Öreg Hölgyek futballja – Bobory Balázs publicisztikája

FINO ALLA FINE. SPIRITO JUVE. Két olasz kifejezés, amelyet a Juventus futballistái, vezetői, szurkolói előszeretettel emlegetnek. Mindkettő – a manapság divatos kifejezéssel élve – arra utal, hogy a győzelem a „zebrák” DNS-ébe van kódolva, bármi történik, hosszú távon övék lesz a siker, és bármikor a maguk számára kedvező módon fordítják a történéseket.

Mostanában azonban kiürültek a hangzatos szavak, illetve csak azok maradtak meg a nyilatkozatokban és esetleg egy-egy lelátói drapérián, mert a Juventus az elmúlt néhány évben egy olasz középcsapat szintjére amortizálódott, méghozzá úgy, hogy közben azért remek futballisták alkotják a keretet. Nyilván ebben óriási a szerepük a labdarúgóknak, de talán jelen esetben kijelenthető, hogy fejétől bűzlik a hal, és vezetői válság van a torinóiaknál, ennek már csak folyománya a minősíthetetlennek tetsző szakmai munka, továbbmenve a pályán mutatott kilátástalan futball.

Ne felejtsük rögzíteni: a jelenlegi elnök, Andrea Agnelli 2010-ben vette át az akkor a mostanihoz hasonló helyzetben vegetáló klubot, éppen csak négy év telt el akkor a híres Calciopoli-botrány óta, amelynek köszönhetően a Juve megjárta a poklot, a másodosztályt, és vért izzadt, hogy visszatérjen a legmagasabb szintre. Szóval Agnelli regnálása alatt sorozatban kilenc bajnokságot nyert a Juve, két Bajnokok Ligája-döntőt játszott, újra sikerült világsztárt igazolnia Cristiano Ronaldo személyében, vagyis furcsa leírni, hogy talán most az Allianz Stadion emeleti irodáiban hasonlóan rossz vagy még rosszabb döntések születnek, mint a pályán a játékosok részéről.

A Juventustól az elmúlt években sok kulcsfigura távozott, de a legnagyobb veszteség minden bizonnyal nem egy játékos, hanem Giuseppe Marotta, aki Agnellivel együtt érkezett, és 2018-ig sportigazgatóként felelt a keret összetételéért, az edző kinevezéséért. S bár az első éve még nem sikerült a fekete-fehéreknél, a csapat hetedik lett és lemaradt a Bajnokok Ligájáról, aztán remek érzékkel hívta vissza immár trénernek a klubhoz Antonio Contét, aki egyből győztes alakulatot faragott a Juventusból, majd ő bízta az együttest később Massimo Allegrire is, aki első torinói időszaka alatt szárnyalt. Marotta olyan labdarúgókat nyert meg a Juve ügyének, mint Paul Pogba, Andrea Pirlo, Arturo Vidal, Mario Mandzukic vagy éppen Paulo Dybala. A gyümölcsöző együttműködés 2018-ban szűnt meg, többek között a Ronaldo-transzfer miatt, amelyet a hírek szerint Marotta nem nagyon akart nyélbe ütni. Végül megtette, a csapat még 2020-ig valahogy behúzta a Serie A küzdelmeit, aztán elkezdődött a – ki tudja, meddig tartó – néhány szűk esztendő…

Marotta utódja, Fabio Paratici kevés sót evett meg, immár a Tottenhamnél dolgozik újra Contéval, jelenleg pedig Agnelli mellett helyettesének, az aranylabdás Pavel Nedvednek, illetve a korábban a Formula–1-es Ferrari csapatfőnökeként megismert Maurizio Arrivabenének van a legnagyobb szava a stratégiai döntéseket illetően.

Az elmúlt néhány évet elemezve láthatjuk, hogy ritkán sikerült jó irányba fordulniuk a „zebráknak”. Ronaldo nem tudta új szintre emelni a csapatot, nagyon sok gólt rúgott, de a nemzetközi porondon nem sikerült az áttörés, és a csapatnak sem tett jót a személyi kultusz, a korábbi meghatározó futballisták közül többek szorultak háttérbe, a sérülékeny Dybala és Gonzalo Higuaín is más játékos lett. Aztán 2019-ben Allegri öt bajnoki cím, négy Olasz Kupa-győzelem és két Bajnokok Ligája-döntő után távozott, és elkezdődött a nagy kapkodás. Először jött a „csikkes”, azaz Maurizio Sarri, aki még megnyerte a scudettót, de sajátos futballfilozófiáját az első évadban nem tudta teljesen átültetni, másodszorra pedig már esélyt sem kapott, egy év után repült. Őt követte a legenda, a vezetőedzőként a felnőttek között teljesen újonc edző, Andrea Pirlo, aki a Coviddal terhelt idényben csak megnyerte még az Olasz Kupát és a Szuperkupát, de mivel a BL-t érő negyedik helyet csak az utolsó fordulóban harcolta ki, a vezetők úgy érezték, nem kockáztathatnak többet, és Agnelli jó barátja, Allegri felé fordultak.

Lassan másfél éve tart a Mister második érája, akit az egyik legnagyobb taktikusnak tartanak, de talán jelenleg ez is a Juventus veszte. A fekete-fehérek évek óta nem nyertek semmit, játékuk sablonos, lassú, kiszámítható – írhatom azt is, hogy túlszabályozott. Az eredménytelenséget persze lehetett arra fogni még az előző idényben, hogy Allegri szinte kész keretet kapott, nagyon nem volt beleszólása annak kialakításába, Ronaldo távozott, a másik csillag, Paulo Dybala pedig állandóan sérült volt, miközben zajlott a szerződésének meghosszabbítása körüli hercehurca. A Juventus vezetősége talán ezért nyelte le a békát, Allegrinek bizalmat szavazott, és megszerezte azt a piacról, akit a józan gazdálkodás jegyében meg lehetett. S bár Dybala, valamint Matthijs de Ligt elment a sztárok közül, ingyen jött Paul Pogba és Ángel Di María, az előző évad legjobb Olaszországban szereplő hátvédjét, a brazil Bremert is sikerült megszerezni (aki a hétvégi torinói derbin megsérült, és hetekre kidőlt), végül Dusan Vlahovics alternatívájaként vagy mellé a lengyel Arkadiusz Milik is befutott. Nos, Pogba még egy percet sem játszott tétmeccsen térdsérülés miatt, Di María hol sérült, hol eltiltott, így hiába javul a Juve játéka, ha pályán van. A harmadik sztárnak szánt Federico Chiesa immár egy éve maródi, visszatérése csúszik.

A Juventus pedig szenved. A játékosok mintha kalitkában éreznék magukat, a szerzett labdákkal ritkán lendülnek meg, elvétve látunk egy tempóban végigvitt és befejezett akciót, viszont sok az oldalpassz, a labdatartásra összpontosító stílus, ezért néha olyannak látni csapatot, mintha tényleg öreg hölgyek focizgatnának. A Nemzetek Ligája miatti szünet előtt a Monzától is kikapott a Juve, de Allegri a gyalázatos teljesítmény után is maradhatott, talán azért, mert még három évig szól a szerződése, és nem kevés pénzt kellene fizetni neki, ha kirúgnák. Persze a fogadkozás ment, a szünet után új lendület lesz, visszatérnek a sérültek, de most már szinte elbúcsúzhat a BL-továbbjutástól a Juventus, ami egyes számítások szerint nyolcvanmillió eurós mínusszal járna, így a következő nyáron akár Vlahovicsot vagy éppen Chiesát értékesíteni kell, hogy a költségvetésen tátongó lyukakat be lehessen foltozni. Közben arról is pletykálnak, hogy az öltöző kettészakadt, vannak, akik még hisznek a vezetőedzőben, mások már nem akarnak vele dolgozni – az utóbbi csoportba tartozik Leonardo Bonucci, akinek valószínűleg elég fajsúlyos a szava a csapatban.

A vezetőség pajzsként használja a sérült játékosokat, Pogba és Chiesa visszatérésétől várják a csodát, de ez mellébeszélés. A Juventus stílusa most nem modern, nincs benne dinamika, sok és gyors futás, még kevesebb elöl a kreativitás, és persze a manapság hatékony letámadás, agresszív labdaszerzés sem működik.

Az „allegriout” kifejezéssel szinte minden közösségi oldalon posztolt bejegyzés alatt számtalanszor találkozunk, a tréner nemkívánatos személy a szurkolók szemében, és ha a szobrát végképp nem akarja ledönteni, akkor beismeri, hogy ez nem jött össze, és elmegy. De az is lehet, annyira hisz magában, hogy a legnehezebb pillanatokban sem dobja be a törölközőt, vagy éppen megvárja, amíg elköszönnek tőle, és felveszi a mesés végkielégítést.

Ami biztos, a jelenlegi Juventusnak nincs meg a győztes DNS-e. De ha a klub jelmondatával, a „Fino alla fine” kifejezéssel kezdtem az írást, akkor még az is benne van a pakliban, hogy a végén minden kiegyenesedik, és végül a „zebrák” örülnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!