Úri huncutság – Malonyai Péter publicisztikája

Nincs új a nap alatt, vannak vissza-visszatérő témák, ilyen a sport legmagasabb köreiben meglehetősen divatos adócsalás.

Aktuálisan Gerald Piqué esete lehet érdekes, a Barcelona klasszisa karácsonyi ajándéknak is tekinthette, hogy az ünnepek előtti napokban a spanyol legfelsőbb bíróság mentesítette 2.1 millió eurós bírság megfizetése alól. Nem volt éppen villámeljárás, hiszen az volt az alap, hogy 2008 és 2010 között nem adózott a kereskedelmi jogokból származó jövedelme után, fellebbezésének éve pedig 2016.

Nincs egyedül a spanyol elitben, hiszen korábban Lionel Messi (és édesapja-menedzsere), Cristiano Ronaldo és José Mourinho is a spanyol hatóságok látókörébe került, de Xabi Alonso, Luka Modric, Marcelo, Alexis Sánchez, Ricardo Car­valho, Ángel Di María, Javier Mascherano, Radamel Falcao és Fábio Coentrao neve is előkerült hasonló ügyekben.

Feltűnő, hogy leginkább spanyol esetek járják be a világsajtót, ám ennek egyedüli oka az lehet, hogy ott nem haboznak a nyilvánosság elé tárni az ilyesféle ügyeket. Nagy feneket nem kell keríteni nekik, hiszen Spanyolországban az első, nem erőszakos bűncselekmény esetében a kétéves vagy annál rövidebb időtartamra szóló börtönbüntetést általában felfüggesztik. Így volt az érintett klasszisok esetében is, akiknek természetesen ki kellett fizetniük az adótartozásukat, megfejelve némi pénzbírsággal. Más kérdés, hogy a bűncselekmény az bűncselekmény, így az elítéltek a felfüggesztés időtartama alatt büntetett előéletűként szerepelnek a statisztikákban.

A szaldó enyhén szólva sem pozitív. Messiék 4 millió eurós csalása 3.7 millió euró bírságot szült ráadásként, Cristiano Ronaldo 15 milliós hátraléka 18.8 milliós bírsággal szaporodott. Kifizették a megállapított összeget ők is, a többiek szintén, hétköznapi logika szerint egyszerűbb lett volna eleve teljesíteni a kötelezettségüket. Meg nem érezték volna, hiszen a büntetéssel megfejelt kártérítés nyomán sem hallhattunk arról, hogy éhen haltak volna.

Hát akkor miért? Meglehet, azért, mert a közhiedelem szerint úri huncutság, ha valaki túljár az állam eszén. Így van ez, amióta csak világ a világ. Nem feltétlenül kötelező életelv, ám ha igen, akkor a felsorolt (és a majdani) esetekben azt nem értem, hogy miért nem olyan jogászokhoz, ügyvédekhez fordultak, akik nem csupán ismerik a kiskapukat, hanem képesek széles(ebb)re is tárni őket. Biztos van megoldás, legalábbis gondolom én. Azt pedig nem hiszem, hogy bárkit is visszatartana, hogy ha fény derül a csalásra, többe kerül a leves, mint a hús.

Meg aztán alighanem az emberi természetben van a hiba. Gondolom ezt azért, mert sok esetben intézmények, hivatalok is ügyeskednek, úgymond a cégük hasznára. Két esztendeje például a német futballszövetségnél és a vezetőknél tartottak házkutatást azzal a gyanúval, hogy tévesen tüntették fel a stadionokban megjelenő reklámok utáni bevételt és a vagyonkezelésből származó jövedelmet, a kár 4.7 millió euró volt.

Ne higgyük, hogy az adócsalás és a sport csak mostanság talált egymásra, amikor hatalmas összegek forognak az elitben. Az olasz nehézsúlyú ökölvívó-világbajnok (1933) Primo Carnerát például 1937-ben Londonban letartóztatták, s 4300 font (akkor: egymillió pengő) adóhátralékot követeltek tőle. Nem akármilyen ügyvédje lehetett, néhány órába tellett csupán, s kihozta a börtönből Carnerát, aki előbb becsületszavára kijelentette, hogy csődbe jutott, majd írásba is adta, ami elegendő volt a szabadulásához – maradt a kitoloncolás.

A hetvenes években a mai felfogáshoz képest a közvélemény még határozottan elítélte az adócsalást. A világhírű belga kerékpárost, Eddy Merckxet (öt-öt Tour de France- és Giro d'Italia-győzelem, egy Vuelta-elsőség) 1976-ban hurcolták meg, amikor egyik szponzoráról, a molteni kolbászt és virslit gyártó cégről kiderült, hogy milliós adócsalással vádolható. Nálunk persze azonnal előkerült a politika, a Népsport kérdése: „Mit segítenek a győzelmek, ha mögöttük ilyen piszkos üzleti fogások rejtőznek?” A folytatás már megbocsátóbb: „Természetesen mindezért nem Merckxet illeti elsősorban szemrehányás, hanem az őt környező világot, amely ellen azonban adott esetben nagyon nehéz védekezni.” Mindez máig ható igazság, legalábbis, ami a „környező világot” illeti.

Persze nem csupán a futball került terítékre, 1997-ben Steffi Graf ügyei szolgáltattak témát. Nem a teniszező, hanem az édesapja vitte el a balhét, Peter Grafot első fokon adócsalás miatt három év és kilenc hónapi szabadságvesztésre ítélték, a vád 12.3 millió márka hiányt állapított meg. Az ügyész Steffi Grafot is perbe vonta volna, ám nem volt bizonyítéka arra, hogy úgymond tevőlegesen bűnrészes lenne.

Nálunk Stadler József ügye vert fel nagy port 1998-ban. Az akasztói vállalkozó háromszor ült börtönben adócsalás vádjával, kétmilliárd forint fölötti összeget állapítottak meg nála. Van valami igazság abban, hogy az irigyei tettek meg mindent, hogy bíróság elé kerüljön. Az aligha hihető, hogy patyolattiszta volt, ám az bizonyos, hogy rengeteget költött a futballra. Az általa tulajdonolt Stadler FC 1994 és 1998 között az első osztályban játszott, amikor először letartóztatták, éppen az volt a terve, hogy Bács-Kiskun megyének legyen még egy NB I-es csapata.

Esete megosztotta a közvéleményt, a Nemzeti Sport mellette és ellene szóló véleményeket is felsorakoztatott. „Aki ennyi pénzt fektetett a futballba, azt jutalmazni, nem megbüntetni kellene. Ha adócsalásért ennyi jár, akkor gyilkosságért járjon halál” – így egy híve, a másik oldal pedig: „Végre kellett már egy ítélet, amely igazságos, mert kétmilliárd forint felett igazságos a kilencévi börtönbüntetés. Sőt, bizonyos szempontból enyhe is az ítélet, ezért nem értem a demagóg védelmet.”

A tényekhez hozzátartozik, hogy Stadler felépítette Akasztón a 21 ezer nézőt befogadó Stadler-stadiont is (1995), amely ma már az enyészeté. Néhány esztendővel ezelőtt apróhirdetés útján próbálták értékesíteni – 220 millió forintért.

Visszatérve a jelenbe, érdekes az alapvetően a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozásának vizsgálatára létrehozott FATF (Financial Action Task Force) pénzügyi akciócsoport korábbi, de ma is aktuális jelentése, amelynek lényege, hogy a futball elmúlt két évtizedben tapasztalt ugrásszerű fejlődése miatt rendkívüli módon megnőtt a sportággal kapcsolatos pénzforgalom, ám ennek következtében a bűnözők számára is vonzóvá váltak a labdarúgóklubok.

A nálunk honos jogi megoldás (büntető törvénykönyv, 396.§.) nem adó-, hanem költségvetési csalásról beszél, tehát nem csupán adóról, hanem minden más törvénysértésről is, amely kárt okoz a költségvetésnek (a büntetés: kettőtől tíz évig terjedő szabadságvesztés). A köznyelv persze marad az adócsalásnál, sőt a szakemberek is. Az ügyvédek például meglehetősen látványosan. Idéznék néhány passzust az egyik iroda honlapjáról:

„Egyetlen célunk, hogy megmentsük a börtöntől! Védekezzen sikerorientált adócsalás-specialista gazdasági büntetőjogi ügyvédekkel!”

„Megtesz mindent, hogy elkerülje a börtönt? Védekezzen eredményesen már a kezdetektől! Segítünk a bajban, hívjon bármikor bizalommal.”

„NAV-os múltú kollegákkal rendelkezünk, így belülről ismerjük az államapparátus gondolkodásmódját.”

Olyan ez, mint P. G. Wodehouse klasszikus, 1923-ban írt Forduljon Psmithhez című remekében a főhős hirdetése: „Psmith elintézi! Bűntény nem akadály! Forduljon Psmithhez!”

Végezetül komoly(abb)ra fordítva a szót, legyen elég annyi, hogy hiába a szeszcsempészet, a korrupció, hiába volt maffiafőnök, Al Caponét végül csak adócsalásért tudták elítélni.

Nem ma – 1931-ben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!