Történelmi jelen – Ballai Attila publicisztikája

Kivételes nap 2018. február 22., akként is marad meg kollektív tudatunkban és emlékezetünkben, több okból is. A pjongcsangi győzelem mellett azért is, mert e korszakos sikert jelen időben vagyunk képesek értékelni.

A történelem, a sporttörténelem ugyanis jobbára észrevétlenül suhan el az egyszerű földi halandó mellett vagy inkább a feje felett; a történelmi lépték földközelben, kortársként alig érzékelhető. Ennek egyik legékesebb bizonyítéka éppen első – természetesen nyári – olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd. A több sportágban is tehetséges diák 1896-ban, Athénban a Pireuszi-öböl dermesztően hideg vizében halálfélelmében úszott a leggyorsabban, miután mindenki döbbenetére elsőnek ért be, az eredményhirdetéskor az osztrák himnuszt játszották el neki, amikor pedig itthon vizsgára jelentkezett a műszaki egyetemen, Ilosvay professzor így rótta meg: „Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniok kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra."

Hajós Alfréd méltatásakor ezért csupán hosszú esztendőkkel később vált használatossá a „történelmi arany" szerkezet. Ugyanez tegnap, a pjongcsangi téli olimpia 5000 méteres férfi rövid pályás gyorskorcsolyaváltójában született magyar diadal utáni percekben máris szalagcímként virított az NSO-n és számos egyéb portálon. Különleges kegye a sorsnak, hogy eddig soha meg nem élt és talán soha vissza nem térő pillanat részesei lehettünk, ráadásul mindezt azonnal fel is ismerhettük. Ettől még mámorítóbb és feledhetetlenebb e nap és e győzelem.

Nem állítom, hogy évtizedek óta vártuk. Nem várhattuk, valószínűleg nem is reméltük. Nem volt kitől, nem volt miért. Hegyeink lassan száz éve nincsenek, a tél egy ideje technikai okokból szünetel mifelénk. A hazai síszezon némi túlzással egy-egy délutánra korlátozódik, a Kis-Dunára már januárban is csónakkal megyünk rá, magyar gyerek nem is kap szánkót ajándékba.

Gyorskorit viszont szerintem mától igen. Hiszen éppen ez a történelmi pillanatok fő ismérve, hogy választóvonalat jelentenek: eddig így volt, ezután úgy lesz.

Néhány napja még azon tréfálkoztam, hogy a rövid pályás gyorskorcsolya az a sportág, amelyben nemcsak kiesni lehet a döntőből, de be is lehet esni oda, ezért itt igazán helytálló a „kicsúszott eredmény" megfogalmazás. A csütörtöki ötezres fináléban azonban – Balczó András szentenciáját kissé átírva – a siker mellett az ahhoz vezető út is tündökletes volt. Először is a váltó nyert, és egy sportbéli győzelem mögötti hátország ereje annál magasabbra értékelődik, minél több résztvevő szükséges az elsőség kivívásához. Persze bizonyára annak is örülnénk, ha egy honosított kanadai vagy holland vándornak szólt volna a Himnuszunk, de négy – illetve Oláh Bence tartalékkal együtt öt – honfitársunkért sokkal könnyebb és szívmelengetőbb lelkesedni. (Aki most tanulgatja Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Knoch Viktor és Burján Csaba nevét, nem árt, ha tudja, hogy előbbi két bajnokunk Budapesten, utóbbi kettő Pécsen született.)

Győzelmük pedig minden, csak nem „kicsúszott eredmény". Negyvenöt körös, hat és fél perces, olimpiai csúccsal záruló versenyben született meg, elképesztően vagány és kemény, emberfeletti összpontosítást igénylő hajrában, nem az ellenfelek hibáiból építkezve, hanem saját erényeikre alapozva.

Amikor bizonyos Steven Bradbury ausztrál rövid pályás gyorskorcsolyázó 2002-ben Salt Lake Cityben, 1000 méteren úgy szerezte meg a déli félteke első téli olimpiai aranyát, hogy a fináléban mindenki elesett előtte, így egyedüliként ért célba, négy nap múltán országa postája bélyeget adott ki a képével, az addig láthatatlan szponzorok pedig több tízezer dolláros ajánlatokkal rohamozták meg. Ebből kiindulva Liuékért egyenesen aranygépet kellene küldeni.

Persze őrizzük meg komolyságunkat, csütörtök délután azért a budapesti körúti villamosközlekedést sem kellett leállítani úgy, mint 2016 júniusában, a labdarúgó Eb idején. (Igaz, két hónapra rá a riói nyolc aranyunk miatt sem.) Mégis roppant érdekes és izgalmas felvetés, hogy 2018. február 22. vajon miként alakítja majd a bajnokok, a sportág, egyáltalán a téli sportok helyzetét Magyarországon. Hiszen míg általában utólag, a következmények ismeretében ítéljük oda egy-egy sorsfordító eseménynek a történelmi jelzőt, addig most jelen időben tesszük ezt – a jövőt ezért legfeljebb találgathatjuk, fürkészhetjük.

Kapaszkodót vagy inkább intő jelet ehhez mégis a múlt adhat. Első téli olimpiai érmeseinknek nemcsak a teljesítményük, talán már a nevük is fogós kérdés lenne egy sportvetélkedőn. Pedig az 1932-ben és '36-ban egyaránt bronzérmes műkorcsolyázó páros hölgy tagja, Rotter Emília kilencvenhetedik évében, 2003-ban hunyt el Budapesten, Szollás László ugyancsak fővárosunkban élt 1980-as haláláig, és a Sportkórház sebész főorvosaként dolgozott. Zaklatottabb sors jutott első ezüstérmeseinknek, az 1948-ban második Kékessy Andrea, Király Ede kettősnek. Kékessy szinte az 1949-es párizsi vb-dobogó tetejéről lelépve Kanadába menekült, Király egy évre rá a londoni vb-n egyéniben szerzett ezüstöt, de itthon már nem ünnepelték, mert a rádió az eredményközlést követő mondatában azt is bejelentette, hogy menedékjogot kért Angliában. Bátyja ennek hallatán csak annyit mondott a feleségének: „Pakold össze a holmimat, engem még az éjjel elvisznek…" Nem tévedett, mint ahogyan Kékessy hozzátartozóit is internálták, nevüket, emlékezetüket törölte a „hálás" utókor.

Regőczy Krisztina és Sallay András ellenben a velünk élő történelem. Tegnapig legutóbb, harmincnyolc éve ők nyertek magyarként medáliát téli olimpián, egy ezüstöt. Illetve aranyat vesztettek: 1980-ban Lake Placidben, jégtáncban a kilenc pontozóból négy őket, négy a szovjet Linyicsuk, Karponoszov kettőst favorizálta, egy holtversenyt hirdetett, ám a szovjet ítész a magyarokat csupán a harmadik helyre tette, így összesítésben egy ponttal elmaradtak Linyicsukéktól.

Sohasem derül már ki, mit jelentett volna nekik és a magyar műkorcsolyának hosszabb távon, ha győznek, azaz engedik őket győzni. Azt viszont alkalmunk lesz látni, e dél-koreai lendülettől vezetve merre indul és meddig jut a hazai rövid pályás gyorskorcsolyázás.

Úszni, futni, ugrani, bunyózni eredettől fogva kész az ember, de a többi sportágban egyszer el kell érkeznie egy kegyelmi, „történelmi" pillanatnak. Cséfay Sándor hazahozta az első kézilabdát, és elmagyarázta, hogy ezt nem rúgni, hanem dobni kellene. Komjádi Béla olyan sebesüléssel tért vissza az első világháborúból, hogy soha nem lehetett gyermeke, ezért a teljes magyar vízipólót örökbe fogadta. Ismét a telet idézve, Vákár Lajos a csíkszeredai Vigadóban egy filmhíradóban kanadai srácokat látott jégkorongozni, és kifelé jövet megjegyezte: „Ezt mi is meg tudnánk csinálni."

Meg is tudták, mindannyian. A harmadik évezred természetesen nem a hőskor, más lehetőségeket tartogat, de rövid pályás gyorskorcsolyában most kell élni velük. Tegnap óta itt az alkalom. Ha joggal állítják rólunk, magyarokról, hogy utolsóként megyünk be a forgóajtón, de elsőnek jövünk ki, akkor e kétes értékű erényünket új téli sikersportágunkban sportszerűen és remekül hasznosíthatjuk. Hegy nélkül, hó nélkül, fagy nélkül is.

De a győzelem napján talán korai is ebbe belemenni. Hiszen Magyarország első téli olimpiai bajnoki címe nem eszköz, hanem cél – amelyről alig hittük, hogy elérhető.