Tudat, haladás – Moncz Attila publicisztikája

Brad Gilbert, a húsz ATP-tornát megnyerő korábbi teniszező, aki edzőként Andre Agassi, Andy Roddick és Andy Murray munkáját is segítette, 1994-ben „Nyerjünk csúnyán” címmel írt egy könyvet, amelyben összegzi, mentális elemek segítségével miképp győzhet le egy kevésbé jó játékos egy jobbat. A The Independent című brit lap elemzése szerint a 2019-es wimbledoni férfidöntőben ennek láthattuk a rendezői változatát. Mielőtt keresztre feszítenének a szerb drukkerei, leszögezném, nem tartom rosszabb játékosnak Novak Djokovicsot Roger Federernél, ugyanakkor a legfontosabb mutatók alapján ezt a finálét neki el kellett volna veszítenie. Federer több pontot (218–204) és gémet (36–32) nyert meg, több ászt (25–10), nyerőt (94–54) és fogadópontot (79–64 – a világ legjobb ritörnözője ellen!) ütött, a hálónál több pontot ért el (51–24), kevesebb kettős hibával (6–9) jelentkezett, az első szervái százalékosan jobban jöttek (63–62), és szokásával ellentétben 7:3 arányban még a megnyert brékpontok terén is jobb volt, egyedül a ki nem kényszerített hibákban (62–52) maradt alul, de önmagában ez a tízes különbség nem lehet magyarázat a 7:6, 1:6, 7:6, 4:6, 13:12-es vereségre. Ezt bőven kompenzálnák a nyerők.

Amit viszont nem lehet kompenzálni, az a mentális különbség. Az első szett rövidítésében, amikor Federer-rontásokból Djokovics 3–1-re vezetett, SMS-ben azt írtam egy Djokovics-szurkoló barátomnak, hogy a svájcinál megint előjöttek a démonok, és ahelyett, hogy három labdamenet alatt szanaszét nyerte volna a tie-breaket, el fogja veszíteni. És akkor még nem is tudtam, hogy ezt nem innen, hanem később 5–3-as előnyről (!) sikerül neki, sorozatban négy pontot veszítve. Az összkép alapján nem túlzás azt mondani, a szerb az ötből legalább négy szettben kevésbé tetszett jónak, mint Federer, mégis, a döntő pillanatokban minden rövidítésben ő játszott közelebb a saját maximumához, illetve a hárított meccslabdáknál ő volt fejben az erősebb. Federer tízből kilencszer a két meccslabdája egyikét beüti, Djokovics ellen a kiemelt meccseken mindig jön a hibapont. Mint most vagy mint 2010-ben és 2011-ben a US Openen. (Egyébként a nagyok közül Andy Murrayt és a fénykorában lévő Jo-Wilfried Tsongát is verte már meg meccslabdát hárítva, míg Rafa Nadal ellen a 2012-es Australian Openen „csak” brékhátrányból fordította a maga javára a döntő szettet.)

„Pályafutásom során mentálisan talán ez a mérkőzés követelte tőlem a legtöbbet. Megígértem magamnak, nyugodt és összeszedett maradok a pályán, mert tudtam, milyen lesz a légkör. Fejben előtte magától értetődően megpróbáltam lejátszani a meccset. De ezt a forgatókönyvet nem láthattam előre. Csak annyit, hogy mindig magamat képzeltem el győztesként. Azt hiszem, ez egy hatalom. Továbbá az akaraterő mellett olyan erőre is szükség van, ami nem csupán a fizikai önmagadból származik, hanem a mentális és érzelmi önmagadból is. Számomra ez sokkal inkább belső, mint külső harc. Minél keményebb a pillanat, annál jobban emlékezteted magad arra, hogy beszélned kell magaddal. Legalábbis az én esetemben” – elemezte idei győzelmét egy szokatlan, ezúttal viszont teljesen érthető aspektusból Djokovics.

Hiszek abban, hogy Isten hosszú távon igazságos és a nagy sorsfordítások terén „döntetlenre” játszik. Még akkor is, ha mi itt, a Kárpát-medencében hajlamosak vagyunk magyar betegségnek betudni a hajrábeli vereségeket, ugyanakkor kézilabdában nyertünk mi már olimpiai negyeddöntőt elképesztő hajrával a nőknél és a férfiaknál is, sőt, vertük meg a svédeket Rudolf Gergely 90. percben szerzett góljával labdarúgó Eb-selejtezőn. Ugyanakkor azt is gondolom, lehet azon dolgozni, hogy a nagy pillanatokból (sokkal) többször jöjjön ki az ember győztesként, mint vesztesként. Ahogyan Djokovics teszi ezt legkésőbb 2011 óta.

A Serve to Win című, 2013-ban megjelent életrajzi könyvében úgy fogalmazott, tudatalapú mentális edzés, amit végez, és aminek a segítségével túljutott a félelmein, a veszélyérzetein, leküzdötte a dühét és az önbizalomhiányát. Feljegyzi a negatív érzéseket és érzelmeket, majd azzal a lendülettel a múltba is süllyeszti őket. Kontrollálja a temperamentumát, belül gyorsan túljut a gondokon, azokat is ad acta teszi, aztán csak a saját kezére összpontosít. Időbe telt neki ezt ilyen magas szintre fejlesztenie, viszont eljutott odáig, hogy amerikai pszichológusok írnak róla tanulmányt, illetve használják őt jó példaként. Kelet-Európában pedig már rég etalon.

Nyugaton viszont talán sohasem lesz az. Meggyőződésem, hogy rossz korba született. Vagy túl korán vagy túl későn érkezett meg a Federer és Nadal által dominált teniszuniverzumba. A maestro (Federer) és a szuperhős (Nadal) szerepe foglalt volt, ők ketten a nagyközönség szeretetét is elosztották egymás között, Djokovics lett az, aki el akarja rontani az ő játékukat. Bár egyre inkább az az érzésem, neki nincs is szüksége a publikum szeretetére, csak arra, hogy tiszteljék. És bár több wimbledoni lelátói megnyilvánulás ennek ellentmond, azt az eredményei alapján maximálisan meg is érdemli.

A nagy hármas másik két tagjánál fiatalabb (37, 33 és 32 évesek a szereplők), ám Grand Slam-győzelmek terén már csak négy (Federer), illetve két trófea választja el tőlük. De például az ATP 1000-es győzelmek örökrangsorában már a második 33 diadallal, eggyel elmaradva Nadaltól és öttel megelőzve Federert. Mindkettőjükkel szemben az első tíz egymás elleni mérkőzésük után 3–7-re állt, ma már a spanyollal szemben 28–26-ra, a svájci ellen pedig 26–22-re vezet, úgy, hogy a legutóbbi tíz párharcukat 7–3-ra, illetve 8–2-re hozta, továbbá a Grand Slam-torna döntőiben 8–5 az összesített mérlege ellenük, a 2014-es wimbledoni verseny óta viszont 5–0! Az ATP-lista élén 260 hetet töltött el, Federer csúcsa (310) egy év múlva meglehet, Nadal pedig a maga 196 hetével régen mögötte van. Fejben pedig erősebb mindkettőjüknél, amit Federer a minap, Nadal pedig például az idei Australian Open döntőjében tapasztalhatott meg, ahol már az első ütés előtt elveszítette a mentális háborút.

A fiatalságával ugyebár Federerre, az egészségi állapotával pedig a visszatérően problémákkal küzdő Nadalra jelent óriási veszélyt, így simán átírhatja szinte az összes rekordlistát (rendben, a spanyolnak nem kell aggódnia a 12 Roland Garros-sikere miatt, azt a mi életünkben senki sem múlja felül). És ez is a célja: „Roger hisz abban, hogy mindenkit tud ösztönözni a példájával, mondván, harminchét év felett is van élet. Én egyike vagyok, akiket ez motivál. Még nála is többet akarok elérni.”

Ma már ott tartunk, hogy kemény pályán és bármilyen furcsa vagy fájó is ezt leírni, de füvön is ő az, akit meg kell verni ahhoz, hogy az ember tornát akarjon nyerni. Salakon pedig eljutott odáig, ameddig Federer soha: végig partiban tud lenni Nadallal. És ő már megtett olyat, amit a nagy hármas másik két tagja még nem (és vélhetően már nem is fog): 2015–2016-ban egyszerre volt címvédő a négy nagy tornán, ilyenre Rod Laver 1969-es bravúrja óta senki sem volt képes, igaz, az ausztrál legenda ugyanabban a naptári évben nyerte meg a négy viadalt, míg „Nole” sorozata Wimbledonban indult, hogy aztán egy évvel később a Roland Garroson teljesedjen ki.

Hisz benne, és ez az a hit, ami az utolsó holtponton is átlendíti. A vasárnapi csatában is láthattunk ilyet, a két meccslabda hárítása kapcsán ezt mondta: „Szükségem volt a magamba vetett hitre is. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy bizonyos okból vagyok itt, és hogy jobb vagyok a másik srácnál.” Hadd legyek őszinte, jelenleg nem csupán a másik srácnál, de mindenki másnál jobb.