Mi az edző? – Bodnár Zalán publicisztikája

Idézek néhányat nagy emberek írásaiból.

1. „Csapat nincs, csak edzők vannak.” 2. „Nem hiszek a jó vagy rossz csapatokban, csak a jó vagy rossz edzőben hiszek.” 3. „Egy edzőnek saját stílusa van, és ez a stílus minden csapatán felismerhető, még a legrosszabb edzők legrosszabb csapatain is.” 4. „Kizárólag edzőkről és nem csapatokról volna szabad bírálatot írni.” 5. „Nem könnyű teljes bizonyossággal eldönteni, hogy pontosan hol a határ edző és nem-edző között.” 6. „Az edzőnek bele kell törődnie abba, hogy olyanok ítélik meg a munkáját, akik soha nem tartottak egyetlen edzést sem.” 7. „Az edző kérdése az individualizáció kitüntetett mozzanata az eszmék, a tudás, az irodalom, illetve a filozófia és a tudomány történetében.” 8. „Az edző neve tulajdonnév: felveti mindazokat a problémákat, amelyek e nyelvtani kategóriával kapcsolatosak. A tulajdonnevet nyilvánvalóan nem lehet tiszta és egyszerű referenciaként kezelni; a tulajdonnévnek (és így az edző nevének is) nem csupán rámutató funkciója van. Több mint egy indikáció, mint egy gesztus, mint egy másik személyre rámutató ujj; bizonyos mértekig a leírás megfelelője.” 9. „Az edzőfunkció nem egyetemes és állandó minden diskurzusban. A mi civilizációnkban nem mindig ugyanazoknál a csapatoknál vetődik fel az igény, hogy konkrét edzőknek tulajdonítsuk őket: voltak idők, amikor futballcsapatokat (...) anélkül fogadtak el, terjesztettek és értékeltek, hogy edzőjükre rákérdeztek volna.” 10. „Az edző az, akire hivatkozva megmagyarázható, miért vannak bizonyos események jelen a csapatban, ezek hogyan módosulnak, miképpen változnak és torzulnak el (mindez pedig az edző életrajzának bemutatásán, egyéni látószögének megvilágításán, társadalmi hovatartozásának, osztályhelyzetének megjelölésén, alapvető tervének felszínre hozatalán keresztül történik).” 11. „Az edző nem egyéb, mint egyike a szubjektum funkció lehetséges konkretizálásainak. Lehetséges, de nem szükségszerű: történeti alakváltozásait vizsgálva azt látjuk, hogy az edzőfunkció sem formájában, sem összetettségében nem állandó, sőt létezése sem nélkülözhetetlen. Könnyen el tudunk képzelni olyan kultúrát, amelyben a diskurzusok körforgása során egyáltalán nem lép fel az edzőfunkció.” 12. „Még mindig az edző uralja a futballtörténeti könyveket, az életrajzokat, a magazinok interjúit, de még az irodalmárok tudatát is, akik benső naplóikban igyekeznek összekapcsolni személyüket és művüket; a jelenlegi kultúra futballképe zsarnokian az edző köré épül, személye, története, ízlése, szenvedélyei köré.”

Hogy mi a fenéről hadoválok itt?

Na jó, be kell vallanom, csalás áldozatai lettek. Az eredeti mondatokban az edző szó helyett ugyanis szerző vagy rendező szerepelt, a csapatok/meccsek helyett regény/film, a futballt pedig az irodalom helyettesítette. Ha még van türelmük, kérem, ennek ismeretében olvassák újra az idézeteket, amelyek az alábbi nevekhez fűződnek: 1. Jean Giraudoux, 2-3. Francois Truffaut, 4-6. Éric Rohmer, 7-11. Michel Foucault, 12. Roland Barthes.

Hogy mi szükség volt erre az aljas trükközésre? Azok közé tartozom, akik a futball legizgalmasabb szereplőinek gyerekkorom óta az edzőket tartják, szinte bálványozom őket, és minden bizonnyal magam is nagyítom gyakran a szerepüket azáltal, hogy a szememben sorsalakító hadvezérek, napóleoni stratégák, igazi szellemi vezérek a szakma legnagyobb, legmegbecsültebb képviselői. De sosem voltam edző, és gyakran elfog a kétely: tényleg olyan fontosak? Valóban olyan nagy befolyásuk van a meccsekre? Ha igen, miért van, hogy még a szakma legsikeresebbjei is gyakorta megbuknak, és néhány év alatt a legkiválóbbak körül is elfogy a levegő a klubjuknál. Például: hogy lehet az, hogy Claudio Ranieri egyik évben csoportutolsó a görög válogatottal a leggyengébb Eb-selejtezőcsoportban, majd egy év múlva megnyeri a Premier League-et a kutyaütő Leicester Cityvel? Vagy miért nem tud sikercsapatot kialakítani José Mourinho a Real Madridból és a Manchester Unitedből, ha BL-t tudott nyerni a Portóval és az Interrel? Sokat beszélek erről volt és jelenlegi játékosokkal és edzőkkel, de nem tisztul a kép. Van, aki úgy tartja: minden a tréneren múlik, övé minden felelősség, ezért neki kell távoznia, amikor nem megy a szekér. Van, aki szerint ötven százalék szerepe van a sikerben vagy a kudarcban, mások szerint inkább csak 25-30. Van, aki szerint annyi sem, legfeljebb öt. Persze rendkívül komplex feladatkör az övék: egyszerre kell érteni a szakmához, miközben össze kell fogni egy csapatot és egy stábot, egyszerre kell lenni alfahímnek, mentornak, pszichológusnak és könyvmolynak, statisztikabúvárnak, játékosmegfigyelőnek. Miközben persze az is nyilvánvaló, hogy az edzők oldalvonal menti teátrális mozdulatai többnyire teljesen üres pótcselekvések, a nyilatkozataikban pedig sokszor megpróbálják elhitetni, hogy az ő munkájukhoz képest az agysebészet egyszerű inasmunka.

A világfutball és a sportági ítéleti-véleményezési értékrendszer középpontjában ma – leszámítva a szupersztár játékosok egészen szűk elitjét – az edző áll. Erősítik ezt a klubvezetők is, akik pontosan tudják, hogy akármilyen rossz is egy csapat, húsz-egynéhány játékost nem lehet egyszerre leváltani, nem úgy, mint a szakvezetőt. De a szurkoló sem azt mondja a United újabb vereségénél, hogy „ennek a csapatnak annyi”, hanem azt: „na, a Mourinhónak lefőtt a kávé”. Ráadásul egy edző menesztése mindig remek dramaturgia elem is, nagy edzők bukását nézni pedig már-már szakrális társadalmi rítus.

A brit David Bolchover Guttmann Béláról szóló könyve olvasása közben világosodott meg bennem, hogy ez Guttmann óta van így, ő harcolta ki az edzőknek ezt a megkülönböztetett szerepet. Előtte egyáltalán nem tartották olyan fontosnak őket, az elhíresült Guttmann-átok is azért születhetett meg, mert a Benfica vezérkara – és bármely másik klub vezetősége így tett volna akkoriban – 1962-ben azt gondolta, hogy az egymás utáni két BEK-győzelem után sem ad nagyobb fizetést a magyar trénernek, mondván: az edző az csak edző, egyik olyan, mint a másik, bármikor pótolható. Ma viszont mintha a ló túloldalára estünk volna: sokszor az egocentrikus edző a minden, a frontember, a showman, az élharcos.

Írásom első felében azért nyúltam ezekhez az idézetekhez, mert az érdeklődésem homlokterében álló másik két területen, az irodalomban és a filmművészetben is lezajlott ugyanez a folyamat, pontosan ugyanígy. A filmművészet első félszáz, az irodalomtörténet első több száz évében alig-alig övezte érdeklődés a rendezőt és az írót, és mindkettőnek a szerepe a futballban csak az edzőéhez hasonlítható. Az ő Guttmannjuk Francois Truffaut és Michel Foucault volt. Előbbi megteremtette a szerzői film műfaját és a francia újhullámot az 1954-ben írt földindulásszerű cikkében, utóbbi pedig az irodalomelmélet alapkövét fektette le a Mi a szerző? című esszéjével.

Látható, hogy a film- és irodalomesztétikai szövegekbe az edző szó tökéletesen beilleszthető a rendező vagy az író helyére. Hogy ezáltal közelebb jutunk-e annak megértéséhez, hogy mi az edző – döntse el ki-ki maga. De aki úgy érzi, nem lett okosabb, ne rám haragudjon, hiszen – mint ez Roland Barthes A szerző halála című értekezéséből kiderül – én ugyan én vagyok, de az írásom már nem én. Sorai ismét csak értelmezhetők úgy is, ha a szerző helyére az edzőt, az írás helyére a mérkőzést tesszük. „Mindig így volt: mihelyt egy tényt elmeséltek, tárgy nélküli célok érdekében, s nem azért, hogy közvetlenül hassanak a valóságra, azaz végső soron kikapcsolva minden más funkciót, egyszerűen a szimbólum működtetése végett, létrejön ez az elszakadás: a hang elveszíti eredetét, az edző belép saját halálába, s elkezdődik a mérkőzés.”