Jóllehet az Európai Labdarúgó-szövetség már 2015-ben kimutatta, hogy külföldi tőke kérdésében nincs párja a kontinensünk labdarúgásában a kínai pénz mennyiségének, relatíve sokat kellett várni arra, hogy topbajnokságban reális eséllyel pályázzon egy többségében kínai cég által tulajdonolt csapat az aranyéremre. Olaszországban az Internazionale 18 forduló után hárompontos lemaradással követi a Milant, és bár a piros-feketék már nincsenek kínai kézen (amíg azon voltak, nem volt benne túl sok köszönet, és Li Jung-hung végül a 415 millió eurós adóssága elengedése fejében „átadta” a klubot az amerikai Elliott Management befektetési csoportnak), az Inter még azon van, és a scudetto elérésével ebből a szempontból történelmet írhatna. Feltéve, hogy maga mögött tartja riválisait, megelőzi a Milant – és a Suning Group nem ad túl rajta. Az már csak pluszkérdés, hogy ha a csapat célba ér is, milyen néven teszi. A fekete-kékeknek nem elég a sorozatban kilenc bajnokságot nyerő Juventuson (amint vasárnap tették) vagy éppen a Milanon felülkerekedniük, több kihívás vár még rájuk.
Nehéz rangsorolni a próbatételek között, és bár hiába lehet akár további három-négy együttest is az aranyra pályázók közé sorolni, talán a mezőnyön lesz a legkönnyebb átverekednie magát az Internek. A pénzügyi helyzeten például alighanem sokkal nehezebb lesz úrrá lenni. És itt most nem a Milan-effektusról van szó, nem derült ki a tulajdonosról, hogy szélhámos, és nincs valós pénze. Pusztán annyi történt, hogy a kínai állam erőteljes szabályozókat vezetett be a külföldi futballbefektetéseket illetően (is), ami érinti a Suning Groupot. Olyannyira, hogy egyes lapértesülések szerint már a novemberi bért sem kapták meg a játékosok, és ha február 16-ig a vezetők nem lesznek úrrá a helyzeten, pontlevonással bűnhődhet a csapat. A nemzetközi piacon sem kerek a történet, ott pedig a Real Madridtól kellett fizetési haladékot kérni Asraf Hakimi vételára kapcsán.
Pedig pénz lenne bőven, hiszen a Suning cég alapítója, Csang Csin-tung a világ 184. leggazdagabb embere, vagyonát úgy hatmilliárd euróra becsülik. Amikor 2016-ban 270 millió euróért megvette a klub tulajdonrészének 68.55 százalékát, közgazdászok becslése szerint az Inter gazdasági ereje egyből 41 százalékkal nőtt. Ráadásul sem ő, sem a 2018-ban 26 évesen minden idők legfiatalabb Internazionale-elnökévé avanzsáló fia, Csang Kang-jang (divatosabb nevén Steven Csang) nem egyik napról a másikra akart csodát tenni, hanem öt évet adott az első aranyra. A határidő történetesen az idén jár le, és az ötéves terv otthon már bejött, hiszen a 2015-ben megszerzett Csiangszu Szuning 2020-ban kínai bajnok lett. Más kérdés, hogy a politikum miatt jelenleg ott sincs nyitva a pénzcsap, november óta a fizetésekkel, illetve az állítólag hárommillió dolláros bajnoki bónusszal is lógnak a csapatnak.
Csak amíg Kínában az átláthatatlan viszonyok, illetve a küszöbön álló futballreform miatt (például fizetési plafonnal, valamint a kiadások kordában tartásával) a probléma kezelése bonyolultnak tetszik, Európában papíron egyszerű a helyzet. Árulják a klubot (több sajtóhír is megerősítette), jön a vevő (például a BC Partners Limited európai befektetési alap), megegyeznek, és nincs itt, kérem, semmi látnivaló. Legfeljebb akkor, ha a kínai cég megmakacsolja magát, és maximum a tulajdonrésze negyven százalékától hajlandó megválni, attól is úgy 400 millió értékben. De melyik az a tőkeerős befektető, amely megelégszik a kisebbségi tulajdonnal, úgy, hogy a fontos kérdésekben el kell fogadnia a Kínai Kommunista Párt döntését? Merthogy a politikai szervezetnek ennyire erős befolyása van a Suning Groupra... „Nem lesz választásuk, el kell adniuk az egészet” – írta az üzlettel kapcsolatban Fabio Ravezzani olasz újságíró a Twitteren.
Azt egyelőre nehéz megjósolni, ki és mikor enged a kérdésben, de szinte borítékolható, hogy március 9., a klub 113. születésnapja után. Ebben az esetben pedig egy kívül-belül megújult egylet cserél majd gazdát, alighanem új néven. A jelenleg érvényben lévő FC Internazionale Milano helyett Inter Milano lehet a hívószó, és minden módosítás célja a várossal való szorosabb kapcsolat érzékeltetése, a tisztább és modernebb kivitelezés, valamint a globális identitás hangsúlyozása. Nem az Inter lenne az első, amely ilyen lépésre szánja el magát, a folyamat kimenetele ugyanakkor több mint kétséges. A Románál az új tulajdonos hamarosan visszavezeti a másodlagos „farkasos” logót (a hajdani nagyfőnök, James Pallotta még azt mondta, a szurkolók nem értenek hozzá, a változások maradnak, mert így modern, és így lehet belőle pénzt szerezni), ugyanakkor a Juventusnál 2017-ben bevált a dizájnváltás, a letisztult, minimalista logós termékeknek köszönhetően alaposan megnőtt a bevétel. Az Internél néhány éve apróbb változásokat már végrehajtottak, de most alapjaiban nyúlnak hozzá a társalapító Giorgio Muggiani 1908-as munkájához. Az FCIM kikerül a logókból, fekete alapon csak a sötétkék I és M betű marad, az „I Am Milano” („Én vagyok Milánó”) jeligét hangsúlyozva. A Milannál biztosan örülnek majd ennek...
Akár tető alá hozzák az adásvételt, akár nem, kínai pénz biztosan marad a rendszerben, hiszen minden jel arra utal, a mezszponzor Pirelli kiszáll a buliból, és átadja a helyét az Evergrande kínai ingatlankonszernnek. Éves szinten 19 millió euró a differencia a két cég nyújtotta támogatás között, a kínaiak laza harmincassal kopogtattak be. Márpedig pénz kell, legalábbis ha elfogadják a vezetőedző Antonio Conte egyik aforizmáját: „Ha csak tíz euró lapul a zsebedben, nem ehetsz százeurós étteremben.” A tréner nem szeret fiatal játékosok nevelésével, rendszerbe illesztésével bajlódni, legfeljebb ha a kényszer viszi rá. Az Internél 2019 óta csaknem 300 millió eurót költött el, előfordult, hogy amolyan Premier League-retrócsapatot akart felépíteni (Christian Eriksen, Ashley Young, Victor Moses, Romelu Lukaku és Alexis Sánchez is a fedélzeten volt), előfordult, hogy összeveszett a tulajokkal, amiért nem adtak pénzt – erre most olyan játékosok számítanak nála alapembernek vagy közelítenek afelé, akiket több mint egy éve még pellengérre állított.
Tavalyelőtt ősszel, amikor Dortmundban kétgólos szünetbeli vezetést követően 3–2-re kikapott a társaság, és gyakorlatilag eldőlt, vége a Bajnokok Ligája-kalandjának, Conte fejéhez vágták, hogy a jó erősítések dacára miképp sikerült ezt a lebőgést összehoznia. A válasz csípőből érkezett: „Most olyan játékosokról beszélünk, akik Diego Godín kivételével semmit sem nyertek. Kihez nyúljak? Nicolo Barellához, aki a Cagliaritól jött? Vagy Stefano Sensihez, aki a Sassuolótól érkezett?” Mára kiderült, hogy főképp Barellához okvetlenül... Csak akkoriban még sokkal inkább igaz volt rá, amit a L'Équipe című francia szaklap megállapított róla: „Conte csak a saját elégedettségével foglalkozik, és amikor úgy érzi, nincs olyan csapata, amely képes lenne a hiperintenzív, aprólékosan szervezett futballstílusra, amiről álmodik, akkor a főnökeivel balhézik. Ahogy a Juventusnál és a Chelsea-nél, most az Internél is ezt teszi.”
Azonban nem csupán idények között, hanem idényen belül is meg kellett találnia, illetve vissza kellett találnia csapatához. Október-novemberben simán lehetett temetni az Intert, Conte is már a kezében érezhette a munkakönyvét (a BL-ből még az Európa-ligába sem tudott átesni a gárda), aztán egy négypontos itiner révén talpra állt. Kellett hozzá a fizikum, a pszichológia („Mi a világ ellen!” – és Conte volt a villámhárító!), a közelítésmód (már nem a reakció, hanem az akció fontos) és a taktika (sokáig éljen a 3–5–2!), de annyira működik minden, hogy a hátvéd Alessandro Bastoni már azt mondja, Conte az edzők Messije, Barella pedig kész meghalni a szakemberért.
Az Inter legutóbbi, 2010-es sikercsapatában is hasonló hangok voltak az uralkodók. Akkor triplázás lett a „Mourinho-mánia” vége, most a duplázás is örömünnepet jelentene.