhogy az 1956-os forradalmat követő emigráció – ahogyan akkoriban nevezték, disszidálás – következtében a politika más fénytörésbe helyezte a karrierjüket. S ami még nagyon fontos tényező, Puskás Ferenc generációjától Törőcsik Andráséig bezárólag nemigen volt divat a mezek viselése – azért, mert a merchan­dising ismeretlen fogalom volt. A sport, azon belül a futball szórakoztató tevékenységnek minősült „csupán”, nem pedig a szórakoztatóipar részének. Hogy mekkora az értéke egy Aranycsapat-tag mezének? Tímár Péter 6:3 avagy, Játszd újra, Tutti filmjében a főhős Hidegkuti Nándor az 1953-as londoni angol–magyaron viselt 9-es mezére bukkan, s ez meghatározza az életét. Amúgy a hatvanas-hetvenes években felnövő generáció hivatalosan nem tudhatta, ki is Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán, azt is sikerült majdnem eltitkolni, hogy az 1960-as BEK-döntőben a Real Madrid 7:3-ra verte meg az Eintracht Frankfurtot Puskás máig rekordnak számító négy (!) góljával. Más kérdés, hogy a Surányi fivérek Aranycsapat című filmje (1982) legalább emberközelbe hozta a Spanyolországban sztárként kezelt magyarokat. Ennek ellenére kétkedve fogadtam apám megjegyzését, hogy a Panchót Madridban körülvevő őrület alanya Barcelonában Kubala László. A kilencvenes évek elején megadatott találkozni vele egy Barcelona–Real Madrid után, nem vicc, lépni nem lehetett a rajongóktól, nemhogy beszélgetni vele. Ő kérte meg a katalánokat, hogy hagyjanak minket fél órára magunkra...

Mivel régebben a sportág korántsem volt akkor üzlet, mint manapság, a televízió sem érdeklődött különösebben (Magyarországon sem). Ezért csak újságokból, ilyen-olyan hírekből lehetett megtudni, ki is Luis Suárez vagy Alfredo Di Stéfano. Valós képességükről kevés volt az ismeret, mert úgymond nem voltak a látókörünkben – legfeljebb a gombfocicsapatban. Felvetődik a kérdés: hiányoztak-e? Ebben sem vagyok biztos, mert a hatvanas években a honi pályákon Albert Flórián, Varga Zoltán, Bene Ferenc, Göröcs János, Farkas János rúgta a labdát. De rajtuk kívül számos olyan spíler volt, akikért egy kisgyereknek rajongani lehetett. Csak a példa kedvéért: ott volt a két kiváló, alacsony termetű szélső, Sándor Károly és Fenyvesi Máté.

Hogy mennyire más volt minden? Az 1962-es vb után kaptam egy könyvet: Barcs Sándor A magyar csapattal Chilében. Azon túl, hogy faltam a történéseket, megtudtam, már spanyol válogatottként Puskás ellátogatott válogatottunk szálláshelyére, Rengóba. Ebből – apám segítségével – azt a következtetést vontam le, Öcsit a futballisták kedvelik, csak a rendszer nem. Az akkori menőkről például az derült ki a kötetből, hogy Bobby Charlton az angolok egyik meccsén nem tudta beadni a szögletet, mert egy kóbor kutya megzavarta ebben, mint ahogyan az említett műben egy fénykép nem az ördöngösen cselező Garrinchát örökítette meg, hanem a szintén egy, a pályára tévedő ebet megszelídítő jobbszélsőt. Aztán persze három évvel később úgy hozta az élet, hogy Bobby Charlton 1965-ben a VVK elődöntőjében a Manchester United együttesével a Népstadionban lépett pályára (kétszer is), de kit érdekelt az egy évvel később az angolokkal világbajnok és aranylabdás kopaszodó zseni, amikor Karába János akkora gólt lőtt, hogy az egész ország arról beszélt, és a Fradi a döntőbe jutott. Magunk közt szólva Albert és Charlton mellett még két aranylabdást láthattunk, az északír George Bestet (1968) és a skót Denis Law-t (1964), de magyar kölyökként csak vonogattam a vállam, hol vannak ők Varga Zoltánhoz és Rákosi Gyulához képest? Albertről nem is beszélve... Az angol srácok meg nyilván úgy gondolták, mit nekik Albert, Bene, Farkas – mondjuk az 1966-os magyar–brazil (3:1) után gondolkodóba eshettek... –, amikor van Bestjük, Charltonjuk.

De nem ragadnék le a Fradinál, Sándor Károllyal az MTK 1964-ben KEK-finálét játszott, egy évvel később a Győr a BEK-elődöntőben esett ki a Benficával szemben, a Farkas-, Mészöly-féle Vasast a BEK-negyeddöntőben ugyancsak Eusébio Benficája verte ki 1968-ban (viszont az 1966-os vb-t is ideszámítva legalább láthattuk, Eusébio nem véletlenül kapott Aranylabdát 1965-ben...), s ha már az 1968-as évszám: az FTC a VVK-döntőben nem tudta legyűrni a Leedset, majd az egy évvel későbbi fináléban a Dózsa nem bírt a Newcastle-lal. De az 1969-es esztendő abból a szempontból is érdekes, hogy alig néhány hónapra voltunk a magyar futball Mohácsaként emlegetett a marseille-i kudarctól.
A hetvenes évek némi nyitottságot hoztak, legalábbis abban a tekintetben, hogy beszivárgott a külföldi szaksajtó. Itt-ott hozzá lehetett jutni a ­France­ Football egy-egy példányához vagy a Kickerhez. No meg persze a tv-közvetítések elterjedése rengeteget számított: Franz Beckenbauer vagy Michel Platini, ha nem is lett családtag, de fel-felbukkant. Itthon az évtized közepén többek között befutott Nyilasi Tibor (Ferencváros) és Törőcsik András (Újpesti Dózsa), nem mellékesen két torna kihagyásával ott lehettünk az 1978-as vb-n. Nyílt és Törőt nagy szeretet övezte, mégsem mondható, hogy sztárkultusz vette volna őket körül. Két okból sem: az épülő szocializmus ideálja a közösséget építő embert helyezte a fókuszba, s ugyan a szurkolók ilyen-olyan tárgyakat vehettek már a klub ajándékboltjában, de a nevükkel ellátott mezeket nem, a merchandising még gyerekcipőben járt. A mai napig nem felejtem Dunai Antal Törővel kapcsolatos mondását: nekünk már jóval korábban megvolt a Messink, Törőcsik Andrásnak hívták. Továbbá ifiedzője, Mezey György kijelentette, Diego Maradonánál is jobb képességekkel áldotta meg a sors.

Pelé zsenialitása még nem, de Maradonáé már elterjedt a köztudatban. A Fekete Gyöngyszemről a rendszeresen dél-amerikai túrán részt vevő Vasas-futballisták áradoztak, az argentin zseni viszont már-már termék lett a piacosított sportágban – ám ez a folyamat leginkább az 1985-ben született Ronaldo és Messi (1987) regnálásával erősödött fel. A média, felismerve kivételes képességeiket, felkarolta őket, a biznisz pedig szinte minden megnyilvánulásukat a pénzcsinálásnak rendelte alá, ennek egyik következményeként lurkók és már nem is annyira lurkók flangáltak csapatostul a mezükben, de felismerve a mezeladásban rejlő üzleti lehetőségeket, az átigazolásokat is inkább a profitmaximálásnak rendelték alá. Mindeközben idehaza Gera Zoltánnal (1979), később Dzsudzsák Balázzsal (1986) lehetett azonosítani a labdarúgást, korábban talán a Herthá­nál szinte családtaggá váló Dárdai Pállal (1976), de utóbbi nem sztártípus, a 109-szeres Dzsudzsák pályaíve megtört, az elkallódás határáról óriási akaraterővel visszakászálódó, 97-szeres válogatott ösztönös tehetség Gera pedig nem nagycsapattal (Fulham) jutott az Európa-liga döntőjébe.

Most végre minden klappolni látszik: a 22 évesen sztárcsapatba igazoló Szoboszlai Dominik liverpooli mezében tucatszám ülnek a lelátón a Puskás Arénában, ennél idillibb állapotot már csak az jelentene, ha magyar klasszis(ok) honi klubban rúgná(k) a labdát...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!