Adrenalin és idegesség a párizsi salakon – Rafael Nadal csodálatos tizenhármasa

Meg sem tudnánk talán határozni az idejét, mikor kezdtek felerősödni azok a hangok, amelyek szakértők és laikusok körében egy­aránt azt hirdették: Rafael Nadal játékstílusa nem teszi lehetővé, hogy 30 éves kora után is sikeres legyen. Nagyon sokat sérült a térde, mivel folyamatos mozgásban van, hosszú és fárasztó labdameneteket játszik, a teste egy idő után megadja magát, hiába minden.

Most, hogy 34 esztendősen megszerezte karrierje 20. Grand Slam-trófeáját és a világranglista második helyén tanyázik, a fenti eszmefuttatás kétségkívül megmosolyogtatónak tűnik, de volt egy olyan időszak, amely alatt beigazolódni látszódott a félelem.

A problémák a 2014-es Roland Garros után kezdődtek, amikor 14. GS-sikerével utolérte Pete Samprast. Hogy a füves pályás szezon nem sikerült jól neki, ahhoz legnagyobb rajongói is hozzászokhattak az előző két évben, gondoljunk csak a Lukás Rosol és Steve Darcis elleni arcpirító wimbledoni vereségre. Azonban a folytatás sem volt szívderítő, csuklósérülése miatt kihagyta az amerikai kemény pályás versenyeket, majd visszatért ugyan, ám vakbélgyulladása miatt nem talált magára, Bázelben például a 17 éves horvát Borna Coric múlta felül.

A 2015-ös év elején győzött ugyan Buenos Airesben, a Roland Garrost felvezető versenyek egyikén sem jött össze neki ugyanez, a világranglistán tíz év után kicsúszott a top 5-ből. A francia fővárosban Novak Djokovics simán ütötte ki a negyeddöntőben, az esztendő Grand Slam-siker nélkül telt Nadalnak (ilyen sem történt 2005 óta).

2016-ban nyerni tudott Monte-Carlóban és Barcelonában, de a csuklója ismét problémát okozott, Sam Groth és Facundo Bagnis sima eltakarítása után Marcel Granollers ellen már nem tudott kiállni a Roland Garroson. Wimbledont kihagyta, a US Openen kiesett a negyedik fordulóban, de közben Rióban férfi párosban olimpiai bajnoki címet szerzett Marc López oldalán. Újabb esztendőt zárt nagy tornagyőzelem nélkül, természetesen el is kezdték őt temetni, de csuklósérülését ki tudta pihenni.

„Nem tudom, van-e esélyem megnyerni a tizenötödik Grand Slam-trófeámat, de küzdeni fogok érte” – mondta 2016 decemberében a The Daily Telegraphnak.

2017 januárjában Australian Open-döntővel nyitott, amelyet ugyan öt játszmában elveszített a hat hónapos kihagyás után visszatérő Roger Federer ellen, de megmutatta, ismét számolni kell vele. A vízválasztó nyilván a Roland Garros volt: vajon vissza tudja-e szerezni két éve elveszített koronáját, képes lesz-e megnyerni tizedik salakos „majorviadalát” mindössze negyedik kiemeltként?

Hogy sikerült-e neki? Gémet is alig engedélyezett riválisainak: 35 játékot bukott el a hét mérkőzésén (Pablo Carreno Busta mondjuk a második szett elején feladta a negyeddöntőt), Roberto Bautista Agut öt, Dominic Thiem hét, Stan Wawrinka hat gémet nyert ellene – mindannyian pazar játékosok a salakos borításon. Szubjektív szempontból kezelhetjük ezt pályafutása legértékesebb trófeájaként, ő is kicsattant az örömtől, miután megnyerte a finálét.

„Lehetetlen leírni, amit itt érzek, lehetetlen összehasonlítani más helyekkel  – mondta a mallorcai teniszező Wawrinka legyőzése után a salakon, könnyeivel küszködve. – Az adrenalin és az idegesség érzése ezen a pályán kifejezhetetlen. Kétségtelenül ez a verseny a legjelentősebb a karrieremben. A mostani Roland Garros az egyik legkülönlegesebb a tízes szám és a ceremónia miatt, no meg azért, mert harmincegy éves vagyok már és nem gyerek. Az életkorom a közelmúlt fizikai és egyéb problémái, valamint a játékom szintjének elfogadása miatt fontos.”

Ennek ellenére Nadal mégis előbbre helyezi a 2013-as évet, arra a legbüszkébb a karrierjéből, hiszen bal térde sérülése és gyomorproblémái miatt hét hónapot hagyott ki 2012 és 2013 között, sokáig edzeni sem tudott, aztán megnyerte a Roland Garrost (lásd a legnagyobb győzelmeit számba vevő keretes írásunkat), behúzta a US Opent is, sőt világelsőként zárta az esztendőt.

Tény, Rafael Nadal húsz GS-diadalából 13 a Roland Garroshoz fűződik, négyet gyűjtött be New Yorkban, tehát az egyensúly felborul. Ugyanakkor egyrészt könnyen előfordulhat, hogy soha senki sem tudja majd megdönteni a párizsi rekordját (amelyet amúgy sem tekinthetünk véglegesnek), másfelől hétszer bizonyította, hogy nemcsak a neki olyannyira kedves salakon képes Grand Slamet nyerni.

Kétszer a sportág szentélyében, Wimbledonban is ő lett a legjobb, ráadásul úgy, hogy 2008-ban a csúcson lévő Federert múlta ott felül, s bizony a füves viadal uralkodója, nyolcszoros győztese ugyanezt sohasem tudta véghez vinni fordított előjellel a Roland Garroson… Nadal a 2009-es Australian Open-döntőben is Federert győzte le, igaz, azóta négy vesztes finálét számlál Melbourne-ben, ilyen rossz mérlege az utolsó meccseken nincs másutt a GS-ek közül (Roland Garros: 13–0, Wimbledon: 2–3, US Open: 4–1).

Mégis, bár fenomenális bravúr megnyerni 20 nagy versenyt, a 13-as szám ugyanazon az eseményen ezt is felülmúlja, hihetetlen dominanciáról árulkodik. Idén, amikor kellemetlen hidegben, nyár helyett ősszel, a döntőben behúzott tetőnél lépett pályára Párizsban, az október 11-i sorsdöntő találkozó előtt még a 2020-ban addig szinte verhetetlen Djokovics is elhitte, ezúttal kivételesen ő az esélyes a salak királya ellen. Nem kellett volna...

(A következő részben: Tudja, hogyan fogadják Rafael Nadalt, amikor belép egy manacori üzletbe?)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 28-i lapszámában jelent meg.)