Nemzeti viadalok – Moncz Attila publicisztikája

Ha véletlenül is, de karácsony első napján, még az NBA-közvetítések elkezdése előtt sikerült csillapítani az egy napja meglévő „sportéhségemet”. A tévés videotékában keresgélve elindítottam a magyar fordításban „A jeges pokol”, a valóságban pedig „A 63-as pokol” című filmet. Bevallom, ösztönösen, mert úgy legalább egy éve láttam a kínálatban folyamatosan felbukkanni, de a borító alapján elsőre nem tudtam a sporthoz kötni, a tartalmát pedig korábban lusta voltam elolvasni. Hiba volt. A film ugyanis az 1963-as Elfstedentochtnak állít emléket, a korcsolyázó szent őrültek talán legnagyobb versenyének. Azon sporteseményekkel kapcsolatban pedig minden­evő vagyok, amelyek beleivódtak egy-egy nép kultúrájába, illetve amelyekről azonnal meg lehet mondani, mely országhoz vagy népcsoporthoz köthetők.

A kizárólag önkéntesek által szervezett, gazdasági tevékenységtől mentes holland Elfstedentocht – avagy a 11 város versenye – pedig ilyen. Ha az időjárás engedi (az 1909-es első kiírás óta mindössze 15 alkalommal volt rá példa...), manapság már 15 ezernél is több korcsolyázó vágna neki a távnak Leeuwardenből, hogy aztán Sneek, IJlst, Sloten, Stavoren, Hindeloopen, Workum, Bolsward, Harlingen, Franeker és Dokkum érintésével, úgy 200 kilométer megtétele után visszatérjen oda, és beérkezzen a Bullemolen nevű szélmalomnál felállított célba. A minap, január 4-én volt 25 éve annak, hogy ezt legutóbb láthatta a több százezres helyszíni, illetve a több milliós tévés publikum. Azóta egyszer sem alakult olyan szerencsésen az időjárás, hogy a fríz városok tanácsának vezetője kiállhatott volna a nyilvánosság elé és helyi tájszólással elmondhatta volna a kulcsmondatot: „It giet oan”. Amikor negyed évszázada Henk Kroes ezt „elrebegte”, egy órával később egyetlen szabad szoba sem volt Frízföldön.

A keresztért (ez jár a távot szintidőn belül teljesítőknek) mindent, és ezt még a királyi családban is tudják. A legdurvább Elfstedentochtot, az 1963-ast I. Julianna királynő és Beatrix koronaherceg-kisasszony személyesen is megtisztelte a jelenlétével, de ők sehol sem voltak a jelenlegi holland királyhoz, Vilmos Sándorhoz képest. Csak őt hivatalosan nem találjuk meg az 1986-os viadalt teljesítők között, mert családi kapcsolatai miatt kénytelen volt W. A. van Buren álnéven indulni. Talán ennek is köszönhető, hogy a mai kereszten már a királyi korona is helyet kapott, fájdalom, ezt még senki sem kapta meg, mert a kétezres esztendőkben egyetlen versenyt sem lehetett megrendezni. Merthogy a klímaváltozás rengeteget rontott az esélyeken. Amikor útjára indították a fesztivált, úgy saccoltak, ötévente lehet majd Elfstedentochtot tartani, manapság pedig már a 12 esztendő is optimista becslés. A 25 éves kényszerpihenő fényében különösen. Igény pedig lenne rá. Jellemző, hogy akadt olyan holland televíziós társaság, amely egész napos műsorral emlékezett meg a jubileumra, egyben az eddigi utolsó viadalra.

Nincsenek ilyen gondban a hollandok által a sífutók Elfstedentochtjának hívott Vasaloppet szervezői. A Gustav Eriksson Vasa svéd nemes II. Keresztély svéd-dán király előli menekülésének emléket állító, Anders Pers újságíró ötletére 1922-ben útjára induló esemény mindössze egyszer, 1990-ben maradt el, méghozzá hóhiány miatt. A jelenlegi pandémia vagy az Olof Palme miniszterelnök elleni merénylet (két nappal a tervezett rajt előtt hajtották végre!) sem állhatott a sífutók útjába. Március első vasárnapján reggel hétkor egy lövés után elkezdődik a népünnepély Sälen és Mora között, amelyen ma már rendszeres vendégek az ausztrál és új-zélandi sportolók is.

Maradva a télnél, Ausztria és Németország közös kulturális öröksége az éppen csütörtökön véget érő Négysáncverseny (bár az osztrákok a kitzbüheli lesiklással „egyéni pályázatot” is képesek benyújtani), amely azonban – főleg a múltban – nem állt meg kizárólag a sportnál. A II. világháborúban vesztes Nyugat-Németország Ausztriával összefogva ezen a területen így tudott nyitni a világ felé (az NSZK nem lehetett tagja a síszövetségnek, külföldi ugrók nem versenyezhettek a németeknél, az övéik meg nem mehettek külföldre...), de amire összeállt a klasszikus Négysáncverseny koncepciója és állomáshelyei (Innsbruck és Garmisch-Partenkirchen az első pillanattól adva volt, Bischofshofen is gyorsan beszállt, a terhek egyenlő elosztása miatt szükség volt még egy nyugatnémet városra, így lett Oberstdorf a befutó), már nem volt akadály a versenyzők előtt.

Persze olykor a politika csak-csak előbukkant, mint 1959 végén, amikor az NDK itt akarta bemutatni az új zászlaját, amit viszont a nyugatnémet szövetség megtagadott, és hazaküldte a keleti „rokonokat”. A hazaküldés nem példa nélküli, igaz, a későbbiekben már az alkohol szolgáltatott rá okot: 1955-ben az összetett címvédő Hemmo Silvennoinen még megúszta a kitiltást (a tilalmat felrúgva alaposan berúgott, csapattársai azonban kiálltak mellette, ő meg garmischi sikerrel hálálta meg nekik a segítséget), nem úgy Matti Nykänen, aki úgy érezte, jó ötlet az 1986–1987-es kiírásban ittasan rajthoz állni. „Feljebb” másképp gondolták. De hogy éreztessük, a Négysáncverseny a kultúrára is hatást gyakorolt: az 1977–1978-as sorozatban az NDK-s Falko Weisspflog remekelt (5. lett), és olyan mély benyomást tett egy Johann Hölzel nevű nézőre, hogy miatta művésznevet váltott. Falco aztán évekig uralta nem csupán Ausztria, de a nagyvilág slágerlistáit is.

Még mielőtt azt hinnénk, csak télen lehet ilyen jellegű fesztivált találni: a Guinness-rekordok Könyve szerint a világ legrégebbi, folyamatosan megtartott sporteseménye, az 1360 óta létező Kirkpinar abszolút nyári buli. Ez a törökök egyik legnagyobb szenvedélye, az olajbirkózás, amely ugyan eléggé belterjes (az edirnei nagydöntőn nem egy külfölditől tagadták már meg az indulási jogot), de eléggé népszerű. Ahogyan például Skóciában is a Highland Games, amelynek keretében a skót és a kelta kultúrát és sportot ünneplik. Ennek a leghíresebb részesemény-sorozata a Braemar Gathering, amely II. Erzsébet királynő személyes védnöksége alatt áll. (Ennek az a magyarázata, hogy az uralkodó nyári rezidenciája és az esemény helyszíne nagyon közel fekszik egymáshoz.)

Ugyanakkor a nyári, egy-egy nemzethez köthető sportesemények többsége erősen profitorientált. Ilyen Franciaország „kirakatversenye”, a Tour de France vagy a belgák kerékpáros-büszkesége, a La Fléche Wallone, de említhetném az Oxford–Cambridge brit evezősregattát is. Az utóbbit még akkor is, ha eredetileg két egyetem vetélkedésének indult, mára ugyanis egy több mint 200 ezer helyszíni, illetve 15 millió tévénézőt vonzó vizes fesztivál lett belőle. És ezt az eseményt is csak a világháború, illetve a pandémia tudta lefékezni.

Adódik a kérdés: Magyarországon lehet-e hasonló eseményre bukkanni. A legkönnyebben talán a Balaton-kerülő vitorlásversenyre, a Kékszalagra lehetne „rásütni” ezt a bélyeget, de ennél a rendezvénynél érdemes azért figyelembe venni az átlagnál drágább eszközigényt. Egy hajó fenntartása azért többe kerül, mint egy korcsolya vagy egy pár síléc megvásárlása. Ettől még az 1934 óta már 53 alkalommal megtartott esemény méltán kerülhet egy polcra az Elfstedentochttal vagy a Vasalopettel. Ha csak a 2007 óta szintén a tó körül zajló Ultrabalaton futóviadal le nem szorítja onnan. A nagyobb tömeg, a költséghatékonyság és a szélesebb körű hozzáférés óriási előnyt jelent neki. Még néhány hibátlan verseny, továbbá marketing – és fej fej melletti a verseny.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!