A milliárdos Drakula – S. Tóth János publicisztikája

Már csak másfél hét, és Pekingben elkezdődik a XXIV. téli olimpia, amely borítékolhatóan úgy kerül be a sporttörténelembe, mint amit beárnyékolt a politika. A kínai emberjogi jogsértésekre hivatkozva az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Litvánia és Koszovó „diplomáciai bojkottot” hirdetett: versenyzőiket elengedik Pekingbe, de miniszterek és kormánytisztviselők nem kísérik el a delegációkat. S ha ennyi feszültség nem lenne elegendő, január 15-én az országban azonosították a Covid omikron változatát, emiatt a lelátókról csak a meghívottak tekinthetik meg a versenyeket. A játékok egyik legjobban várt eseményét, a férfi jégkorongtornát már decemberben szétzilálta a pandémia. Az észak-amerikai liga már száznál több alapszakaszmeccset törölt, s ezek pótlására úgy van remény, ha az NHL mégsem engedi el a kötelékébe tartozó hokisokat Pekingbe.

A magyar kvalifikációs álmok már tavaly augusztusban szertefoszlottak, ez pedig azt jelenti, hogy számunkra Innsbruck marad a legutóbbi hokis olimpiai szereplés, míg a román jégkorong éppen 1964-ben mutatkozott be az ötkarikás játékokon. Az akkori 17 tagú keretükben André Miklós, Bíró Antal, Czáka Zoltán, Ferencz János, Janovits Endre, Kalamár Sándor, Szabó Géza, Szabó Gyula és Varga Dezső személyében kilenc csíkszeredai kapott helyet. Nevüket a székely sportszeretők máig tisztelettel említik, az együttesnek azonban tagja volt egy olyan játékos, aki utóbb világhírnévre tett szert. Igaz, nem jégkorongozóként, hanem teniszezőként, aztán pedig sportmenedzserként és üzletemberként: ő Ion Tiriac. Noha a 83. évében járó legenda Brassóban született, vannak székelyföldi kötődései: Gyergyószentmiklós mellett, Vaslábon élnek rokonai. Az erdélyi gyökerei okán Drakula grófnak becézett hajdani teniszcsillag a román televízióban tavaly árulta el: noha a világ Ionként ismeri, irataiban Ioan szerepel, édesapja ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy az ő nevét viselje. Tiriacnak a Ion a kedvesebb, de a névváltással járó procedúrát végül nem vállalta.

Tiriac gyerekkorában kemény telek jártak a Kárpátokban, novembertől április közepéig nem volt szokatlan a mínusz 20-30 fokos hideg. A hokipálya alig száz méterre volt a család otthonától, a kis Ion (maradjunk e névnél) már háromévesen megtanult korcsolyázni, s telente korival ment iskolába. Szenvedélyévé vált a hoki, 18 esztendősen már a válogatottnál is számításba vették. Javában tervezgette, milyen lesz majd játszani az 1960-as téli olimpián, de egy héttel a rajt előtt Bukarestben úgy döntöttek, nem küldenek csapatot a kaliforniai Squaw Valley-be. E hidegháborús húzást az ifjú Tiriac katasztrófaként élte meg, de nem adta fel, s 1964-ben eljutott a játékokra, mégpedig a bukaresti Stiinta hátvédjeként. Noha a hétből öt meccsen jégen volt, Innsbruckból már úgy tért haza, hogy eldöntötte: az olimpiával együtt 1958 óta íródó hokis éveit is lezárja, s csak a teniszre koncentrál.

Új karrierjének csúcsa az 1970-es francia nemzetközi bajnokság férfi párosának megnyerése volt honfitársa, Ilie Nastase oldalán. Párizsig rögös út vezetett. Tiriac kilencévesen vesztette el az apját, 15 esztendősen egy autógyárban dolgozott, s munka mellett edzett. Tudta, hogy nem őstehetség, de szívós volt és szorgalmas. Pályafutása elején otthonról vitt konzerveket ettek Nastaséval, hogy megspórolják az éttermi számlát, s olykor a szálloda helyett a szabad ég alatt aludtak... Talán a nehéz éveket ellensúlyozandó kóstolt bele később a playboyok életébe. Mulatozásairól legendák keringtek, s híres volt a nagy étvágyáról is – reggelire steaket, tésztát és tojást evett. „Nem voltak szabályok, azt tettem, ami jólesett” – ismerte el utóbb. Tiri, ahogy barátai hívják, párosspecialistának számított, karrierje 23 tornagyőzelméből csak egyet könyvelhetett el egyesben. Igaz, 1968-ban negyeddöntős volt a Roland Garroson, de 2:0-s előnyről kikapott Rod Lavertől. Fájó emlék a három elvesztett Davis-kupa-döntő is, különösen az 1972-es, mert akkor Bukarestben kaptak ki az amerikaiaktól. Ezzel együtt pályafutásáról azt mondta: „Összességében nem panaszkodhatok.”

A visszavonulása után „butikos edző” lett, azaz mindenféle szolgáltatást kínált az ütőhúrozástól a pszichológiai tanácsadáson át a portfoliókezelésig. Az évek során mentorálta Mary Joe Fernándezt, Anke Hubert, Henri Leconte-ot, Guillermo Vilast, Goran Ivanisevicet, ám a csúcsra Boris Beckerrel ért fel. A németre Günther Bosch hívta fel a figyelmét, aki a nyolcvanas évek elején a Német Teniszszövetség ifjúsági edzője volt. Bosch szintén brassói, ugyanabban az utcában laktak. Tiriac elsőre nem volt túl lelkes, az Adidas-vezér Horst Dassler mondása járt a fejében: „A németek tizennégy-tizenöt évesen jók. De aztán már nem két sört isznak meg, hanem négyet, majd nyolcat, s el is felejtheted őket.” Azért megnézte Bosch felfedezettjét, akinek pocsék volt a lábmunkája, az ütései viszont elkápráztatták, s a szeméből sugárzott a törhetetlen akarat. Monte-Carlóba vitte, s egy hónapon át napi négy órában ráeresztette volt párospartnerét, az argentin Guillermo Vilast. „Bum-Bum Boris” kiállta a próbát, 17 évesen nyert Wimbledonban, s ez megnyitotta előttük a hatalmas német piacot. Becker erős személyiség volt, együttműködésük idején öt Grand Slam-tornát nyert meg, Tiriac védence pénzdíjának tíz, reklámbevételének harminc százalékát vágta zsebre, de az ifjú Beckert így is a korszak leggazdagabb sportolójává tette.

Tiriacnak nagy tervei voltak a tenisszel. Versenylicenceket vásárolt, hogy aztán értékesítse őket Stuttgartnak, Hannovernek vagy éppen Madridnak. A spanyol fővárosban megálmodta a Caja Magica komplexumot. Saját tornát is szervezett Madrid Open néven, igaz, ezt tavaly decemberben eladta az IMG-nek. Romániában a BRD Nastase Tiriac Trophy az év egyik legrangosabb sporteseménye volt 1993 és 2016 között.

Az üzleti világba a berlini fal leomlása és Nicolae Ceaucescu bukása nyitotta ki a kapukat a „brassói buldózer” előtt. A demokratizálódó Romániára befektetési terepként tekintett. Megalapította a Tiriac Bankot, az ország első magánpénzintézetét, a Tiriac Holding pedig számos területen, a kiskereskedelemben, a biztosítási és az autólízing-piacon, az ingatlanbizniszben, sőt a légi közlekedésben is terjeszkedett. Az angolul, franciául, olaszul, németül, spanyolul, sőt magyarul is beszélő Tiriac 2007-ben első románként került fel a Forbes milliárdosokat összegyűjtő listájára.

A minap is üzletemberként került reflektorfénybe, a The Sun azt írta, ő a legtehetősebb sportember a világon. Az angol bulvárlap szerint vagyona négyszer annyi, mint Roger Federeré, és több mint Cristiano Ronaldoé és Lionel Messié együttvéve. Játékosként csak 280 ezer dollár pénzdíjat ütögetett össze (a párizsi párosgyőzelem akkoriban száz dollárt ért), ám üzletemberként 1.6 milliárd dollárral fejelte meg. Lakása van New Yorkban, Párizsban, Monte-Carlóban és Londonban, de a vagyona egy részét mindig megosztotta az árnyékos oldalon lévőkkel. Romániában több árvaház viseli a nevét, Bukarestben nemzetközi események rendezésére alkalmas jégcsarnokot építtetett, amelyben a fiatalok ingyen edzhetnek és játszhatnak, és ötszáz óvoda létrehozásában is szerepet vállalt. Noha a bályoki birtokán tartott újévi vadászat után az elejtett állatok húsát idősotthonoknak és árvaházaknak ajándékozza, a romániai állatvédőknél célkeresztben van.

Megszállott autógyűjtő, Otopeni-ben 2013-ban múzeumot alapított, amelyben kétszáznál több old timer látható, köztük olyan is, amely Sir Elton John, Sammy Davis Jr. vagy éppen Bernie Ecclestone tulajdonában volt. Bukarestben szép időben nemegyszer látni egy régi kocsi volánja mögött. Olykor kihozza a garázsból féltett kincseit is, például Eva Perón autóját, amivel Evita az argentin elnöki palotába, a Casa Rosadába hajtatott.

Fekete, göndör sörényéért, harcsabajuszáért, szúrós tekintetéért rajongtak a nők, ennek ellenére, vagy épp ezért, csupán egyszer volt házas: 1963-ban vette el az erdélyi szász kézilabdázót, Erika Braedtet, ám a kapcsolat csak két évig tartott, állítólag a kikapós asszony miatt. A hetvenes évek közepén lett élettársa a francia-amerikai modell, Mikette von Issenberg, akitől fia, Ion született. A kilencvenes évek elején találkozott az egyiptomi újságírónővel, a nála 30 évvel fiatalabb Sophie Ayaddal, aki egy lánnyal (Ioana Natalia) és egy fiúval (Karim Mihai) ajándékozta meg.

Amikor a közelmúltban megkérdezték, mit tanácsolna fiatalkori önmagának, ezt felelte: „Nem mondanék semmit, mert akkoriban teljesen más idők jártak. Átéltem, amit egy háború jelent, s a minden szempontból nehéz ötvenes éveket is. Amikor öt nappal tizenötödik születésnapom előtt először vettem a kezembe a teniszütőt, megváltozott az életem. Azért lettem a legjobb játékos, aki nem tud teniszezni, mert elkezdtem olyan keményen dolgozni, hogy kilógjon a nyelvem, s ezt tettem egész életemben. Csak azt sajnálom, hogy nem lett nagy családom, s nem szaladgált húsz gyerek körülöttem.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!