Lépéskényszer – Moncz Attila publicisztikája

A Mainztól elszenvedett 2–1-es vereség nem csupán azt tette biztossá, hogy a Bayern Münchennek – egy pandémiamentes világban okvetlenül – szokatlanul sokáig, májusig kell várnia újabb bajnoki címe megünneplésére, de azt is, hogy Hansi Flick vezetőedző már biztosan nem tud páratlan bravúrral búcsúzni az Allianz Arena kispadjától. Nem lesz több trófeája, mint ahány veresége volt tétmeccsen 2019 novembere óta a Bayern kispadján, legfeljebb ikszre tudja kihozni a „meccset”. A serlegek száma hét lesz (senkinek se legyen kétsége afelől, hogy három forduló alatt nem ad el hétpontos előnyt a gárda), a legfeljebb 120 perc alatt elszenvedett vereségek száma pedig legalább ugyanennyi. A Mainz előtt a bajnokságban a Mönchengladbach kétszer, a Frankfurt, a Hoffenheim és a Leverkusen egyszer-egyszer, a Bajnokok Ligájában pedig a PSG ugyancsak egyszer mért csapást a Flick vezette bajorokra.

Afelől pedig nincs kétségem, hogy a szerződésbontási kérésével több mint egy hete kirukkoló Flick a nyáron búcsúzik, így trófeái számát sem növeli a Säbener Strassén. Ezt még akkor is tartom, ha a Bayern tud keménykedni abban az esetben, ha érvényes szerződéssel bíró alkalmazottja szeretne távozni. Három éve egy nyári napon Robert Lewandowski ment oda a Tegernsee partján Uli Hoenesshez, a klub akkori elnökéhez, hogy új ügynöke, Pini Zahavi mindenképpen beszélni akar vele. (A csatár akkoriban nagyon szeretett volna a Real Madridhoz igazolni.) Hoeness későbbi elmondása szerint a párbeszéd ezt követően így alakult:
– Nagyon szívesen találkozom Zahavi úrral. Megnéztem a naptáramat, az első szabad időpontom a számára szeptember harmadika.
– De addigra vége az átigazolási időszaknak.
– Pontosan ezért. Történjen bármi, a Bayern nem ad el téged.

Flicknek 2023. június 30-ig érvényes szerződése van, ugyanakkor senkinek sem érdeke békétlen egymás mellett élésben letudni a hátralévő két esztendőt. Az edző nem tud és nem is akar ilyen körülmények között dolgozni, ráadásul ő a Joachim Löw nyári távozása után megürülő szövetségi kapitányi poszt várományosa, a szövetséggel (DFB) meg a Bayern sem akar összeveszni. Ugyanakkor csak úgy, ingyen sem akarja elengedni a trénert a klub, ha már egyszer vélhetően 30 millió eurót kell fizetnie Julian Nagelsmannért az RB Leipzignek. Ugyanakkor a DFB jelezte, nem akar az új kapitányért egy vasat sem adni... Azt, hogy ebből az ördögi körből ki hogyan jön ki, nem tudom, de igazából nem is ez lenne most a téma, hanem az, miképp lehet eljutni úgy másfél év alatt a korszakot meghatározó edző esélyétől a „mindenkinek jobb a válás” megállapításig.

Azt eleve nem árt leszögezni, hogy a Bayern kispadja még a nagycsapatoknál megszokotthoz képest is ingatag építmény. Három évnél hosszabb időt legutóbb Ottmar Hitzfeld töltött el rajta, az ő 2004. nyári távozása óta eltelt nem egészen 17 évben 11 edző ült rajta 13 különböző korszakban, hiszen Jupp Heynckes háromszor is elfoglalhatta. Ő volt az egyetlen, aki a játékosok és a vezetők bizalmát is maximálisan élvezte – az utolsó érájában, 2017–2018-ban. Mert amikor 2013-ban triplázott, már mindenki tudta, Pep Guardiola váltja őt a következő idényre. Flick legalább a tripla (illetve az ő esetében mesterhatos) utáni idényét még végigdolgozhatja, igaz, neki nem adatott meg, hogy akár csak egyetlen nagy diadalt is a saját közönsége előtt ünnepelhetett volna meg, merthogy a Bayern trófeával záruló meccsei közül a legtöbben Budapesten voltak, a Sevilla elleni európai Szuperkupa-mérkőzésen.

Ugyanakkor a közönség szimpátiáját maximálisan élvezte-élvezi, emiatt hajlamos lehet mindenki egyoldalúan kezelni a történetet, és csak Hasan Salihamidzic sportigazgatót beállítani bűnbaknak. Holott kettőjük konfliktusa jóval messzebbre mutat. Eleve nem emberi, hanem szakmai okok miatt balhéztak (ezt még akkor is tartom, ha Flick egyszer a buszon hangosan, kevésbé udvariasan megkérte főnökét, ugyan már, maradjon csendben), amelynek gyökerei a Bayern felépítésében rejlenek, és amivel kapcsolatban nagyon kíváncsi vagyok, Nagelsmann miképp kezeli. Flick az elentétekről így nyilatkozott: „Sohasem személyes ügyek miatt vitáztunk. Nekem csak a közös út volt fontos. A munka szórakoztatott, több örömöt szerzett, mint az eredmények. Két év alatt hét trófeát nyerünk, amiben »Brazzónak« is nagyon nagy érdemei vannak. Más a hozzáállásunk, vannak az életnek olyan területei, amelyekről másképp gondolkodunk. De ez nem azt jelenti, hogy emberként nem becsüljük egymást. Kizárólag a labdarúgásról van szó. A futball természetesen fontos, de nem a legfontosabb az életben. A család fontos, az egészség fontos, ezt szeretném hangsúlyozni”.

A Flick, Salihamidzic vita a tavaly januári edzőtáborban indult, amikor is az edző nyíltan erősítést kért, ezt viszont a sportigazgató (aki rangban felette áll) zokon vette. Majd „kompromisszumos megoldásként” szerződtette Álvaro Odriozolát, akinek minden sorozatot figyelembe véve 179 perc jutott a Bayernben. Az igazolások körüli cirkusz végigkísérte és folyamatosan rontotta a kettőjük közötti munkakapcsolatot. A valamelyikük által vitatott (Megvegyük? Ne vegyük meg? Elküldjük? Hosszabbítsunk?) jelöltekből egy Nübel – Henrichs, Boateng, Alaba, Dodó – Can, Thiago, Havertz, Perisic – Götze – Werner csapatot össze lehetne rakni, amivel a dobogó atombiztos lenne a Bundesligában.

Csak mivel Salimahidzic az erősebb kutya, ő tervezi meg rendre a Bayern keretét, az ő szava döntött. Flick már egy vétójoggal is beérte volna, de nem kapta meg. Nem azért, mert a bosnyák nem adta meg, hanem mert a bajorok egyesületi kultúrája, illetve a háttéremberként is valódi főnökként viselkedő, tiszteletbeli elnök Uli Hoeness ezt diktálta. Flicknek pedig mindössze egy igazi támogatója volt a menedzsmentben, az év végén leköszönő Karl-Heinz Rummenigge, a csapatot működtető gazdasági társaság feje. A többiek vagy nem foglaltak állást, vagy diszkréten Salihamidzic felé húztak, a döntést viszont senki sem vállalta. Amikor Flicknek ebből elege lett, ő igen. Mondjuk így is szokta, hiszen ha úgy érzi, nem megfelelőek a munkakörülmények, nem alkuszik. Munkahelyi intrikák, illetve nem megfelelő szervezeti struktúra szerint így volt ez a Hoffenheimnél és a német szövetségnél is (utóbbinál már sportigazgatói minőségben), most pedig a Bayernnél is. Csak ezúttal ő is hibázott, hiszen nem a vezetőkkel kötött – úriemberek közötti – egyezségnek megfelelően viselkedett, hanem egy héttel korábban önhatalmúlag, élő adásban jelentette be lelépési szándékát. Életrajzírója, Günter Klein meg is jegyezte, önmagához képest igen agresszív volt ebben a helyzetben, de azt meg megérthetjük, nem akart egy büfészínész szerepében tetszelegni, mint például Jérome Boateng távozásának bejelentésekor, amit roppant „bölcsen” a kulcsfontosságú BL-meccs előtt tett közzé Salihamidzic.

A házon belüli hátrányosabb megítélése abból is fakadhat, hogy például Louis van Gaallal, Pep Guardiolával vagy Carlo Ancelottival ellentétben ő nem sztáredzőként, hanem vészmegoldásként érkezett. Meccseket kapott, aztán hónapokat, majd éveket. A mentalitása sohasem igényelte, hogy kirakatban legyen, még a DFB-korszakában mondták rá, hogy nem ő akar ragyogni, hanem a munkájával elérni, hogy másokra vetüljön dicsfény. Ez megmaradt nála a Bayernnél is, a nagy sikerek alkalmával rendre játékosai és stábtagjai képességeit, gondolkodásmódját emelte ki. Neki elég volt, hogy sohasem látott módon hat trófeát nyert egy idényhez köthetően a Bayernnel. A vezetőségnek kevés volt, pedig a „nagykutyáknak” még 2019 decemberében megüzente a mindenki által kedvelt Heynckes, hogy Flickből korszakot meghatározó edző lehet a klubnál.

Az lett, csak a korszak bizonyult elképesztően rövidnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!