Felekit kirúgták, Szepesi megúszta – vajon miért?

A Magyar Sportújságírók Szövetsége 1996-tól Feleki László-díjat adományoz a kiemelkedő sportújságírói teljesítményekért. A Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány 2015-ben alapította a Szepesi György-díjat, amelyet évről évre a magyar labdarúgás ügye iránt elkötelezett sportújságíró vehet át.

Az 1954-ben Bernben elveszített világbajnoki döntő jelentősen befolyásolta a Népsport egykori főszerkesztőjének, Feleki Lászlónak és Szepesi Györgynek, a Magyar Rádió kiemelkedő riporterének életét és munkásságát is, bizonyítván, hogy a diktatúra milyen hatással lehet a legsikeresebb újságírók életére is.

Feleki László 1972. március 15-én így dedikálta nekem a Ki mondta, hogy ezek versek? című könyvét: „Salánki Harcz Miklós költőtársamnak szeretettel…” Ez kétszeresen is túlzás volt, mert egyrészt a legendás sportújságíró sohasem írt lírai verseket, hanem éles aforizmákat, szellemes közmondásokat. Például: „A szóáradat is nagy pusztításokat végezhet… Ha mindenki tanulna elkövetett hibáiból, korunk bővelkedne tanult emberekben… Jó szívre vall, ha valaki döglött oroszlánba rúg. Az élőnek fájna… A hírnév mulandó, az ismeretlenség maradandó…” Másrészt a dedikálás azért is túlzás volt, mert ugyan én írtam sok lírai verset, de költőként „maradandó” nem lettem.

Mint ahogyan Feleki is írt regényeket, két kötetre való verset, színpadi műveket, rádiójátékokat, a háromkötetes, 2500 oldalas Napóleon-életrajzot, de mint sportújságíró lett halhatatlan. Viszont ha 1954-ben nem száműzik a Népsporttól, s nem talál menedéket és megélhetést nyugdíjazásáig a Ludas Matyi szatirikus hetilapnál, akkor az irodalmi műveit nem írta volna meg. A Szatmárnémetiben született Feleki tehetségét bizonyítja, hogy már 17 évesen a Népsport munkatársa lett, de antifasiszta meggyőződése miatt 1944-ben távoznia kellett az újságtól. A magyar hadsereg zászlósaként 1944. december 4-én esett szovjet fogságba. Amint később nekem elmesélte, megadta magát az oroszoknak. Ezután a temesvári fogolytáborban belépett az önkéntes antifasiszta hadseregbe, ahonnan negyvenöt szeptemberében szabadult. Ezután a Népsport vezető munkatársa, majd 1949-től a sportnapilap főszerkesztője lett.

Rendkívül felkészült, remekül író szerkesztő volt, azonban nagyon sokat is követelt a munkatársaitól. A legenda szerint az ötvenes évek elején a napi szerkesztőségi értekezleteken nem lehetett leülni, azokat állva tartotta a gyorsaság és a nagyobb hatékonyság érdekében. Beceneve nem véletlenül lett a Darázs, mert ha valami nem tetszett neki, „odaszúrt” a kollégáknak. Szombathy István, a Népsport főmunkatársa mesélte: „Mi méltányoltuk, hogy Feleki sohasem kiabált velünk. De néha inkább kiabált volna! Mert úgy meg tudta csípni az embert egy-egy megjegyzéssel, hogy jobban fájt, mint egy pofon.”

Feleki tudósított a hatalmas magyar sikerrel záruló 1952-es helsinki olimpiáról, 1953-ban az Évszázad mérkőzésének nevezett 6:3-as londoni győzelemről is, majd a következő évben kirúgták…

A berni labdarúgó-világbajnokság fináléjában a magyar válogatott vitatható körülmények között 3:2-re kikapott az NSZK-tól, amelyet a csoportmérkőzésen 8:3-ra legyőzött.­ Budapesten a csalódott szurkolók tüntettek, kirakatokat törtek be. A zavargásokat az Államvédelmi Hatóság elfojtotta, de Rákosi Mátyás sztálinista rendszerű totális diktatúráján hajszálrepedés keletkezett. A bűnbakok a vereséget rosszul kommunikáló tudósítók lettek, Felekinek a Népsporttól, Szepesinek a rádiótól távoznia kellett.

„Hogy mi volt a bűnöm? Egy cikkem, amelyben kritizáltam a csatársor összeállítását a döntőre. Később tudtam meg, hogy a cikk megjelenése után Rákosi Mátyás pártfőtitkár követelte, hogy vonjanak felelősségre. Erre a kiadóhivatalban közölték, hogy megszűnt a munkaviszonyom, az elbocsátás okának azt írták: »Racionalizásálás.« Később behívatták a vébéről tudósító újságírókat a Tájékoztatási Hivatalba, ahol felolvastak egy párthatározatot, amely szerint Szepesi és én vagyok a felelős a világbajnokság utáni tüntetésekért.”

A másik „bűnbak”, Szepesi György életútja sokban hasonlított Felekiéhez. Az 1922-ben Friedländer Györgyként született sportriportert zsidó származása miatt a második világháború alatt munkaszolgálatra kötelezték. Apja Budapesten volt munkaszolgálatos, majd a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. A háború után 1945-ben már válogatott futballmeccset közvetíthetett, lelkes stílusával később az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként tartották számon.

A jelentős korkülönbség ellenére Feleki Laci bácsi barátom, patrónusom, mesterem lett, s budai otthonában sokszor beszélgettünk a múltjáról is. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy kirúgása után ő miért nem térhetett vissza a Népsporthoz, hiszen Szepesi néhány hónap múlva újra a Magyar Rádió vezető riportere lehetett. Laci bácsi sejtelmesen válaszolt. „Én is visszamehettem volna, de cserébe olyat kértek tőlem, ami az én erkölcsi felfogásommal összeegyeztethetetlen. Gyuri, úgy látszik, elfogadta a feltételt.” Hogy ez mi volt, nem árulta el, csak annyit mondott, még az is előfordulhat, hogy egyszer ez is ki fog derülni.

Erre 2006-ig kellett várni, amikor Lendvai Pál – aki 1957-ben távozott Magyarországról Ausztriába – az Élet és Irodalomban megjelent cikkében azt állította az állambiztonsági szaklevéltártól kikért dokumentumok alapján, hogy több tévés és rádiós újságíró, köztük Szepesi György az állambiztonsági hatóság ügynöke volt. Az írás szerint Szepesi az ötvenes években aláírt a „cégnek”, amelynek Galambos fedőnéven évtizedekig dolgozott. Előbb a III/II-es, utóbb a III/III-as ügyosztálynál működött.

Ezt Takács Tibor történész Szoros emberfogás című könyvében (2014) megerősítette, sőt egyik jelentéséből idézett is: „Szepesi, aki annyi éven keresztül istenítette Puskást, az 1958-as labdarúgó-világbajnokság előtt azt írta, lelkesen tanácsot adva a levert forradalom utáni új hatalomnak, hogy kiváló a hangulat a csapatnál, amit azért is lenne jó fokozni, mert egy eredményes világbajnoki szereplés esetén szét lehetne zúzni a Puskás-Kocsis-legendát.”
Természetesen sokan kérdezték Szepesit ügynökmúltjáról, de erről 2012-ig hallgatott, akkor a HVG-nek nyilatkozva elárulta: „Már megírtam a történetemet, de csak a halálom után jelenhet meg, örökül hagyom. Előbb nem érdemes erről beszélni, mert óhatatlanul olyanokat is bele kellene keverni, akik már meghaltak, és nem tudják igazolni vagy cáfolni az állításaimat. Engem ez ügyben nagyon megbántott valaki, de nem vagyok hajlandó vitába szállni. Majd halálom után eldönthetik, hol az igazság” – mondta Szepesi, aki 96 évesen hunyt el Budapesten. Tudomásom szerint halála után az ügynöki múltját tisztázó írása nem jelent meg.

Nem tisztem megítélni, hogy melyik az értékesebb díj, a Szepesi vagy a Feleki, de számomra az utóbbi a hitelesebb. A miértre Feleki adott választ A Cél szentsége című versében: „Így szól az ördög: / Cél szentesíti az eszközt! / A gonoszság érdekében / kész vagyok szövetséget kötni / akár az angyallal is!”

SZEPESI GYÖRGY NÉVJEGYE
Született: 1922. február 5., Budapesten
Elhunyt: 2018. július 25., Budapest
Friedländer György néven született, édesapja a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. Nem sokkal később, 1945-ben került a Magyar Rádióhoz, ahol riporterként, osztályvezetőként, 1975-től három éven át bonni tudósítóként dolgozott. Közvetítéseire milliók emlékeznek. Londontól Londonig, azaz 1948-tól 2012-ig közvetített olimpiákról. 1954-től 2010-ig tizennégy labdarúgó-világbajnokságnak is a kommentátora volt, s ezzel bekerült a Guinness Rekordok könyvébe. Ő volt ugyanis a világ leghosszabb időn át tevékenykedő sportriportere, a 2005-ös Magyarország–Argentína barátságos futballmérkőzésnek csaknem napra pontosan hatvan évvel azután lehetett a rádiós szakkommentátora, hogy az 1945-ös Magyarország-Ausztria labdarúgó-mérkőzésen bemutatkozott riporterként. 1979 és 1986 között a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, 1982 és 1994 között a FIFA vezető testületének tagja volt. A nemzetközi szövetség 2012-es budapesti kongresszusán a szervezet legrangosabb kitüntetését, a FIFA-érdemrendet vehette át.

FELEKI LÁSZLÓ NÉVJEGYE
Született: 1909. január 9., Szatmárnémeti
Elhunyt: 1989. július 7., Budapest
Feleki László Budapesten érettségizett 1928-ban, de már diákkorában, 1927-től a Nemzeti Sport belső munkatársa volt. Harcolt a második világháborúban, és 1944-ben fogságba esett. 1945-től a Népsportnál dolgozott, 1949-ben a sportújság főszerkesztője lett. A futball-vb-döntő elvesztése után az egyik bűnbaknak kiáltották ki, távoznia kellett a sportlaptól. Ezt követően a Ludas Matyi főmunkatársként tevékenykedett 1968-as nyugdíjazásáig. Több népszerű lapnak dolgozott rendszeresen (Új Tükör, Élet és Irodalom, Képes Sport, Film Színház Muzsika). A Képes Sportnak nyugdíjba vonulása után, 1969 szeptemberétől heti rendszerességgel szerzője volt 1974 május végéig, majd 1980-tól haláláig Napló címmel lett saját rovata. A háromkötetes Napóleon: A csodálatos kaland című könyve 1976-ban jelent meg. A Színházi Adattárban tizenhárom bemutatóját regisztrálták. Ezek többségében társszerzőként jelenik meg a színlapon. Az 1965-ben bemutatott Tilos a szerelem című film forgatókönyvírója is ő volt.