Az öröm a legnagyobb hajtóerő – Léon Marchand, a párizsi olimpia egyik legfényesebb csillaga

Már mindenki tudja a 22 éves bongyor hajú fiúról, hogy úszó szülők gyereke: édesanyja, Céline Bonnet hát- és vegyes úszó volt, részt vett az 1992-es barcelonai olimpián; édesapja, Xavier Marchand olimpiai döntős 1996-ban Atlantában (8.), 2000-ben Sydney-ben (7.), és 1997-ben Eb-, majd 1998-ban vb-ezüstérmes 200 méteres vegyes úszásban; nagybátyja, Christophe Marchand az 1988-as szöuli és az 1992-es barcelonai játékokon úszott, tagja volt az 1993-as Eb-n bronzérmes francia 4×200-as gyorsváltónak. Ilyen háttérrel nyilvánvaló, hogy a kis Léonnak is egyenes volt az útja az uszodába és a versenyek végén a dobogóra. Vagy mégsem?

„Sohasem volt nyilvánvaló, hogy az úszást kell választanom, a szüleim egyáltalán nem kényszerítettek rá. Inkább megpróbáltak lebeszélni – hiszen tudták, hogy ez az egyik legnehezebb sportág, amelyben rengeteg áldozatot kell hozni azért, hogy sikeressé válj. Viszont már egészen kicsi koromban otthon éreztem magam a vízben…  – mondta a L’Équipe-ben megjelent terjedelmes visszaemlékezésben Léon Marchand. – Hétévesen kezdtem el úszóedzésre járni, de nyűgös voltam, folyton fáztam, így egy időre abbahagytam. Csak a vakációk alatt élveztem, hogy vízben lehetek.”

A család Toulouse-ban élt, apja az 1908-ban alapított patinás Les Dauphins du TOEC klubban fejezte be pályafutását, s aki látta már a Ramier-szigeten lévő sportkomplexumot, benne az 1931-ben épült – műemléknek nyilvánított – art deco stílusú Alfred Nakache uszodával, annak nyilvánvaló: ellenállhatatlan a vonzereje.

„Láttuk, amikor megszületett” – mondta végtelen gyengédséggel a klub elnöke és a család barátja, Vincent Gardeau.  „Jól érezte magát nálunk, amióta elkezdett úszóiskolába járni” – emlékezett vissza a Dauphins vezérigazgatója, Michel Coloma. „A klub a családom kiterjesztése, mintha az ott dolgozók is a családtagjaim lennének” – így Léon Marchand.

És a szeretet, az öröm felbecsülhetetlen értékű hajtóerő. Amikor a kis Léon visszatért az uszodába a szintén a Ramier-sziget sportkomplexumában lévő dodzsóból, amelyben rövid ideig cselgáncsozott (sőt, a rögbibe is belekóstolt), senki sem hajtotta, senki sem gyakorolt rá nyomást.

„Léon gyerekként nyilván meg akart tanulni úszni, hogy olyan legyen, mint anya és apa, utána pedig követte a barátait. Ez tette lehetővé, hogy folyamatosan, természetes módon fejlődjön, hullámvölgyek és drámák nélkül” – összegezte edzője, Nicolas Castel, aki a korosztályos versenyektől vezette el az első olimpiai döntőjéig (2021, Tokió, 400 vegyes,
6. hely), és aki később Bob Bowman tengerentúli edzőcsapatában is segítette.

„Már tizenkét éves voltam, amikor kértem anyuékat, hogy csatlakozhassak a klub versenyúszóihoz rugalmas edzésrenddel. Másfelől, talán bekerülhettem volna egy jobb iskolába, ha előtérbe helyezem a tanulmányaimat. A szüleimnek nem is tetszett a döntésem… – idézte fel Léon. – De hagyták, hogy megtegyem. Végül azt mondták: »Próbáld ki! Az edzéseken egész nap a barátaiddal lehetsz. És ha nem megy az úszás, az sem számít!«” Céline és Xavier nem tagadta: „Meg akartunk győződni róla, hogy ez az ő választása. Hogy önmagáért teszi, a saját elhatározásából, mert annyira szeret úszni.”

Fiatal edzője pedig hamar meglátta az angyalarcú fiúban az okos, eltökélt tanítványt. Nicolas Castel szerint Léon sohasem panaszkodott, megbízott benne, meg volt győződve arról, hogy amit a tréner javasol, az előnyére válik. „Egy idő után aztán a kölyök bekapcsolódott az edzések megtervezésébe, nem kérdőjelezte meg az én programom, de meg akarta érteni, mit miért tesz, gondolkodott rajta, és egy-egy apró módosítást javasolt. Tetszett, mert tisztelettel tette. És amikor a meglátása helytálló volt, figyelembe vettem, s aztán megszoktuk, hogy így haladunk. A csoport többi kis úszója látva, hogy mi így »játszunk«, követni kezdte Léont, és ez óriási lendületet adott az úszóközösségünknek, az eredményességben is megmutatkozott.”

A támogató, figyelmes, egymást segítő közösségből pedig ő nem is akart kitűnni. „Soha semmiben nem voltam az első, nem szerettem a középpontban lenni. Nem mondanám, hogy félénk voltam, inkább tartózkodó. A csoport tagjaival éreztem jól magam. Az edzőm sokszor nógatott, hogy álljak a csapat élére – gyorsabban úsztam, mint a barátaim, de nem akartam az orruk alá dörgölni” – emlékezett vissza Léon.

Vincent Gardeau, a Dauphins elnöke aláhúzta: „A francia úszósport arca sohasem volt a legjobb úszó a korosztályában. Nagyon jó volt, de nem a legjobb.” Edzője, Nicolas Castel szerint azonban:      „Amikor gyenge teljesítményt nyújtott, akkor sem keseredett neki, nem volt boldog, de nem is sírt. Megtanulta megismerni önmagát, az adottságait, s megértette, hogy mások lehetnek fizikailag érettebbek nála, nagyobbak, erősebbek. Nem szegte kedvét, mert érezte, vannak tartalékai. Igyekezett a lehető legjobban elvégezni az edzéseket, a tökéletességet kereste.”

Ami az úszásnemeket illeti, Léon a hát kivételével mindegyikben jó volt, sprint- és hosszú távon is megállta a helyét. Szülei ezért ösztönözték a vegyes úszásra, hogy kibontakoztathassa képességeit, és megmaradjon a játékos sokoldalúsága. A 400 vegyes lett a száma, amelyhez sprint- és állóképesség is kell, stratégiai felépítést is igényel. 

Már „csak” az ambíció hiányzott belőle, a siker mindent elsöprő vágya. Léon tizenöt éves korára teszi, a 2017-es országos bajnokságra, amikor a fejében átkattant valami. Edzője, Nicolas Castel így emlékezett: „Végre megmutatta a versenyzői adottságait! Az első országos döntőjére kvalifikálta magát, s megnyerte. Rájött, hogy meg tudja csinálni, hogy ez nem fizikum vagy rátermettség kérdése, hanem vágy, ambíció és mentális felkészültség eredménye. Innentől lenyűgöző volt a fejlődése.”

Két év múlva, 17 évesen tört be a nemzetközi élvonalba, a 2019 júliusában megrendezett kazanyi junior Eb-n harmadik lett 400 vegyesen és 200 mellen, az augusztus végi budapesti junior-vb-n francia csúcsot úszva nyert bronzérmet 400 vegyesen. A 2020-ban kitörő koronavírus-járvány még segített is neki: jutott rá ideje, hogy kitűnő érettségit tegyen, s elkezdje tanulmányait a toulouse-i Université Paul Sabatier számítástechnikai karán. A 2021-re halasztott tokiói olimpián 400 vegyesen 6. lett – s edzőjével együtt érezte, a szintlépéshez ki kell mozdulnia a komfortzónájából. Mivel versenyzőként szülei is amerikai egyetemre jártak ösztöndíjasként, bátorították fiukat, s ő 2021 augusztusában az Arizona State University számítástechnika karát választotta – illetve inkább az egyetem úszócsapatának szakmai munkáját irányító Bob Bowmant. A 23-szoros olimpiai bajnok Michael Phelps edzőjét.

A kis francia a nagy Egyesült Államokban teljesen másfajta világba csöppent, de rövid „akklimatizálódás” után kiderült: állja a sarat. Phoenixben az egyetemi campustól tízpercnyi autóútra bérelt házon négy úszóval osztozva élt, jól szabályozott program szerint: reggel ötkor ébresztő, hattól edzés, majd reggeli, aztán órák, késői ebéd, délutáni edzés, nyújtás, súlyzós edzés… „Utána hazamegyek és megcsinálom a házi feladatom, s ha van erőm, a társaimmal élvezem az estét, vagy inkább korán lefekszem. Nem könnyű, mert programozói diplomát akarok szerezni, s az egyébként is az egyik legnehezebb szak, ráadásul nekem edzenem is kell. De egyelőre minden jól megy” – mondta Léon, aki az amerikai egyetemi bajnokságon nyert aranyai után a 2022-es budapesti és a 2023-as fukuokai világbajnokságon is tarolt, aláhúzva, milyen remek az együttműködése a világ legjobb edzőjének tartott Bob Bowmannel. Élete legnagyobb kihívására, a hazai olimpiájára készülve 2024 tavaszán visszafogta a tempót, kevesebb órát vett fel, hogy sokkal több időt tölthessen edzéssel.

Hogy aztán a párizsi La Défense Arenában mindenkit elkápráztasson: négy egyéni számban nyert aranyat, a két vegyesúszó-táv mellett egyazon napon, július 31-én este a 200 mell és a 200 pillangó döntőjében is győzedelmeskedve. A hihetetlen duplázással a nagy „előd”, Michael Phelps őszinte csodálatát is kivívta, aki az NBC csatornának így méltatta: „Valószínűleg a legnagyobb tett, amit valaha láttam a sportág történetében.”

Léon azonban a hozsannázás közepette is visszafogott maradt: „A kilenc intenzív versenynap alatt összesen tizennégy futamban úsztam, szóval nagyon koncentráltam. Benne voltam a buborékomban, még akkor is, amikor kissé ijesztő, döbbenetes ingerként 15 ezren üvöltöttek minden lélegzetvételemkor a mellúszás alatt. Az egész testem libabőrös volt, és arra használtam ezt az energiát, hogy a lehető leggyorsabban ússzak. Valóságos őrület vett körül – ecsetelte mosolyogva, hozzátéve, hogy elképesztő túlzásokba csapott át a körülötte lévő felhajtás – Büszke vagyok rá, hogy Michael Phelpshez és Mark Spitzhez hasonlítanak, ugyanakkor ők legendák, akik megváltoztatták a sportágunkat. Hozzájuk képest semmit sem értem még el.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 17-i lapszámában jelent meg.)