Pedri Potter – Moncz Attila publicisztikája

Bojan Krkic, Gerardo Bruna, Mauro Zarate, Amir Szajud, Gai Assulin, Iker Muniain, Mijaicsi Rjo, Ryan Gauld, Alen Halilovic, Martin Ödegaard, Li Szung Vu, Pietro Pellegri, Minty (egy megmentett borz), Thiago Almada, Dario Sarmiento, Ansu Fati, Joaquín Messi. Az egyik internetes portál összegyűjtötte, hogy Lionel Messi első, 2006-os Bajnokok Ligája-győzelme óta éves leosztásban kire (illetve a megmentett, majd a futballba beleszerető és még sajátos gólörömöt is produkáló borz esetében mire) sütötték rá az „új Messi” elnevezést. A The Sun című bulvárlap pedig nemrég egy térképen szemléltette, hány FIFA-tagállamban (24 szerinte a megoldás) fedeztek már fel olyan futballistát, akiben az új Messit látták. Természetesen a két munkának a játékosok terén is akad közös metszete (Mijaicsi, Halilovic vagy Ödegaard mindenképp), na meg abban is, hogy egyelőre senki sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt, akad olyan is (például a Real Madridból induló Gerardo Bruna), aki már a profi futballból is különösebb nyom nélkül eltűnt.

Nehéz hova tenni az ilyen jellegű összehasonlításokat, az én szememben sokkal inkább a csodavárás, mintsem a valóság képe jelenik meg az ilyenekben. Minden nemzetnek megvan a maga vonatkoztatási pontja, nekünk ugye az Aranycsapat, Hollandiának a Cruyff-féle generáció, Brazíliának Pelé, talán csak az argentinok tudnak nehezen dönteni, hogy Maradona vagy Messi az abszolút első. (Szubjektív, de nálam a világbajnoki cím sokat nyom a latban...) Most viszont előkerült egy párhuzam lehetősége, amelynek úgy másfél évtized múlva nagyon szeretném látni a végeredményét. A Barcelona „saját” lapjában, a katalán Sportban korábban csak az argentin zseni „kapott” olyan címlapot, amelyről a saját képe mellett háromszor köszön vissza a neve. Aztán hétfőn a „Pedri, Pedri, Pedri” cím virított a még mindig csak 19 éves spanyol futballista portréja mellett. És nem azért, mert őt is megpróbálják a fenti sorba illeszteni és új Messiként eladni, hanem mert megérdemli. Önmaga miatt.

Még akkor is, ha közte és a lassan visszavonuló argentin között nyilvánvaló hasonlóságok is vannak. Elég csak Pedri vasárnap a Sevillának lőtt góljára gondolni, amelynél sorrendben Ivan Rakitic, Diego Carlos, Jaszin Bono kapus, a több mint 76 ezres publikum, majd pedig Spanyolország is a lába előtt hevert. Mint hajdan Messié előtt. Bizonyos szempontból ilyen lövőcselnél gusztustala­nabb nincs, más aspektusból meg gyönyörű nézni, amint a nagy rössel érkező védő „kiszánkózik” a világból. Na, Pedri a gólja előtt nem egy, de két ilyet is bemutatott. „Amikor becsúszó lábat látok magam előtt, ösztönösen jön, hogy húzok még egyet” – vallotta be a középpályás, akinek – legalábbis Marcos López, az El Periódico publicistája szerint – immár a Camp Nou a játszótere. Természetesen a spanyol újságírók az átlagosnál jóval gyakrabban esnek túlzásokba, de azért egyszerre aligha „vadulnak meg”, és ha még a madridi El País is azt írja, a srác „...Messit és Ronaldinhót idézi”, azt mindenképpen illik komolyan venni. Ilyenek fényében más megvilágításba esik a katalán El Mundo Deportivo „Pedri húzza a talpalávalót” értékelése vagy éppen a Cadena Ser rádióadó J. K. Rowling főhősére, a varázslótanonc Harry Potterre hajazó keresztelője és az így adott „Pedri Potter” beceneve.

Már biztos, hogy nem egynyári csodának, hanem egy talán korszakos labdarúgó szárnypróbálgatásainak lehetünk szemtanúi. Ha egynyári csoda lett volna, akkor tavaly a Brazília–Spanyolország olimpiai bajnoki döntő után be kellett volna zárni a boltot. Mert már az az idény olyan volt, hogy tátott szájjal kellett végignézni. Jött egy ifjú, aki a Las Palmas akadémiájáról 2020-ban, 17 évesen Barcelonába költözött (ma már röhejesen kevésnek tűnő ötmillió euróért, amit már a lassan esedékes bónuszok sem tudnak a sztratoszférába emelni), aztán egy év alatt meghódította Spanyolországot. De meg merem kockáztatni, hogy annál is többet. Sohasem voltam a spanyol labdarúgás első soros rajongója, sokkal inkább érdekel, ki lesz Thomas Müller után a következő „ősbajor” a Bayern München kezdőjében, de bevallom, örülök, hogy a Barca alighanem megtalálta a következő ikonját. Az ilyen kaliberű kluboknak szükségük van egy-egy olyan arcra, akivel azonosítani lehet őket. Ahogyan a Real Madridnak volt Raúl, majd Sergio Ramos, a Chelsea-nek John Terry, a Romának Francesco Totti, a Juventusnak Alessandro Del Piero, a Liverpoolnak Steven Gerrard vagy a Barcelonának Messi (illetve ízlés szerint Xavi, netán Andrés Iniesta). És tudok hinni az olyan sorsszerűségben is, hogy ő a barcelonai újrakezdés szimbóluma, hiszen néhány héttel minden idők talán legnagyobb hatású katalán válsága, a Bayern elleni BL-negyeddöntős 2–8 után érkezett a klubhoz.

Mondjuk, az is igaz, hajszál híja volt, hogy nem a Real Madridnál kötött ki. (Akkor azért megnéztem volna a Barcelona-szurkolói klubot alapító nagypapája arcát...) Merthogy a Barca Kanári-szigeteken dolgozó játékosmegfigyelője nem szúrta ki, a Realé igen. A királyi gárda el is hívta próbajátékra, de a Covid miatt csak néhány – amúgy is zaklatott – edzésen tudta megnézni, így a tábor végén abban maradtak, majd keresik egymást. Aztán José Mari Bakero, a Barca BEK-győztes labdarúgója egy helyi szimpatizáns meghívására („Gyere és nézd meg, mert a srác nem száz-, de ezerszázalékosan illik a Barcelonába!”) csak elment a Las Palmashoz, és tíz perc alatt kiderült, nem volt hiábavaló a túra. Három felnőttmeccsel a háta mögött már a zsebében is volt a barcelonai szerződés, méghozzá olyan erős kitétellel, hogy a B-csapatban nem léphet pályára. Ezt látva Ronald Koeman, az akkori vezetőedző úgy érezte, jobb lenne kölcsönadni, erősödjön, szokja az élvonal tempóját. Néhány közös foglalkozás után rájött, égbekiáltó szamárság lenne megválni tőle.

A 2020–2021-es idény végére, még mindig csak 18 évesen már ő volt az európai futball sztahanovistája. Nem a korosztályában, hanem úgy általában. A Barcelonában és a különböző spanyol válogatottakban összesen 76 tétmérkőzésen lépett pályára, a legtöbbön az Európában szereplő labdarúgók közül, megelőzve Bruno Fernandest (Manchester United, 72) és Mason Mountot (Chelsea, 70). A játszott perceket tekintve a saját 5476-os értékével „csak” második lett, ezen a téren a már érett futballistakorban lévő, 26 éves Bruno Fernandes 34 perccel jobb volt nála. És csak hogy a 76 tétmeccset is elhelyezzük: az abszolút szereplési rekord Szon Hung Miné, aki a 2018–2019-es évadban 78 találkozón szerepelt. Pedri tinédzserként maradt el két fellépéssel az abszolút csúcstól, úgy, hogy 44 meccse is a profi futballisták szakszervezete, a FIFPro szerint a kritikus zónába esett, amikor két mérkőzés között a teljes regenerációhoz szükséges öt nap sem telt el.

Már 17 évesen nagyobb hatása volt a Barcelonára, mint a 100 millió eurós Philippe Coutinhónak, a Ferencváros ellen megszerezte az első gólját tétmeccsen a Barcában, az idény végén nemhogy bekerült Spanyolország Európa-bajnoki keretébe, a bronzérmes csapatban nála több játékperc csak Unai Simonnak és Aymeric Laporténak jutott, aztán még egy olimpiai ezüst is került a vitrinjébe. Nyolc nappal a Brazília ellen hosszabbítást követően elvesztett finálé után pedig a Real Sociedad elleni 4–2-vel és 90 játékperccel neki is elkezdődött az új idény. Nem egy és nem két Eb-t megjáró játékos még szabadságon volt akkor!

Az ilyen erős „kezdést” a szervezete azért nem hagyta szó nélkül, szeptember és január közepe között sérülések miatt összesen egy mérkőzés és egy edzőváltás jutott neki. Mindkettőből jól jött ki, elvégre a teste megedződött, Xavi pedig az ő erősségeire építi csapata középpályásjátékát, nem pedig a saját dicső múltjára. A fiatal vadak futnak, mint a bolondok, most nem a tiki-taka az első számú, ennek ellenére úgy tűnik, a sikerek visszatérőben vannak a Camp Nouba. A Barcelona már 14 tétmérkőzés óta veretlen úgy, hogy közben az Atlético Madridot, a Real Madridot és a Sevillát is elpáholta, Pedri pedig a La Ligában azt sem tudja, milyen érzés kikapni (9 győzelem, 2 döntetlen) ebben az idényben. „Még nem láttam hozzá hasonló játékost a világon. És ezt nem azért mondom, hogy az egekbe emeljem, mert azt nem szereti. Vannak karakteres játékosok, mint De Bruyne vagy Modric, de egyikben sincs meg a benne meglévő tehetség. Ha pusztán a talentumról beszélünk, ő a világ legjobbja” – mondta róla Xavi. Lehet, hamarosan már nem csupán ezért lesz az.

Nehéz hova tenni az ilyen jellegű összehasonlításokat, az én szememben sokkal inkább a csodavárás, mintsem a valóság képe jelenik meg az ilyenekben. Minden nemzetnek megvan a maga vonatkoztatási pontja, nekünk ugye az Aranycsapat, Hollandiának a Cruyff-féle generáció, Brazíliának Pelé, talán csak az argentinok tudnak nehezen dönteni, hogy Maradona vagy Messi az abszolút első. (Szubjektív, de nálam a világbajnoki cím sokat nyom a latban...) Most viszont előkerült egy párhuzam lehetősége, amelynek úgy másfél évtized múlva nagyon szeretném látni a végeredményét. A Barcelona „saját” lapjában, a katalán Sportban korábban csak az argentin zseni „kapott” olyan címlapot, amelyről a saját képe mellett háromszor köszön vissza a neve. Aztán hétfőn a „Pedri, Pedri, Pedri” cím virított a még mindig csak 19 éves spanyol futballista portréja mellett. És nem azért, mert őt is megpróbálják a fenti sorba illeszteni és új Messiként eladni, hanem mert megérdemli. Önmaga miatt.

Még akkor is, ha közte és a lassan visszavonuló argentin között nyilvánvaló hasonlóságok is vannak. Elég csak Pedri vasárnap a Sevillának lőtt góljára gondolni, amelynél sorrendben Ivan Rakitic, Diego Carlos, Jaszin Bono kapus, a több mint 76 ezres publikum, majd pedig Spanyolország is a lába előtt hevert. Mint hajdan Messié előtt. Bizonyos szempontból ilyen lövőcselnél gusztustala­nabb nincs, más aspektusból meg gyönyörű nézni, amint a nagy rössel érkező védő „kiszánkózik” a világból. Na, Pedri a gólja előtt nem egy, de két ilyet is bemutatott. „Amikor becsúszó lábat látok magam előtt, ösztönösen jön, hogy húzok még egyet” – vallotta be a középpályás, akinek – legalábbis Marcos López, az El Periódico publicistája szerint – immár a Camp Nou a játszótere. Természetesen a spanyol újságírók az átlagosnál jóval gyakrabban esnek túlzásokba, de azért egyszerre aligha „vadulnak meg”, és ha még a madridi El País is azt írja, a srác „...Messit és Ronaldinhót idézi”, azt mindenképpen illik komolyan venni. Ilyenek fényében más megvilágításba esik a katalán El Mundo Deportivo „Pedri húzza a talpalávalót” értékelése vagy éppen a Cadena Ser rádióadó J. K. Rowling főhősére, a varázslótanonc Harry Potterre hajazó keresztelője és az így adott „Pedri Potter” beceneve.

Már biztos, hogy nem egynyári csodának, hanem egy talán korszakos labdarúgó szárnypróbálgatásainak lehetünk szemtanúi. Ha egynyári csoda lett volna, akkor tavaly a Brazília–Spanyolország olimpiai bajnoki döntő után be kellett volna zárni a boltot. Mert már az az idény olyan volt, hogy tátott szájjal kellett végignézni. Jött egy ifjú, aki a Las Palmas akadémiájáról 2020-ban, 17 évesen Barcelonába költözött (ma már röhejesen kevésnek tűnő ötmillió euróért, amit már a lassan esedékes bónuszok sem tudnak a sztratoszférába emelni), aztán egy év alatt meghódította Spanyolországot. De meg merem kockáztatni, hogy annál is többet. Sohasem voltam a spanyol labdarúgás első soros rajongója, sokkal inkább érdekel, ki lesz Thomas Müller után a következő „ősbajor” a Bayern München kezdőjében, de bevallom, örülök, hogy a Barca alighanem megtalálta a következő ikonját. Az ilyen kaliberű kluboknak szükségük van egy-egy olyan arcra, akivel azonosítani lehet őket. Ahogyan a Real Madridnak volt Raúl, majd Sergio Ramos, a Chelsea-nek John Terry, a Romának Francesco Totti, a Juventusnak Alessandro Del Piero, a Liverpoolnak Steven Gerrard vagy a Barcelonának Messi (illetve ízlés szerint Xavi, netán Andrés Iniesta). És tudok hinni az olyan sorsszerűségben is, hogy ő a barcelonai újrakezdés szimbóluma, hiszen néhány héttel minden idők talán legnagyobb hatású katalán válsága, a Bayern elleni BL-negyeddöntős 2–8 után érkezett a klubhoz.

Mondjuk, az is igaz, hajszál híja volt, hogy nem a Real Madridnál kötött ki. (Akkor azért megnéztem volna a Barcelona-szurkolói klubot alapító nagypapája arcát...) Merthogy a Barca Kanári-szigeteken dolgozó játékosmegfigyelője nem szúrta ki, a Realé igen. A királyi gárda el is hívta próbajátékra, de a Covid miatt csak néhány – amúgy is zaklatott – edzésen tudta megnézni, így a tábor végén abban maradtak, majd keresik egymást. Aztán José Mari Bakero, a Barca BEK-győztes labdarúgója egy helyi szimpatizáns meghívására („Gyere és nézd meg, mert a srác nem száz-, de ezerszázalékosan illik a Barcelonába!”) csak elment a Las Palmashoz, és tíz perc alatt kiderült, nem volt hiábavaló a túra. Három felnőttmeccsel a háta mögött már a zsebében is volt a barcelonai szerződés, méghozzá olyan erős kitétellel, hogy a B-csapatban nem léphet pályára. Ezt látva Ronald Koeman, az akkori vezetőedző úgy érezte, jobb lenne kölcsönadni, erősödjön, szokja az élvonal tempóját. Néhány közös foglalkozás után rájött, égbekiáltó szamárság lenne megválni tőle.

A 2020–2021-es idény végére, még mindig csak 18 évesen már ő volt az európai futball sztahanovistája. Nem a korosztályában, hanem úgy általában. A Barcelonában és a különböző spanyol válogatottakban összesen 76 tétmérkőzésen lépett pályára, a legtöbbön az Európában szereplő labdarúgók közül, megelőzve Bruno Fernandest (Manchester United, 72) és Mason Mountot (Chelsea, 70). A játszott perceket tekintve a saját 5476-os értékével „csak” második lett, ezen a téren a már érett futballistakorban lévő, 26 éves Bruno Fernandes 34 perccel jobb volt nála. És csak hogy a 76 tétmeccset is elhelyezzük: az abszolút szereplési rekord Szon Hung Miné, aki a 2018–2019-es évadban 78 találkozón szerepelt. Pedri tinédzserként maradt el két fellépéssel az abszolút csúcstól, úgy, hogy 44 meccse is a profi futballisták szakszervezete, a FIFPro szerint a kritikus zónába esett, amikor két mérkőzés között a teljes regenerációhoz szükséges öt nap sem telt el.

Már 17 évesen nagyobb hatása volt a Barcelonára, mint a 100 millió eurós Philippe Coutinhónak, a Ferencváros ellen megszerezte az első gólját tétmeccsen a Barcában, az idény végén nemhogy bekerült Spanyolország Európa-bajnoki keretébe, a bronzérmes csapatban nála több játékperc csak Unai Simonnak és Aymeric Laporténak jutott, aztán még egy olimpiai ezüst is került a vitrinjébe. Nyolc nappal a Brazília ellen hosszabbítást követően elvesztett finálé után pedig a Real Sociedad elleni 4–2-vel és 90 játékperccel neki is elkezdődött az új idény. Nem egy és nem két Eb-t megjáró játékos még szabadságon volt akkor!

Az ilyen erős „kezdést” a szervezete azért nem hagyta szó nélkül, szeptember és január közepe között sérülések miatt összesen egy mérkőzés és egy edzőváltás jutott neki. Mindkettőből jól jött ki, elvégre a teste megedződött, Xavi pedig az ő erősségeire építi csapata középpályásjátékát, nem pedig a saját dicső múltjára. A fiatal vadak futnak, mint a bolondok, most nem a tiki-taka az első számú, ennek ellenére úgy tűnik, a sikerek visszatérőben vannak a Camp Nouba. A Barcelona már 14 tétmérkőzés óta veretlen úgy, hogy közben az Atlético Madridot, a Real Madridot és a Sevillát is elpáholta, Pedri pedig a La Ligában azt sem tudja, milyen érzés kikapni (9 győzelem, 2 döntetlen) ebben az idényben. „Még nem láttam hozzá hasonló játékost a világon. És ezt nem azért mondom, hogy az egekbe emeljem, mert azt nem szereti. Vannak karakteres játékosok, mint De Bruyne vagy Modric, de egyikben sincs meg a benne meglévő tehetség. Ha pusztán a talentumról beszélünk, ő a világ legjobbja” – mondta róla Xavi. Lehet, hamarosan már nem csupán ezért lesz az.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!