Hirscher Zrt. – Moncz Attila publicisztikája

Még valamikor a nyolcvanas évek végén, évi rendes tüszős mandulagyulladásaim egyike során szerettem bele az alpesi síbe. Az ORF jött tetőantennával is, és a délelőtti sivár időszakokban felüdülést jelentettek a közvetítések. Sárika néni németóráinak hála még értettem is belőle ezt-azt, ráadásul szerethető figurák is zúdultak lefelé a lejtőn. A svájci Pirmin Zurbriggen és a svéd Ingemar Stenmark volt az első két kedvenc, aztán jött az olasz (Alberto) Tomba „La Bomba”, majd a kilencvenes évek elején végképp „hitet tettem” az osztrákok mellett. Csodáltam és irigyeltem őket, láttam az eredményeiket, illetve azokat az erőfeszítéseket, hogy miképp próbálnak felállni egy-egy sorstragédiából. 1991-ben mindössze 25 évesen közlekedési baleset miatt veszítették el az akkorra már háromszoros világbajnok Rudi Nierlichet, majd három esztendővel később élő adásban néztem végig a kétszeres világbajnok Ulrike Maier halálos balesetét a garmischi lesiklópályán. De megvan persze Patrick Ortlieb lesikló olimpiai aranya egyes rajtszámmal Albertville-ből, a kilences szuper-G-győzelem 1998-ból, Hermann Maier döbbenetes sikerei és esései vagy Anna Fenninger (illetve ma már Veith) győzelmei, amelyeknek szegény Molnár „Csiga” barátom rendre egy „Anna örök” SMS-sel állított emléket.

A sí arrafelé akkora vallás, mint nálunk a labdarúgás, és ebben az univerzumban készül most az egyik utolsó fontos rekordot megdönteni Marcel Hirscher. Korábban az osztrákoknál a siker mértékegysége az 1 (Annemarie) Moser-Pröll, esetleg az 1 (Toni) Sailer volt, de lassan érdemes a rendszert átkalibrálni az 1 Hirscherre. Ma már övé a legtöbb összetett vk-győzelem a világon (7 – Moser-Pröllnek 6 volt), övé a legtöbb osztrák vk-futamgyőzelem (68 – Moser-Pröll 62-ig jutott), és ha legalább egy vb-címet nyer Aréban, utoléri a modern kor örökrangsorának élén Sailert, valamint két hölgyet, a francia Marielle Goitschelt és a svéd Anja Pärsont. (A II. világháború előtt Christl Cranz 12-t nyert, más időkben, a Német Birodalom színeiben...) A fontos osztrák alpesi csúcsok közül akkor már csak az olimpiai aranyak terén lesz második, ott Sailer hárma üti az ő kettőjét.

Hirscher, még ha modern kori gladiátor is, nem a „kockásítható” sztárok egyike. Persze technikára, nem pedig sebességre épülő versenyszámai miatt sem illeszthető be az olyan őrültek, mint Hermann Maier („Herminator”), Bode Miller vagy a „Crazy Canucks” becenévvel illetett kanadai lesiklók közé, ugyanakkor rá nem igaz Miller minapi kijelentése sem: „A mai generációból hiányzik a kreativitás. Az olyan srácok, mint Maier vagy Luc Alphand kölcsönösen hajtották egymást, és folyamatosan keresték azokat az utakat, amelyeken haladva megverhetik a többieket. Minden területre figyeltek, és mindenképpen gyorsabbak akartak lenni a többieknél. Ma már mindenki ugyanazt teszi, és reméli, hogy a végén elég gyors lesz” – mondta az amerikai legenda.

Marcel Hirscher az én szememben megszállott, aki olyan sportágban tudott újat mutatni Ausztriának, amelyben már senki sem számított rá. Talán nem túlzás azt állítani, az ő esete olyan, mintha nekünk, magyaroknak szeretnék elmagyarázni: a kardvívás más módszerrel sokkal eredményesebb. Tudom szeretni azokat a sportolókat, akik hisznek az általuk kitalált útban, van kitartásuk végig menni rajta, és a végén még sikeresek is lesznek. A szemünk előtt zajlott le Hosszú Katinka ilyetén formában való újjászületése, ahogyan Hirscher felemelkedése is. Csak nála nem abszolút mélypont után ment felfelé a hullámvasút. 2007-ben, 18 évesen mutatkozott be a világkupa-sorozatban, majd néhány esztendővel később felvetődött benne, szüksége van egy csapatra az amúgy bivalyerős osztrák válogatotton belül.
Ehhez persze eltökélt, mindenkinek az idegeire menő, ugyanakkor roppant szerény apa is kellett. Ferdinand Hirscher síelt hajdan, a Landescupban még a „Herminator” ellen is versenyzett, de karriert inkább oktatóként futott be. „Freeride-alpin” nevű iskolája máig működik Annabergben, és hogy a szerénység ne csupán egy odavágott jelző legyen: a prospektuson és címerben még csak fel sem tűnik a Hirscher név. Pedig az aranyfedezetű valuta lenne manapság arrafelé.

„Marcelnek az édesapja a legnagyobb bizalmasa. Ő a legkisebb rezdülését is ismeri. Ameddig a versenyző motivált, és ezt az utat szeretné járni, a papája támogatja” – mondta kettőjük kapcsolatáról Michael Pircher, a klasszis edzője. Adódik persze a kérdés, ilyen klasszisnak kell-e még edző, erre Pircher riposztja így hangzik: „Sokan esnek térdre a nagyságától, de kell olyan is, aki kritizálni meri.” Természetesen ő is tagja a stábnak, amelyben rajta és az édesapán kívül egy-egy erőnléti edző, fizioterapeuta és sajtós, valamint két felszerelésmenedzser is helyet kap, de több szállal kötődik hozzá az Atomic márka versenyigazgatója is. Amíg nem ment a szekér, az édesapa volt a bankos, ma már olyan szponzorok állják a költségeket, mint a Red Bull, az Under Armour, az Atomic, a Raiffeisen és az Audi. Világmárkák, ahogyan a futamok között inkább magángéppel közlekedő Marcel Hirscher is az.
Lehet érte utálni, de tessék utánacsinálni, és tessék megmaradni annyira a földön, amennyire ő. Még ma is az édesapa teszteli elsőként a léceit (az Atomic belement, nem utolsósorban azért, mert részben Hirschernek köszönhetően az eladott lécek tekintetében újra piacvezető lett a világon), Marcel mániákusan elemez és tanul (a tavalyi, pjongcsangi olimpián a kombináció lesiklása előtt odament Aksel Lund Svindalhoz, a norvégok kétszeres olimpiai és ötszörös világbajnokához, hogy megkérdezze, melyik kapu előtt miképp érdemes lendületet venni – meg is nyerte végül első aranyát), aztán győz, győz és győz.

Ugyanakkor nem mindig látjuk őt ünnepelni („Kívülről néha csak magas színvonalú károgásnak tűnhet, de természetesen vannak igényeim és elvárásaim magammal, illetve a csapatommal szemben – még akkor is, ha néha olyan kis részletekről van szó, mint amikor nem tudjuk kihozni a felszerelésben vagy a bennem lévő potenciált”), ahogyan az édesapját sem mosolyogni. „Azt mondják, a pincébe járok nevetni. De ha egyszer is nevetnék, miközben valaki kiesik, máris az állna a Bildben, hogy Hirscher édesapja kinevette Neureuther bukását” – mondta erre egyszer Ferdinand papa. Ő egyébként a közösségi médiától is fél, nem is követi fiát a Facebookon („Nincs szükségem arctalan nethuszárok furcsa véleményeire”), ő viszont jelen van minden felületen (az Instagramon és a Facebookon is félmillió feletti a tábora), és nagyon figyel minden piaci szegmens kiszolgálására. Szponzorait rendszeresen promotálja, de a média bulvár részét is kiszolgálja, ha kell. Amikor például 2015-ben Madonna di Campiglióban majdnem ráesett egy drónkamera, csak ennyit írt a Twitterre: „Sűrű a légi forgalom Olaszország felett”. És ha ez is kevés a bulvárnak – mert Ausztriában sohasem elég Hirscherből –, akkor a sajtómunkások találnak ki eszement dolgokat vele kapcsolatban. Az egyik álhírgyártó oldal már neki tulajdonította a Salzburg Angels futballcsapatát, a Pure Wonderhirscher vodkát, a With Love from Marcel parfümöt és a Marcel Hirscher Seduction ruhakollekciót is, na meg évi 46 millió dolláros bevételt ezen forrásokból.

A termékek nem léteznek, a 46 millió dollár helyett úgy kétmillió euró az éves bevétele. Ettől még ő Ausztria első számú sportsztárja, és hiába álmodik arról, hogy a versenyek között normális, hétköznapi életet éljen, erre esélye sincs. Ha valami, akkor ez (és a tavaly született kisfiával teljessé váló családja) tolja egyre erősebben a visszavonulás felé, de amíg a szórakozás, izgalom, motiváció szentháromsága elnyomja ezt, addig az alpesi sí világa a Hirscher Zrt. uralma alatt marad. Mert ahogy ő fogalmaz: „Továbbra sem akarok második lenni.”