Az utolsó löwés – Moncz Attila publicisztikája

Magyarország 11, Argentína 8, Olaszország és Spanyolország 7-7 (utóbbi esetében Luis Enrique kétszer is színre lépett), Anglia 6, Brazília pedig 5 véglegesen vagy ideiglenesen kinevezett szövetségi kapitányt fogyasztott el 2006 óta. Ezt csak amiatt szeretném már az elején rögzíteni, hogy éreztessem, mennyire korszakos tett Joachim Löwtől a német labdarúgó-válogatott élén eltöltött 15 éve, amelynek lezárása, immár tudjuk, a 2021-re tolt 2020-as Európa-bajnokság lesz. És ebben a másfél évtizedben Németország a 2018-as vb-t leszámítva minden tornán minimum elődöntőt játszott, világbajnokságon egy-egy arany és bronz a mérlege, míg az Eb-kről egy ezüstöt és két bronzot vitt haza. Löw ezzel „darabra” beérte a német rangsort vezető Helmut Schönt, igaz, utóbbinak azért veretesebb a kollekciója, hiszen vb-ről mindenféle éremből van egy benne, míg a kontinenstornákról egy-egy arany és ezüst került bele. A leghosszabb ideig regnáló (nyugat)német kapitány sem Löw (ezen a téren folyamatában Otto Nerz, összességében pedig Sepp Herberger a csúcstartó), ahogyan nem az övé a legjobb pontátlag sem (Berti Vogts pipál le mindenkit), viszont nála több alkalommal (189) senki sem ült a Nationalelf kispadján, nála többször (120) senki sem nyert a csapattal, ahogyan az övé a leggólerősebb (448) éra is.

A nyári távozását március 9-én hivatalosan is bejelentő kapitány munkásságát csakis ezek figyelembevételével, nem pedig a 2018 óta eltelt időszakot nézve szabad értékelni. Hogy az elmúlt két és fél évben sérült volna az életműve vagy ha úgy tetszik, az angolok által legacyként emlegetett öröksége? Igen, bizonyosan, részben az eredményei, részben pedig a viselkedése miatt. Ugyanakkor egy pillanatra sem lehet kétségbe vonni, nagy hatást gyakorolt a világ, de még ennél is nagyobbat Németország labdarúgására. Sokak szerint ő volt az ész már Jürgen Klinsmann 2006-os „nyári meséjében” (a bronzot hozó világbajnokságról Sommermärchen címmel még film is készült) is, hogy aztán a guardiolai útra rálépve, labdatartásra épülő futballjával a világot is meghódítsa 2014-ben. Csak ami sikert hozott neki, valahol az okozta a vesztét is. Meghaladta őt az idő. Mert amíg az ő 2014-es stábjában dolgozó „ész”, Hansi Flick képes volt megújulni és teljesen más felfogással 2020-ban végigverni a kontinenst a Bayern Münchennel, ő megragadt a hét évvel ezelőtti önmagánál. Taktikában is, kommunikációban is.

Ezek közül különösen utóbbi a meglepő, mert azzal kapcsolatban egykori meghosszabbított jobbkeze, a 2014-es világbajnok csapat kapitánya, Philipp Lahm már 2018 elején jelezte neki, eljött a változtatás ideje. „Joginak az új nemzedék stílusához kellene igazítania a kommunikációját” – jegyezte meg anno a Bayern immár csak egykori klasszisa. De Löw a változásokkal már nem tudott lépést tartani, ahogyan azzal sem, hogy ő hiába erőlteti a domináns játékot, ha a közben érkező új generáció sokkal alkalmasabb a tempófutballra, adott esetben a kontrákra. Valahol Löw ugyanabba a csapdába sétált be, mint elődje, Klinsmann, a saját eszméi, illetve olykor még önnön tévedhetetlenségének is rabja lett. De legalább megadatik neki, hogy néhány sajtóeseménnyel ellentétben nem a vészkijáraton kell távoznia a szövetségtől (DFB), hanem emelt fővel, akkor, amikor ő gondolja.

Tavaly ősszel, a spanyolok elleni 0–6 után Fritz Keller, a DFB elnöke elküldte neki a selyemzsinórt, mondván, meg kellene fontolni az Eb utáni lelépést. Akkor nemet mondott. Nem ült fel egyik (korábbi?) bizalmasa, a válogatott menedzsere, Oliver Bierhoff szavainak sem, aki az elmúlt időszakban már a nyilvánosság előtt beszélt az utódlásáról. Helyette kitartott, sőt, a maga módján még néhány hibáját is hajlandó volt belátni. A közelmúltban a Kickernek adott interjújában például újfent kitárta a válogatott keret ajtaját az általa elég szerencsétlen körülmények között parkolópályára tett Thomas Müller, Mats Hummels, Jérome Boateng hármas előtt. Közepes összeggel már most mernék rá fogadni, hogy legalább Müller és Hummels ott lesz a majd a magyar válogatott ellen is készülő Eb-keretben. Most már nem kell az újjáépítés gondjaival foglalkoznia, nem kell éveket ölnie a csapat reformálásába. Kizárólag az Eb, az ottani jó szereplés számít, az építkezés már az utód feladata lesz.

Ha marad, minden hibájára lecsapott volna a média, a közvélemény (legyen bármilyen ismert is a Bayern, Németországban még mindig a Nationalelf az első számú futballbrand!) és a szakma egy része is. Az idejében bejelentett, ugyanakkor a 2022-ig érvényes szerződése miatt idő előtti távozásával mindenkinek segített. A válogatottnak, a szövetségnek és saját magának is. Ahogyan a két legnagyobb klub, a két nagy ellenfél főnöke, Karl-Heinz Rummenigge, a Bayern München, illetve Hans-Joachim Watzke, a Borussia Dortmund atyaúristene fogalmazott, a következő öt hónapban szolidaritásból is vizsgázik a német labdarúgás, hiszen a legkevesebb, amivel tartoznak Löwnek, az a szép búcsú. Löwnek is túl kell lépnie a 2018 óta tartó imázsvesztése okozta sérelmeken, ahogyan minden más érintettnek is kötelessége lesz kiállnia még egyszer, utoljára a szövetségi kapitányért.

Az összefogásban általában erős németeknél ebbe a „kötelező haladási irányba” néhányan már egy újabb csodát is belelátnak. Florian Plettenberg, a sport1.de portál kolumnistája például így írt a Löw-döntés kapcsán: „Németország Európa-bajnok lesz. Mostantól ez több mint meggyőződésem. A válogatott öltözőjében az olyan vezérek, mint Manuel Neuer vagy Toni Kroos minden megtesznek azért, hogy szítsák az Eb-tüzet. A mottójuk pedig az lesz, hogy ezzel a kupával tartozunk Löwnek”. Ha összejön, Helmut Schön után ő lehet a második (nyugat)német szövetségi kapitány, akinek világ- és Európa-bajnoki címe is van, Franz Beckenbauer után a második, aki egy torna előtt jelzi a későbbi távozását, aztán arannyal lép le a színről (Ferenc császár 1990-ben tett így), illetve Kaiser Franz, valamint Klinsmann után harmadikként neki adatik meg, hogy nagy tornán győztes meccsel a háta mögött hagyhatja ott a Nationalelfet.

Abban biztos vagyok, hogy Löw távozása miatt nem lesz nemzeti gyász Németországban, az ő egyénisége nem olyan, mint Pep Guardioláé vagy Johan Cruyffé volt. Kevésbé impulzív, kevésbé van hatással a külvilágra. Ők zsenik (voltak), Löw viszont körülbelül olyan messze van a zsenitől, mint attól, hogy csődtömegnek kellene bélyegezni. Tudatos volt, az elemzésekben, és a számokban is hitt. Persze főleg előbbit karikírozták is szépen, elég csak felidézni, hogy a spanyol égés után a Deutsche Welle szakírója úgy fogalmazott, „...Löw hihetetlenül jó elemzéseket tud készíteni, ha még ezt is megúszta és ki tudta magyarázni magát”. Márpedig megoldotta, és részben ennek köszönhető, hogy benne tisztelhetjük a világ jelenleg leghosszabb ideje regnáló szövetségi kapitányát. Ha nincs pandémia, és az uruguayi szövetség anyagi okokból nem dönt úgy tavaly tavasszal, hogy megköszöni Óscar Tabárez szolgálatait, akkor a dél-amerikai szakember vezetne. Így viszont a maga lassan 15 évével Löw áll az élen, négy esztendővel megelőzve az andorrai kispadon ücsörgő Koldo Álvarezt.

„Megtisztelő a hazám szolgálatában állni. Másfél évtizeden keresztül együtt dolgozhattam, az ország legjobb játékosaival, figyelemmel kísérhettem a fejlődésüket. Nagy diadalok és fájdalmas vereségek is összekötnek bennünket, de mindenekelőtt csodálatos és mágikus pillanatok – és nem csupán a 2014-es világbajnoki címünk” – mondta a bejelentéskor. Csak rajta és csapatán múlik, hogy néhány hónap múlva lesz-e még egy utolsó, bivalyerős kapocs közöttük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!