A királyiak királya – Moncz Attila publicisztikája

Nem attól az embertől félek, aki tízezer rúgást gyakorolt egyszer-egyszer, hanem attól, aki egy rúgást gyakorolt tízezerszer – fogalmazott egykoron Bruce Lee, a világhírű harcművész-filmszínész. Fogalmam sincs, Zinédine Zidane hány filmjét látta a fájdalmasan fiatalon elhunyt karatesztárnak, de hogy az ő felfogását (is) meghonosítva alkotott és alkot nagyot a Real Madrid kispadján, abban biztos vagyok. A két és fél éves, majd pedig a jelenlegi, egyelőre 16 hónapos regnálása nagyjából ennek a jegyében telt-telik. Eszében sincs forradalmat kirobbantani, sokkal fontosabb neki, hogy megtalálja azt a stílust, amely illik csapata erősségeihez, illetve eltakarja a gyengeségeit. Majd pedig addig gyakoroltatja, amíg nem megy hiba nélkül. Eddig, összesen 45 hónap alatt három Bajnokok Ligája-győzelem, valamint két-két bajnoki cím, spanyol, illetve európai Szuperkupa-győzelem és klubvilágbajnoki cím a jutalma, amivel „darabra” már most a második a legeredményesebb Real Madrid-edzők örökrangsorában (csak Miguel Munoz előzi meg a maga 14 trófeájával), de nála több BL-t, Szuperkupát (mindkettőre igaz!) és klubvilágbajnoki címet senki sem nyert a társulattal. Csak hogy a 11 serleget elhelyezhessük: a Zidane-érát leszámítva a Real 2004 és 2018 között tudott pontosan 11 kupát elhódítani; 13 edző kellett hozzá...

Zidane szárnyalása ahhoz képest különösen érdekes, hogy eredeti szándékai szerint nem is akart edző lenni, illetve, hogy amikor 2016 januárjában Rafa Benítez helyére először kinevezték, az El Mundo Deportivo című spanyol lap csak „sebtapaszként” jellemezte az érkezését. Fél évvel később BL-győztesnek vallhatta magát, manapság pedig már nemhogy illik, de kötelező is a világ legjobb edzői között emlegetni. Pedig nincsenek olyan nagyívű víziói, mint Pep Guardiolának, nem annyira felkapott (és cinikus), mint José Mourinho, illetve nem olyan fegyelemmániás, mint Sir Alex Ferguson. Mégis, mindannyiuknál több BL-trófeája van, a maga hármával már most holtversenyben vezeti az örökrangsort Bob Paisleyvel (Liverpool) és Carlo Ancelottival (Milan, Real Madrid). Augusztusban, Lisszabonban pedig előzhet is. Amikor arról faggatták, mi a titka, ennyit mondott: „Nem én vagyok a legjobb edző, és nem én vagyok a legjobb taktikus. De vannak más jó tulajdonságaim. Szenvedélyes és motivált vagyok, ez a kettő sokkal többet ér.”

Meg talán az is számít, amit Ancelotti mondott az egykor az ő asszisztenseként dolgozó francia legendáról: „A játékosként szerzett tapasztalataidnak csak egy részét tudod felhasználni edzőként, mert emellett tanulnod és fejlődnöd kell, na meg rutint kell szerezned. Zidane megtette. Karizmatikus, a játékosai tisztelik, ami nagyon fontos. Már amikor az én munkámat segítette, akkor is mindenki odafigyelt, ha ő beszélt.” Erre erősített rá egy 2018-as interjúban egyik futballistája, Isco is: „Minden, amit Zidane mond, megmarad benned.” Talán itt kell keresni a Real Madriddal a múlt héten a La Liga csúcsára érő szakember titkát, na meg az olyan történetekben, amelyek közül a kedvencemet Sid Lowe, a The Guardian és az ESPN munkatársa osztott meg a nyilvánossággal. Még az első madridi munkássága elején Cristiano Ronaldóval keveredett eszmecserébe a szabadrúgások elvégzéséről. Az ilyen ügyeket az előd, Rafa Benítez szavakkal próbálta megoldani (na de komolyan, elmagyarázni Ronaldónak, hogyan kell lőni?!), Zidane tettekkel. Kimentek az edzőpályára, felállították a hordozható sorfalat, aztán fogadtak. Zidane a fogadást is, CR7 bizalmát, ezen keresztül az öltözőt is megnyerte. Hát még akkor, amikor azt kérdezték tőle, ha egy csapatban játszottak volna, ki lett volna a kirakatember, így felelt: „Természetesen ő lett volna a sztár. Ő lövi a gólokat, azok a legfontosabbak.”

Ettől kezdve, ha azt mondta Ronaldónak, ki kell hagynia a kevésbé fontos bajnokikat, akkor kihagyta; ha a csapatát egy fontos BL-visszavágóra Lucas Vázquezzel és Marco Asensióval a középpályán, Toni Kroosszal és Luka Modriccsal a padon küldte harcba, a játékosok elhitték, hogy így a jó; ha meg azt mondta, Karim Benzema a világ legjobb középcsatára, azt honfitársa elhitte, és egyikük sem foglalkozott a média nyomásával. Napjaink egyik legfelkapottabb fiatal trénere, az RB Leipziget irányító Julian Nagelsmann mondta egyszer: „Az edzői munka harminc százalékban taktikai munka, hetven százalékban pedig az emberi kapcsolatok kezelése.” Ő sem áll rosszul ezen a téren, de Zidane egyenesen világklasszis.

Talán ennek tudható be az is, hogy a meglévő kereten nem szeret nagymértékben változtatni. A harmadik BL-döntőjén, 2018-ban ki tudta volna állítani ugyanazt a csapatot, mint egy évvel korábban a Juventus ellen, de az első, a 2016-os finálé „főemberei” közül is csak Pepe nem volt már ott a királyi gárdában. A Real Madridnál megfigyelhető fluktuáció és Florentino Pérez igazolási politikája ismeretében ez a csoda kategóriája. De talán a világfutballban is. Ugyanakkor a második korszaka meg azt bizonyítja, építkezésben sem utolsó. Csaknem 350 millió eurót költött a Real igazolásokra, elsősorban a jövő reményében (Eden Hazard a maga 28 évével korelnök volt!), és már az első évben bajnoki cím sült ki az együttműködésből. Jóllehet csak Ferland Mendy bizonyult egyelőre telitalálatnak (a borzalmasan fegyelmezetlen Luka Jovicsnak meg sürgősen „fejcserére” lenne szüksége), de hosszú távon Éder Militao, Rodrygo és Reinier is jó üzlet lehet.

Ugyanakkor azt is nehéz lenne vitatni, hogy a pályán kívül is remekül építkezik. A rá legnagyobb hatással lévő három edző, Marcello Lippi, Vicente del Bosque és Aimé Jacquet kelléktárából azt is elleste, miképp kell maga köré is jó csapatot kialakítani. Az asszisztensét, David Bettonit még Cannes-ból ismeri, korábbi erőnléti trénerét, Antonio Pintust a Juventusból, a jelenlegit, Grégory Dupont-t a francia válogatottból (ő például megértette, hogy az újrainduláskor nem a fizikai állapot, hanem a lélek lesz a döntő faktor), Stéphane Plancque videoelemzőt pedig Bordeaux-ból. Sem emberileg, sem szakmailag nem vett zsákbamacskát. De lehet, Sergio Ramosnak van igaza, aki meg azt mondta, „minden arannyá válik, amihez Zidane hozzáér”.

Azonban nem csupán a két éra emberi részét illető eltérések, azaz a sztárok összehangolása, illetve az építkezés mondatja velem, hogy a futballista Zidane után a vezetőedző Zidane is a világklasszisok közé emelkedett. A 2019–2020-as idényben megmutatta, hogy többféle játékfelfogást is képes átültetni a gyakorlatba. Amíg az első időszakát sokkal inkább a Cristiano Ronaldóra épülő támadófutball, a 4–1-es, 5–1-es, sőt 6–1-es és 7–1-es győzelmek jellemezték, most a szolid elhárítás volt a domináns: mindössze 22 gólt kapott az együttes, legutóbb 1969-ben nyert ennél is kevesebb (21) kapott góllal bajnoki címet a Real Madrid.

Persze azt is lehet mondani, hogy szerencséje volt: 2016-ban jó sorsolást (Roma, Wolfsburg, Manchester City) követően, az Atlético Madrid ellen tizenegyesrúgásokkal lett BL-győztes; egy évvel később, a Bayern elleni negyeddöntőben Arturo Vidal erősen vitatható piros lapja is kellett a továbbjutáshoz; 2018-ban a Juventus ellen a rendes játékidő 97. percében lőtte be Cristiano Ronaldo a kétséges, ugyanakkor továbbjutást érő tizenegyest, majd a Bayern ellen nem fújták be ellene a Marcelo kezezése miatt járó büntetőt; 2020-ban pedig akkor szakadt félbe a La Liga, amikor a Real lejtőre került, és a kényszerszünet előtti utolsó négy bajnokiján mindössze négy pontot szerzett. Egyszer-egyszer rá lehet fogni az ilyet Fortunára, de folyamatában – rendben, a Katalónián kívüli világban – nem.

Ez már tudás. Az meg a futballban is hatalom.