Tündérmese a havon – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2022.02.18. 23:08

Téli olimpián már előfordult olyan, hogy apa és fia ugyanakkor, ugyanabban a számban indult (Werner és Christopher Hoeger 2002-ben együléses szánkóban Salt Lake Cityben.) Olyanra is akadt példa, hogy ugyanabban a számban nyertek érmet (Helmut Mayer 1988-ban Calgaryban ezüstöt, Matthias Mayer 2018-ban Pjongcsangban és 2022-ben Pekingben aranyat szuper-G-ben.) Azt is tudjuk, nem lehetetlen, hogy apa és lánya szerezzen ugyanabban a számban érmet (Odd Martinsen 1968-ban Grenoble-ban ezüstöt, Bente Skari Martinsen 2002-ben bronzot nyert 30 kilométeres sífutásban.)

Arra viszont 2022. február 10-ig nem akadt precedens, hogy szülő és gyermeke ugyanabban a számban nyerjen olimpiai bajnoki címet téli játékokon. Akkor azonban Johannes Strolz megnyerte a kombinációt (vagy alpesi összetettet, kinek melyik a kedvesebb, az utóbbi a nemzetközi sízsargonban szinte értelmezhetetlen), ugyanúgy, ahogyan 34 évvel ezelőtt édesapja, Hubert Strolz Calgaryban, csak a papának még lesiklásban és két szlalomfutamban kellett megmutatnia a tudását, míg a fiúnak a lesiklást és egy műlesiklást követően adták át az aranyérmet. Közepes amerikai producernél már ez is hollywoodi filmért kiáltana (sőt, az is lehet, a mozi már rég kész lenne az apáról, ha 1992-ben néhány kapuval a cél előtt nem ront a kombináció végén, mert akkor ő lehetett volna az első címét megvédő alpesi síben), csakhogy Johannes aranyának előzményei igazi tündérmesévé teszik a család megdicsőülését.

A srácot ugyanis az előző világkupaszezon végén úgy kivágták az osztrák válogatottból, hogy a lába sem érte a földet. Tíz futamon indult, hármon ért célba, a legjobbja a flachaui műlesikláson elért 14. hely volt, ami Ausztriában az említésre sem méltó kategória. Ez körülbelül olyan eredmény arrafelé, mint nálunk egy hetedik-nyolcadik hely tetszőleges férfi válogatott vízilabdatornán. Aki hibázik, távozik, tízen jönnek a helyére, neki meg aligha van visszaút, hiszen a feljövő tízből legalább egy úgyis nyer világkupafutamot... A Der Standard című osztrák lap elemzésében azt írta, aki kikerül az osztrák sícsapatból, annak nem csupán a nemzetközi, de általában a hazai színtéren is befejeződik a pályafutása. Kivéve, ha Johannes Strolznak hívják az illetőt.

Számos olyan példát látunk, hogy valaki beletörődik a sorsába, esetleg kígyót-békát kiabál, Strolz viszont elment dolgozni, hogy valóra válthassa álmait. Közlekedési rendőr lett, hol a traffipaxot kezelte, hol a forgalmat irányította, közben pedig saját bevallása szerint rengeteget tanult. Összetartásról, meg arról, ha van munkája az embernek, akkor sokkal kisebb a benne rejlő egzisztenciális félelem, mint ha csak a sporttól függene a sorsa. „Senkire sem haragudtam. Az eredményeim nem voltak elég jók, jogos, hogy kitettek a keretből – emlékezett vissza a leépítésére. – De a szenvedély nem múlt el, a tűz égett bennem. Azt hiszem, jó példa vagyok arra, hogy sohasem szabad feladni. Aki hisz magában, kiharcolja az esélyt és képes lesz folytatni.”

A kétkezi munkával (nem áll tőle messze, „békeidőkben” ma is besegít a családi gazdaságba az édesapjának) megkeresett pénzt felszerelésbe és edzőtáborokba fektette. A Vorarlbergi (ebbe a tartományba való) és a Német Síszövetség segítségével az utóbbi válogatottal készülhetett a nyáron. „Megtanultam bízni magamban, mert egyedül kellett készülnöm a szezonra. A német csapat rengeteget segített, szívet melengető volt ekkora támogatást kapni egy riválistól. Ha az osztrákokkal edzek, óriási teher kerül a vállamra, és folyton az lett volna az érzésem, hogy hoznom kell az eredményeket. A németeknél sokkal nyugodtabb voltam, csak magamra kellett figyelnem” – árulta el. Csak hogy a német segítséget elhelyezhessük: a csapat egyik legnagyobb éremvárományosa Linus Strasser volt, aki történetesen műlesikló, ugyanaz a fő száma, mint Strolznak.

Egyébként tényleg egyszemélyes vállalkozás volt Strolzé, hiszen edzője és szervizcsapata (a vaxolás különösen fontos!) sem volt, még az olimpián is saját maga készítette elő a léceit. Jó, ez teljesen csak a szlalomra igaz, merthogy lesiklóléce egyáltalán nem is volt, azt a szuper-G olimpiai bajnokától, a lesiklás bronzérmesétől, Matthias Mayertől kérte kölcsön. Az ő, illetve a világbajnok Vincent Kriechmayr segédje meg „jófejségből” tökéletes állapotba hozta a léceket... Bár ez semmi ahhoz képest, hogy ő hallani sem akart az olimpiai kombinációról, már annak is örült, hogy műlesiklásban bekerült az olimpiai csapatba. Azt saját erőből, 38-as rajtszámmal (a legjobbak 1 és 15 között mennek, a világranglista első hét helyezettje egyenesen 1-es és 7-es között) megnyert adelbodeni klasszikuson vívta ki, de a válogatottba csak azt követően került vissza, hogy a vb-ezüstérmes Adrian Pertl keresztszalag-szakadást szenvedett, az esetet követő válogatót pedig Strolz megnyerte. Aztán kiesett Val d'Isére-ben és Madonna di Campiglióban, de legalább a lejtőkön már jól mutatott. Adelbodenre még a csapatban tartották – a többi meg már történelem.

Ahogyan az is, hogy a szövetségi kapitány, Andreas Puelacher beszélte rá, a svájci verseny után ne a többi januári klasszikusra készüljön, hanem négy nappal később álljon oda a tarvisiói Európa-kupa lesiklásának rajthoz. Mert nem volt annyi FIS-pontja, hogy indulhasson kombinációban, amelynek szép hagyományai voltak a famíliában. Alighanem ez hatott. Még akkor is, ha Johannes nem látta versenyezni az édesapját, hiszen csak másfél éves volt, amikor Hubert visszavonult. „A gyereknek apára van szüksége, nem olimpiai bajnokra. Édesapám engem és a testvéremet is mindenben támogatott, mindig is ő volt a példaképem. Folyton azt mondta, amíg teljes szívvel beleadtok mindent, azt csináltok az életben, amit akartok. Csak jóval később, már profi versenyzőként tudatosult bennem, mit is ért el valójában” – vallotta be Johannes.

Olimpián immár épp azt, amit ő. Mindketten egy-egy aranyat és ezüstöt (utóbbit az apa óriás-műlesiklásban, a fiú szlalomban) tettek a családi vitrinbe, világkupa-győzelemből is 1–1 az állás, vk-dobogóban azonban még a papa vezet, neki abból több mint tucatnyi van, a fiúnak egy. Aligha véletlen, hogy Hubertet az olimpiai bajnoki címe előtt „örök másodiknak”, Johannest pedig az Adelbodent megelőző korszakban „a leggyorsabb eredménytelen sízőnek” könyvelték el. Most pedig közösen beírták magukat a történelembe. Ugyanabban a számban apa és fia a későbbiekben még nyerhet olimpiát, kombinációban soha, hiszen négy év múlva, Olaszországban már párhuzamos óriás-műlesiklás szerepel az ötkarikás programban.

„Nagyon hálás vagyok, hogy valóra válthattam az álmomat, és ugyanúgy a kezemben van az aranyérem, ahogy édesapámnak 1988-ban. Ez az arany a világot jelenti nekem. Ha apa képeire és aranyára gondolok, nagyon nehéz visszatartani a könnyeimet – vallotta be. – Hogy mi volt a titkom a visszatérésem után? Ha rájössz, hogy a legjobbakkal is lépést tudsz tartani, még agresszívabban állsz oda. Nincs más választásod, mint száz százalékot adni. Ha visszaveszel a gázból, megbüntetnek. Az olimpia előtt az osztrák szövetség tett egy ajánlatot, hogy újra megkapok mindent, de úgy döntöttem, továbbra is magam készítem elő a léceimet. A rajtnál szükségem van az érzésre, hogy minden jó, amit használtam, és hogy minden munkát beletettem. Jó érzés, hogy a kirakós utolsó darabja az én kezemben van”

A befektetés Pekingben megtérült. Vorarlberg tartománynak, amely 1998 után ünnepelhet ismét olimpiai bajnokot (Mario Reiter a változatosság kedvéért kombinációban nyert); Johannes Strolznak, mert valóra váltotta az álmát, és a rendőröknek beígért kiadós ünneplés után újra profi síző lehet belőle; a Strolz családnak, hiszen immár kétgenerációs olimpiai bajnoknak vallhatja magát; és a családi farmnak is, hiszen az állatok minden előzőnél korábban kaptak reggel abrakot, mert Hubertnek látnia kellett a fia reggeli aranyos siklását, de az „állományt” előtte el kellett látni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik