Vörös posztó – Moncz Attila publicisztikája

Tíz év. Ennyi kellett ahhoz, hogy az RB Leipzig drukkerei öntudatukra ébredjenek, és Németország legfiatalabb élvonalbeli klubjának ne csupán kívülről, hanem belülről érkező szurkolói problémákkal is meg kelljen küzdenie. A labdarúgással, illetve az egész RB-projekttel kapcsolatos központi dilemmát még két éve fogalmazta meg egy, a lipcsieknek szóló üzenetben a Dortmund tábora: „Nektek csak marketing, nekünk az életünk értelme”. Most már a német futball bölcsőjében (1900-ban ebben a városban alapították a Német Labdarúgó-szövetséget, illetve az első német bajnok, a VfB Leipzig is a településről került ki) is megvan az a mag, amely komolyan gondolkozik azon, meddig jó egy cég marketingtermékének lenni, és honnan kezdve kellene ennek a „köz” érdekeit is figyelembe vevő társaságként működnie. Ugyanakkor azért azt sem szabad elfeledni, hogy ha a központi kasszából érkező pénz „hétköznaponként” örömteli, akkor annak ünnepnapokon sem szabad büdösnek lennie.

Az egész persze az RB mozaikszóra vezethető vissza, hiszen a RasenBallsport (túl sok értelme nincs, tükörfordításban gyeplabdasportot jelent) maszlagot senki sem veszi be, ahogyan a riválisok által hangoztatott RattenBallt (szintén könnyed fordításban patkánylabda) sem. Egyértelműen a Red Bull nevű energiaitalt takarja, és köztudomású, hogy az egész projektet az osztrák energiaital-konszern fedezi. Tíz éve, az akkor ötödosztályú Markranstädt licencének megvételével indult a kaland, amiből mára eurószázmilliók befektetésével Európa-szerte elismert csapat nőtt ki.

Csak az eredményekkel nem csupán barátokat lehet szerezni, hanem simán el is lehet érni, hogy az addigi ellenségekből még nagyobb ellenségek legyenek. Németország a futballkultúrát illetően (is) konzervatív, érdekes, hogy bár Angliát szokás hagyománytisztelőként emlegetni, a labdarúgás szurkolói világát illetően a németek sokkal jobban megmaradtak a tradicionális értékeknél. Az operettfanok sokkal kisebb létszámban vannak jelen, a normális szurkolói érdekérvényesítő képesség sokkal erősebb (három év alatt még a hétfői játéknapot is sikerül eltöröltetni), a gazdaság egyeduralma jóval alacsonyabb fokot ért-ér el, mint a szigetországban. És ebbe a képbe rondított bele az RB Leipzig, amelynél – Hans-Joachim Watzke, a Dortmund nagyfőnöke szerint – egyértelműen azért futballoznak, hogy egy üdítős doboz jobban teljesítsen.

Az 50 százalék+1-es szabály (minden futballvállalkozásnak többségi egyesületi tulajdonban kell maradnia) miatt a Bundesligában nem jelenhetnek meg jelentős külföldi befektetők, csak gyári tulajdonú sportkluboknál lehetséges ettől eltérés. Így működhet a Leverkusen (Bayer gyógyszergyár), a Wolfsburg (VW autókonszern), a Hoffenheim (SAP) vagy éppen az Ingolstadt (Audi), de ezen esetekben tradicionális csapatokról beszélhetünk. Az RB Leipzig esetében viszont szó sincs ilyesmiről, hiszen ez vadiúj vállalkozás, nem a Lokomotive Leipzigből vagy a Sachsen/Chemie Leipzigből kinőtt sztárgárda. Ezt pedig a rivális csapatok táborai nem nézték jó szemmel. „Az ultráknak finom érzékük van a futballkultúrához. Nekik nem tetszik, ha egy semmiből jövő együttest egy mecénás a magasba repít. Az egyesület nem a város, a szurkolók vagy a közösség érdekeit képviseli. Hiányzik a társadalmi beágyazódás. A szurkolóknak fenntartásaik vannak a gátlástalan kommercializálódással szemben” – mondta a problémával kapcsolatban Gunter A. Pilz szurkolókutató.

Merthogy probléma az volt bőven. Amikor bemutatták a Markranstädtből kinövő új csapatot, más együttesek szurkolói a pálya gyomirtózásával „ünnepelték meg” a lépést, majd az egyik első idegenbeli fellépésen, a CZ Jena második gárdája elleni mérkőzést követően olyan fenyegetően léptek fel a lipcsei játékosokkal szemben, hogy ők jobbnak látták zuhanyozás nélkül, mezben a buszra menekülve elhagyni a helyszínt. Később az ellenszenv hol durvult (Drezdában egy levágott bikafej is előkerült), hol gúnyosan elegáns lett (Düsseldorfban például a stadion DJ-je gyors egymásutánban lejátszotta az Abba Money, Money, Money című számát, illetve a Toten Hosentől a Kauf michet – Vegyél meg! –, a két dal között meg lement Chopin Gyászindulója), Thomas de Maiziere, korábbi belügyminiszter a keményebb esetekben börtönbüntetésért emelt szót, de összességében mára, mondhatjuk, megszokták az RB Leipzig jelenlétét.

Néha ugyan egy-egy klubvezető féltékenységből vagy szimpátiaszavazatok reményében ugyan Watzkéhoz hasonlóan „üdvözölte” a vörös törekvéseket (Uli Hoeness, a Bayern München mindenhatója például volt, hogy új ellenségként bélyegezte a Lipcsét), mindent egybevetve azonban elfogadhatjuk Dietrich Mateschitz Red Bull-tulaj helyzetértékelését: „Olyan hardcore szurkolókról, huligánokról vagy ultrákról beszélgetünk, akik úgy általában a labdarúgást, illetve a Red Bullt arra használják, hogy az erőszakhajlamukat kifejezésre juttassák. A futballban van egy kisebbség, amely osztályharcot vív, csak részegen vagy tűzijátékokkal hajlandó meccsre menni. Ezt elraktároztam magamban, és ennyi. Nem halok bele.”

Csakhogy közben olyan kihívás érkezett házon belülről, amivel szemben egyelőre csak keresik a megoldást az RB-nél. A „világ” igazából a kupadöntőre kiadott merchandisingtermékekkel kapcsolatos reakcióknál figyelt fel a bajra, pedig volt az már korábban is. A berlini eseményre szánt pólókon és sálakon a „Beflüüügelt ins Finale” (Szárnyakon a döntőbe) felirat szerepel, amire a legfinomabb lipcsei(!) szurkolói komment a „Több Lipcse, kevesebb Red Bull” volt. Arrafelé egyre többen gondolják ugyanis, hogy a cég túlságosan is rátelepszik a futballra. Ez egyik oldalról hálátlan megközelítés, hiszen Red Bull-pénz nélkül nem lenne magas szintű labdarúgás arrafelé, másrészről viszont annak a bizonyítéka, hogy egy évtized alatt a helyi drukkerek nem csupán a rigmusokat, hanem a főbb elveket is ellesték a rivális táboroktól.

Persze, olyan mértékű beleszólásuk sohasem lesz a klub életébe, mint dortmundi vagy müncheni kollégáiknak (mindkét gigásznak sokezres a tagsága, míg a Leipzignél mindössze 17, kivétel nélkül a főszponzor által delegált található), de szabadabb életet szeretnének a stadionban. A családbarát vállalkozást építő RB ugyanis erősen szabályozza, mit lehet, és főleg mit nem az arénában. Lipcsében ugyanis a lelátón tilos a pirotechnika és a füstbomba, nincs helye a politikai véleménynyilvánításnak, ráadásul sokkal gyengébben muzsikálnak a szurkolói koordinátorok, mint máshol. Korábban, helyi csúcsfutball híján, sokkal könnyebb volt azonosulni a csapattal, könnyebb volt elfogadni mindent, mára azonban sokat látott és tanult hadtest lett a lipcsei hívőkből.

„Aki sokat ígér, sokat is felejt. Beszélnünk kell – most!” – jelent meg egy drapéria 2019 elején, a Dortmund elleni bajnokin a Red Bull Arenában. A Fanverband Leipzig röviddel később közzétett egy nyílt levelet is, amelyben leszögezi: „Nem érezzük, hogy tisztelnék a szurkolókat, nem érezzük, hogy komolyan vesznek bennünket. A saját stadionunkban nem akarunk vélemény nélküli emberek lenni. Azonosulni akarunk azzal a klubbal, amelyért lángolunk.” Közben lemondott az egyesület alkalmazásában álló egyetlen olyan szurkolói megbízott is, akiben a közönség feltétlenül megbízott, így még nehezebb a helyzet.

A tárgyalások jelenleg is tartanak, ígéretek mindkét oldalról vannak, ugyanakkor ez már az evolúciós folyamat olyan szakasza, amit csak a gazdasági életből hozott eszközökkel nem lehet megoldani. Ha az RB Leipzig ezt is jól megugorja, alighanem végleg megérkezik a nagycsapatok közé.

Hiszen pénze és eredménye már van.