ALAPVONAL. Az atlétikai világbajnokságon hasonló jelenetek nem várhatók, a Kipchoge-ultrák a legkevésbé sem akarják lerohanni az Ingebrigtsen-rajongókat.
ALAPVONAL. A Honvédra jutó milliárdokból a már hajléktalanmentes akadémiára is támaszkodva, a csodálatos új Bozsik Arénában rendre viszonylag sok szurkoló előtt futballozva kellett volna egy olyan aprócska sikert elérni, mint a bennmaradás.
ALAPVONAL. Ha nem tetszik neki a címer, ha nem tetszik neki a szkenner,
ha nem tetszik neki az új név, ha nem tetszik neki a sok-sok vereség, akkor sem a klubot utálja, legfeljebb a vezetőt, az edzőt, egy-két bénácska sztárt.
ALAPVONAL. Sokak kedvence lett apró holland huligánunk, hiszen a kétségkívül nem túl szalonképes mozdulat ellenére megtestesítette mindazt, ami egy igazi szurkolótól elvárható: a fanatizmust, a teljes azonosulást a futballal, a sajátos kifejezési formába öntött önfeledt érzelmi állapotot.
ALAPVONAL. Ha a magyar élvonal következő három idényét a Kecskemét, a Kisvárda és a Mezőkövesd nyerné meg, a ferencvárosi mellett alighanem még az újpesti és kispesti tábor is a stadionok helyett a szinkronúszóversenyekre járna.
ALAPVONAL. Visszakérdezett az alighanem amatőr horgász beíró, amikor azt hallotta, hogy az ellenfél csatárai szabadon fickándoztak – hogy mit csináltak, pisztrángoztak?
Kollégánk hobbisportolóként különös módját választotta a motiváció fenntartásának, hogy az idei kétszázadik futás is olyan örömteli legyen, mint az első.
ALAPVONAL. Negyven éve az egész országban hárman-négyen közvetítettek futballmeccset, ma meg biztosan ötven fölötti a kommentátorok száma, és minden tévénéző nagy lendülettel magyarázná, hogy az egyiket miért szereti, a másikat pedig miért nem...
ALAPVONAL. Vagy harminc éve olvastam itt, a Nemzeti Sportban, hogy van egy holland pacák, aki a fejébe vette, mindennap másik sportsálat kanyarít a nyakába (nahát, ott sosincs nyár?), és értelemszerűen meg sem állt háromszázhatvanötig. Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a rekorddöntésnek.