Fantomprotokoll – Moncz Attila publicisztikája

Ha egy műfaját tekintve trash show a nézettségi adatok alapján 5.45 millió–5.28 millió arányban „lenyom” egy vele párhuzamosan futó válogatott labdarúgó-mérkőzést, az a párharc végkimenetelét illetően sok országban nem nagy meglepetés. De hogy Németországban ez történjen, ráadásul úgy, hogy a focimeccs egy alapból nagyobb nézettséggel kecsegtető kereskedelmi csatornán (RTL) került adásba, míg a másik az állami „kettesen” (ZDF), az szinte elképzelhetetlennek tetszett. Egészen november 11-ig, amikor is a Németország–Csehország találkozóval főműsoridőben megesett a szégyen, hogy kikapott a Bares für Rares című „alkotástól”. Hogy még teljesebb legyen a kép: Németországban minden idők tíz legnézettebb televíziós műsora futballmeccs, hat egyenesen az elmúlt 12 évből, élén a 2014-es vb-döntővel, a Németország–Argentína összecsapással, amelyet 34.65 millióan követtek végig, 86.3 százalékos piaci részesedés mellett.

Már csak ezért is okkal lehet írni egyfajta válságról a válogatott kapcsán, de nem lennék igazságos, ha ezt csak a Nationalelfre, illetve vele szoros összefüggésben Joachim Löw szövetségi kapitányra szűkíteném le, még akkor sem, ha tudom, hogy hat nappal a fenti mérkőzés után Spanyolország 6–0-s csapást mért az együttesre. A német labdarúgó-válogatott, illetve a Német Labdarúgó-szövetség kapcsán gyakran emlegették, hogy az egység, az integráció és az átláthatóság megtestesítője, csakhogy ezekből az utóbbi időben egyre kevesebbet lát a „nagyvilág”. A 2006-os vb-rendezés zűrös ügyeit máig nem sikerült hitelt érdemlően tisztázni, ehhez jött a közelmúltban kirobbant adócsalási botrány, ugyanis a 2014–2015-ös hazai válogatott mérkőzések reklámbevételeivel nem sikerült elszámolni az államnak. Öt tartományban kétszáz hatósági alkalmazott tartott razziát, hat gyanúsítottja van az ügynek – neveket a szövetség nem adott ki. Társadalmi igény lenne a feltárásra, de a világ legnagyobb (több mint hétmillió tag!) helyi szövetsége inkább hallgat. Nagyjából itt kihúznám a transzparenciát a fenti listáról. Az már tényleg csak adalék, hogy az előző „teljes jogú” elnöknek, Reinhard Grindelnek azért kellett mennie, mert méregdrága órát fogadott el egy ukrán oligarchától.

A szurkolók és a csapat egysége meg legkésőbb akkor tűnt el, amikor a DFB egy balul elsülő marketing- és PR-kampányba kezdett. A szövetség szerette volna, ha „Nationalmannschaft” helyett „die Mannschaft” lenne a gárda beceneve. Csakhogy a drukkerek szerint ez a megközelítés sokkal inkább „arccal a gazdasági haszonszerzésre”, mint tudatos márkaépítésre hajazó ötlet volt, nem beszélve arról, hogy felmérések szerint az új név arrogáns is, valamint hiányzik belőle a társadalmi megértés is.

Természetesen az is igaz, hogy az elmúlt években őrült tempóra (ami aztán a koronavírus első hulláma után tovább gyorsult) váltó futballvilágban nem csupán a játékosoknak, de a szurkolóknak is szükségük van néha pihenésre, ezt pedig legkönnyebben a válogatott időszakban tehetik meg. A Bayern München és a Dortmund ászai is akkor próbálnak meg így-úgy relaxálni, ahogy a drukkerek is. Valamiről ugyanis le kell mondani, hiszen például november 21-től szentestéig összesen egy olyan napot (december 14.) találtam, amikor az első két osztály valamelyikében vagy a nemzetközi kupaporondon ne lehetne legalább két német csapatot a pályán látni.

Ráadásul manapság a klubmeccseken sokkal könnyebben lel a német szurkoló olyan futballistát, akivel azonosíthatja magát. A mostani német nemzeti tizenegyben legfeljebb Manuel Neuer töltheti be ezt a szerepet, Joshua Kimmich sérült, a Mats Hummels, Jerome Boateng, Thomas Müller világbajnok trióról Löw önként mondott le, a többiek pedig még nem tartanak ott, hogy kirakatembereknek lehessen őket nevezni a Nationalelfnél. Más nincs, ahogyan ennek a csapatnak pillanatnyilag stílusa sincs, meg olyan futballja sem, amire azt lehet mondani, hogy „látjátok, ezt akarjuk játszani”. A kilencvenes évekbeli, német erényekre építő futball már a múlté, ahogyan a legkésőbb Pep Guardiola Bayern Münchenhez érkezését követő szép focira alapozott, vb-aranyat is hozó labdarúgás is. Ma van valami, amit a szurkoló képtelen definiálni, emiatt nem is érez akkora késztetést magában, hogy nézze.

És ezzel elérkeztem a német válság (szeretném hangsúlyozni, a válság szigorúan a németek koordinátarendszerében értelmezendő, hiszen a válogatott elsőként jutott ki az Európa-bajnokságra, illetve az utolsó fordulóig versenyben volt a csoportelsőségért a Nemzetek Ligájában) legkényesebb pontjához, a Joachim Löw-kérdéshez. A szövetségi kapitányt megilleti a maximális tisztelet, 2006 óta irányítja a Nationalelfet, amelyet azóta a 2018-as vb-t leszámítva minden nagy tornán (ez három Eb-t és két vb-t jelent) bevezetett a legjobb négy közé. Csakhogy a történelmi lebőgést, a csoportkörös búcsút hozó 2018-as világbajnokság óta önmagát és csapatát sem találja. Ráadásul nem csupán ő, de a szövetség sem igazán tud mit kezdeni a helyzettel és annak kezelésével. Jellemző, hogy december 4-re hirdették meg a döntést, hogy aztán november 30-án egy titkos találkozót (amelyről az elnökkel hadban álló főtitkár hiányzott) követően 2022 nyaráig megerősítsék tisztségében Löwöt. Mókás, de a spanyolok elleni kudarcot, a 2018-as vb óta tartó időszakot és a jövőt Oliver Bierhoffnak, a válogatott igazgatójának kellett elemeznie, mivel a hivatalos szervezeti ábrán ő Löw felettese, ilyen esetekben pedig a főnöknek kell beszámolnia. Na de akkor Bierhoff adta meg az összeállítást, ő szabta meg a taktikát, ő meccselt? Ki vezeti a válogatottat, kinek mi a hatásköre? Tudja ezt valaki? Tudják ezt például a fő érintettek, a játékosok? Aligha...

Már az is érdekes volt, hogy Löwnek az oroszországi kudarcot követően 11 héttel kellett beszámolót tartania (de legalább személyesen állt oda, és úgy jelezte, folytatná), most viszont Fritz Keller elnök és Peter Peters első számú alelnök külön kérésére az alábbi passzus került a DFB kommünikéjébe a kudarc után: „A szövetségi kapitánynak biztosítani kell az időbeli és az érzelmi távolságot, hogy az aktuális helyzetet alaposan feldolgozza. Sportszakmailag azért, hogy az egyértelmű sevillai vereség okait elemezze. Személyesen pedig azért, hogy saját nagy csalódottságát feldolgozza.” Persze, a válogatott külön kaszt, de egy klubedző, már elnézést, halálra röhögné magát, ha egy 0–6-ot követően legkésőbb másnap ne kellene raportra jelentkeznie a vezetőségnél, illetve az esetek legalább ötven százalékában ne lenne jelen egy munkajogász is a megbeszélésen...

Az eredménysor (vb-arany és -bronz, Eb-ezüst és két -bronz) láttán természetes, hogy Löwöt senki sem akarta-akarja megégetni, viszont fantomot sem lenne szabad csinálni belőle. Dietmar Hamann, a közelmúlt nagyszerű középpályása szerint Löw tanácstalan és makacs, „...a válogatott pedig 2018 óta lépésről lépésre veszített a hitelességéből. Tiszteletlenség volt, ahogyan megvált néhány játékostól. Ezzel kezdődött a hitelvesztés folyamata.” Müllerék mellőzése kapcsán a fiatalításra, az újjáépítésre hivatkozni jó szlogen, csak éppen a mögöttes tartalom nulla. A spanyolok a 6–0 során fiatalabb, összeszokottabb csapattal alázták meg a Nationalelfet, amely híján van a tehetségeknek. Erről Stefan Kuntz, az U21-es válogatott szövetségi edzője nyilatkozott így: „Amikor 2017-ben az U21-es Európa-bajnokságra készültem, egyeztetnem kellett Jogi Löwvel. Végül tíz-tizenkét olyan játékosról kellett lemondanom azért, mert vagy a Konföderációs Kupára kellett mennie vagy megsérült. Legutóbb, 2019-ben már csak két ilyen esetem volt. Lukas Klostermann és Jonathan Tah. Most pedig egy sincs.”

Jó tíz évvel ezelőtt, 2008–2009-ben néhány hétig Németország az U17-es, az U19-es és az U21-es korosztályban is címvédő volt az Európa-bajnokságokon, 2017-ben kis túlzással az utánpótlás-válogatott nyerte meg a Konföderációs Kupát, ma meg sehol semmi. Ez pedig már felveti a képzési rendszer problémáit, azt, hogy Kuntz szerint ma már nem elég a sprintekre és a cselekre figyelni, hanem fegyelmet, taktikát, meccstervet is kellene tanítani a játékosoknak. A koncepció kialakítása pedig szövetségi hatáskör. Ez nem Löw hibája. A német bajok alfája és ómegája nem a szövetségi kapitány, ő csak része a nagy egésznek.